Egyik este a háttértévézésből egy ismerős, lágy női hang ütötte meg a fülemet, s amikor odakaptam a fejemet, még éppen láttam, hogy Gubík Ági elegáns alakja tűnt el a képernyőről.
Elkezdtem vadászni a reklámot, amiből, mint kiderítettem, egész sorozat készült, és amelyben Ági mindegyik epizódban teljesen más karaktert hozott, ezzel egészen más arcát mutatta meg a termék indirekt reklámja által.
Tudom, hogy a legnagyobb lelki tusa, egyben kihívás is egy színész életében, hogy elfogadjon-e egy ilyen felkérést, hogy aprópénzre – illetve dehogyis apró! – váltsa-e az addig róla kialakult képet, de vannak olyan reklámok, amelyek hozzátesznek a színészről bennünk élő összetett képhez, ha tetszik- imidzshez. Ez is egy ilyen munka.
Gubík Ági élete és játéka olyan, mint a reklámbeli epizódok, különböző műfajokban, különböző stílusokban ábrázol, különböző országok színpadjain, filmvásznán tűnik fel, mindegyik munkája egészen más művészi attitűdöt kíván, így mindig egy egészen más embert mutat, mégis mindig azonos önmagával, minden szerepében gubíkágis marad: sallangoktól mentes, elegánsan vérprofi.
De honnan jön ez a mélyen ösztönös, szakmai alázatra épülő, végtelenül tiszta színészi játék?
– A szlovákiai Zselizben születtem, amelynek lakosai felerészben magyar, felerészben szlovák polgárok, a helységet 1960-ban emelték városi rangra, ahol a pénzszűke miatt megállt az élet úgy az 1970-es években. Egy kicsi, zárt közösség, ahol az emberek egymás előtt élik az életüket, ismerik egymás gondjait, belelátnak egymás fazekába.
Gyermekkorom kedvenc elfoglaltsága volt, hogy figyeltem és utánoztam az embereket, szerettem, ha néznek engem, ha tetszem nekik- én vagy a produkcióm. A mai napig onnan merítek, ha egy-egy figura jellemábrázolását kell megoldanom, mert egy nagyvárosban nemigen lehet megfigyelni az embereket, hiszen zárkózottak, gyanakvóak.
– Egy ilyen kis közösségben élve honnan jött az ötlet, hogy színésznő leszel?
– Kicsi korom óta ösztönösen tudtam, hogy ezt akarom, és bár nem volt bennem belső bizonyosság, hogy ezt kell csinálnom, mégis egyenes út vezetett a pozsonyi színművészeti főiskolára, ahova elsőre felvettek. Az erős belső indíttatás ellenére az első időben nagyon elszigetelődtem, elkezdtem kételkedni magamban, csúnyának és tehetségtelennek éreztem és láttam magamat. Senkinek éreztem magamat, nem is értettem, mit keresek ott. Az első értékelésen, amikor a társaim azt mondták, a szakmai fejlődésben én okoztam a legtöbb pozitív meglepetést az első félévben, akkor kezdtem kinyílni, akkor kezdtem hinni abban, hogy mégis ez az én utam. Nyelvi nehézségeim is voltak, de ezen átlendített a hatalmas megfelelési vágy, illetve inkább kényszer.
A főiskola elvégzése után a kassai Thália Színházban játszottam – ahol már főiskolásként is több szerepet kaptam -, majd átszerződtem Magyarországra, a komáromi Jókai Színházhoz, ahol nagyon nagy és szép szerepeket játszottam, és ahol megismerkedtem a későbbi férjemmel, Telihay Péter rendezővel, az én Ádámom édesapjával, akivel már együtt szerződtünk tovább a szolnoki Szigligeti Színházba. Szép, szerelmes, bohém évek voltak ezek, kőkemény tanulással, munkával megspékelve.
– Az anyaszínházad mellett folyamatosan játszottál nem csak magyar, hanem szlovák és cseh színházakban, filmekben is, sőt, a magyar játékfilmesek is felfedeztek maguknak – bár Tilla (Till Attila) szeretné magának bitorolni a magyar filmnek való felfedezésed jogát. 2008-ban tiéd volt a filmes „Legjobb női Alakítás” a Pánikban nyújtott szerep megformálásáért.
– Tilla Pánik-jával kerültem be a köztudatba, ott fedezett fel igazán a magyar közönség, utána jött a Szinglik éjszakája, majd a Diplomatavadász című film. Tavalyi siker a Nejem, nőm, csajom c. film, ahol Stohl András feleségét játszom.
A Nemzeti Színház nyitódarabjában, az Ember tragédiájában Cluviát alakítottam, játszottam többek között a Merlinben, a Játékszínben, a szegedi Nemzeti Színházban, az első budapesti lakásszínházban, a Komódban, és a kísérletező kedvűek kedvelt színjátszóhelyén, a Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázison több alkalommal is.
Évente többször hívnak cseh és szlovák filmekbe, most is forgatok Prágában, s a legújabb és eddigi legizgalmasabb feladatomat épp most kaptam, a pozsonyi Nemzeti Színházban a magyar Beugróhoz hasonló, kicsit más tematikájú improvizációs játékba választottak be. Két nő és négy férfi alkotja a csapatot, de itt nem a játékkategóriához kell igazítani a szöveget, hanem mindegyik szereplőnek lesz egy alapkaraktere és minden játékban azt kell hoznia, viszont az alapszituációt nem ismerjük. Mivel nem beszélek anyanyelvi szinten szlovákul, ezért majd metakommunikációval fogom pótolni a verbális hiányosságokat, mert azzal is erőteljes helyzetkomikumot lehet teremteni.
– Nem is gondoltam, hogy kedveled az improvizációs, bizonytalan helyzeteket a színpadon.
– A szlovák és cseh filmekben gyakran alakítok végletes karaktereket, most például egy igazi, vérbeli prostit játszom egy filmben. Magyarországon senki nem ismeri az én vidám, komédiára hajló, humoros, vicces énemet, a kinti rendezők már régen felfedezték ezt, imádom, ha nevettethetek, gyakran játszom vígjátékokban! Ebben a cseh Beugró-szerű játékban kiélhetem az ilyen irányú késztetésemet. Izgulok, és nagyon várom, hogy elkezdődjenek az előadások, amelyek, ha sikert aratnak, akkor a cseh televízió is sugározni fogja, úgy, mint magyar tévé az itteni színházi előadásokat.
– Melyik műfajban szeretsz jobban játszani? A filmes vagy a színházi produkciókban?
– Mindkettőt másért szeretem. A színpad egy összetett, egymásra épülő csapatmunka, olyan, mint a sport, csak a társaimra nyitott radarokkal tudok hatékonyan együttműködni, ott a „mi” fogalma a prioritás.
A filmben viszont, mivel jobbára a kamera a legközelebbi társam, amely visszatükröz engem, óhatatlanul egyedinek és különlegesnek érzem magamat, ott inkább az „én” érvényesül jobban. A filmkészítésnél összevissza vesszük fel a jeleneteket, mindig más helyszínen, más partnerrel, van, hogy valakivel egyáltalán nem is találkozom, nem látom át az egészet, olyan kaleidoszkópszerű, ezért olyan varázslatos, és számunkra is meglepő, amikor elkészülve meglátjuk a végeredményt.
A színházi játékban azt szeretem, hogy folyamatában építhetem fel a karaktert, egy nagy íve van a játéknak, a kezdőpontból kiindulva közösen haladunk valami felé, a jellemnek, a jelenetsornak van kezdete, közepe és vége, amivel lezárul az ív. Itt folyamatosan együtt vagyok a társaimmal, egymásra figyelünk, csak együtt érhetjük el az ábrázolni kívánt hatást, az átlagban majdnem két hónapos próbafolyamat egyfajta lelki megtisztulást is eredményez számomra.
– Ha a Pánikra azt mondtam, azzal kerültél be a magyar nézői köztudatba, a Hacktion-nel lettél igazi sztár a magyar nézők körében.
– Másfél évig játszottam Gréta szerepét, belefáradtam. A sorozat országos ismertséget, anyagi biztonságot hozott az életembe, de egy idő után már nem tekintettem kihívásnak. Szerencsére éppen akkor hívtak Prágába filmezni, és így nem volt nehéz búcsút intenem a tévésorozatnak, bár hálás vagyok az ottani alkotóknak és a színésztársaimnak a közös munkáért.
– Elfoglalt vagy, sokat játszol, dolgozol külföldön, itthon, színpadon, filmben, egyéb fellépéseid is vannak… és bizony ott van szemed fénye, a 10 éves Ádám is, aki szintén kiköveteli a maga idejét és részét belőled.
– Minden szabadidőmet vele töltöm, és nem csak egy közhely, hanem komolyan is gondolom, hogy nem az együtt töltött idő mennyiségén múlik, hanem annak minőségében rejlik egy anya-gyerek kapcsolat ereje. Budapest agglomerációjában élünk, Ádám az ottani iskolába jár, sok barátja van, és van egy igazi hobbija is, ami kezdi kinőni magát, lehet, hogy egy jövőbeli hivatássá válik: imád és tud is focizni, az edzők szerint is érdemes ezzel foglalkoznia, a nyári szünet nagy részét focitáborokban tölti majd. Emellett szívesen és jól tanul, okos, önálló nagyfiú, akire nagyon büszke vagyok.
Amikor leültünk, és a pincér megkérdezte tőle, mit kér, ő buborékos ásványvizet kért, és nevetve mondta, róla mindenki azt feltételezi, csakis buborékmentes vizet iszik. Pedig ő azt szereti, ha erőteljesen pezseg benne és körülötte az élet. Akkor aerobikról érkezett, most, a beszélgetés végén rohan is tovább, hogy egy bizonyos kabala focialsót vegyen kisfiának, mert egyáltalán nem mindegy, milyen szerelésben születnek az igazi bombagólok.
Sári Edina írása