Szögi Csaba, Harangozó Gyula-díjas táncművész, koreográfus, táncpedagógus, a Közép-Európa Táncszínház igazgatója, a Bethlen Téri Színház art menedzsere. 2017 óta a Szegedi Papucsért Alapítvány kuratóriumának az elnöke. Utóbbi kapcsán beszélgettünk, (nem csak) a szegedi papucsról.
Szögi Csaba © Kaunitz Miklós
2015-ben létrehozott egy Facebook-csoportot a szegedi papucs megmentéséért, majd 2017-ben édesapjával, Dr. Szögi Zoltán, nyugalmazott jogtanácsossal együtt életre hívták a Szegedi Papucsért Alapítványt. Szegeden született, erős szegedi kötődéssel rendelkezik, az Alapítvány kuratóriumának az elnöke. Mikor és milyen körülmények között merült fel önökben az a gondolat, hogy szeretnének tenni azért, hogy a méltán híres szegedi papucs és a papucskészítés mestersége ne merüljön a feledés homályába?
A történet ott kezdődik, hogy 2015. június 27-én jelent meg előttem az interneten egy újságcikk, aminek az volt a címe, hogy vége a szegedi papucsnak. Június 27-e a születésnapom, és nem ezt vártam ajándékként, hogy egy ilyen hírt fogok olvasni. Én úgy nőttem fel, hogy a szegedi papucs mindig volt, van és mindig lesz. Szegediként, mint néptánccal foglalkozó, a Népművészet Ifjú Mestere, Örökös Aranysarkantyús táncos elég mélyen és erőteljesen részt vettem az 1972-ben indult táncházmozgalom fejlődésében. Erős kötődésem van, az ágyam felett most is ott lóg a nagyapámtól örökölt Nyilasi Sándor festmény, ahol a tápéi asszonyok sétálnak a falu utcáján viseletben, és szegedi papucsban. Különböző együttesekben táncoltam, tanítottam, és együttest vezettem, így amikor papucsra volt szükségünk, elmentem Rátkai Sanyi bácsihoz, és rendeltem 20 pár papucsot a Bihari János Táncegyüttesnek, majd amikor a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttest vezettem nekik is rendeltem, tehát folyamatosan az életem része volt a szegedi papucs. Mindig egy egészen elképesztő, hihetetlen dolognak tartottam, hogy a török hódoltsággal a papucskészítés tudása megérkezett Szegedre, és az akkori csizmadiák ezt megtanulták és ez itt él velünk. De a szegediek nem az eredeti török papucsot hordták, mert a mesterek kicsit alakítottak az orrán, a sarkán. A török papucs lapos sarkú volt, a szegedi meg egy elegánsabb, magasabb sarkú, tehát rögtön bekerült az innováció. Sokat beszélgettem néprajzkutatókkal, akik elmondták, hogy jelenlegi kutatásaik szerint a papucs készítésének a tudása érkezett meg ekkor, de a papucs viselése már korábban átjött a határokon. Ugyan az Oszmán Birodalom elég sokáig állt a magyar királyság határánál, de a kereskedelem folyt, a kereskedők hordták át az árujukat, így a papucsot is, a szegedieknek nem volt idegen. A nagypapám híres ortopéd cipész, tiszti cipőket és csizmákat is készített, szaktekintély volt a szakmájában. Ő volt a Szegedi Iparkamara Cipész- és bőrszakosztályának az elnöke és ebbe a szakosztályba tartoztak a bocskorosok és a papucsosok is, tehát mindenki, aki bőrös lábbelivel foglalkozott. Emlékszem, amikor Rátkai Sanyi bácsival először találkoztunk rákérdezett, hogy rokona vagyok-e a cipész Szögi Zoltánnak, mondtam, hogy igen, a nagyapám. Sanyi bácsi mondta, hogy nagyapám nagy ember volt, és az ő mesterlevelét is ő írta alá. Ez valamikor a 80-as években történt, ami elraktározódott bennem, de nem foglalkoztam vele.
Szegeden a három ”P” egy klasszikus image volt: a Pick szalámi, a Paprika és a Papucs. 500 évvel ezelőtt érkezett a papucs készítésének a tudása, az 1600-as években érkezett a paprika, és az 1800-as években a Pick szalámi. Miközben a paprika és a Pick szalámi él és virul, nyilván ez köszönhető az élelmiszer olyan minőségű elismerésének, amit a szegediek produkálnak, el fogjuk veszíteni a papucsot. A közösségi médiákban mindenki mondta, hogy valamit kell csinálni, és milyen felháborító dolog, hogy megszűnik a szegedi papucs, de senki nem csinált semmi. Júliusban véglegessé vált, hogy Sallayék (Sallay Cipészműhely, Szeged. A szerk.) befejezik a szegedi papucs készítését, így az utolsó estére szerveztem egy sajtónyilvános gyertyagyújtást, hogy felhívjam a figyelmet arra, ezt nem kellene hagyni a közösségnek, a városnak. Ez az esemény elég szép médiavisszhangot is kapott, így ennek az akciónak köszönhetően Sallayékat nagyon megérintette, hogy van egy közösség, nincsenek egyedül, és fontosnak tartják, hogy folytassák a papucs készítését. Tehát ez volt az első lépés.
2015 és 2017 között nagyon sok akció indult, sok eseményben vettünk részt. Ilyen volt többek között a nagy szegedi papucs kiállítás is. Volt Szegeden egy nagyon híres ügyvéd, dr. Tarpai Emil, aki a két világháború között nagy műgyűjtő volt, és többek között papucsokat is gyűjtött, és a két világháború közötti összes papucsos mestertől rendelt papucsot. Így lett egy csodálatos papucsgyűjteménye, ami a halála után eltűnt Szegedről, és a szegedi Móra Ferenc Múzeumnak a munkatársai is csak annyit tudtak, hogy igen volt, tudnak róla, hogy ott volt egy papucsgyűjtemény, de ezt a halála után a fia valahová elvitte, fogalmuk sincs, hol van. 2015 augusztusában a párom, aki a Hagyományok Házában dolgozik, az Őrségbe szervezett egy baráti kör kirándulást, és elmentek a Batthány Múzeumba, Körmendre, ahol cipőtörténeti gyűjtemény is látható, és küldött nekem fotókat, hogy „nézd, mit találtam”. Rengeteg papucs volt, és ráközelített az egyik kiírása, amire azt volt írva, hogy „dr. Tarpai Emil gyűjteményéből”. Rögtön elküldtem ezt a Móra Ferenc Múzeumba dr. Bárkányi Ildikó igazgatóhelyettesnek, hogy megvan a gyűjtemény és milyen jó lenne, hogyha ebből Szegeden lenne egy kiállítás. Tulajdonképpen ebből indul el az egész, és ehhez csatlakoztak a Néprajzi Múzeum munkatársai, a Móra Ferenc Múzeum, máshonnan is szereztek még papucsokat, úgyhogy egy gyönyörű, nagy papucskiállítás állt össze, ami kinyitott egy bő fél évre, és folyamatosan meghosszabbították, egészen 2018. december 31-ig volt nyitva, akkora volt rá az érdeklődés. Ekkor is csak azért bontották le a kiállítást, mert az egész múzeumot bezárták felújítás miatt.
Kezdeményeztük, hogy a Szegedi Néptáncfesztiválon – ahol a 60-as évektől a 80-as évekig mindig az Aranypapucs-, Ezüstpapucs- és a Bronzpapucs-díj volt a közönségdíj –, hogy újra kiosztásra kerüljenek ezek a díjak, és nyílt kapukat döngettünk, mert azt mondták, hogy „jajj, tényleg, miért nem nekünk jutott eszünkbe?”. Ennek megint volt egy sajtóvisszhangja. Amikor elindult az első szegedi Népviseletes Bál, megkerestem a szervezőket, hogy milyen szép lenne, ha az első bálon volna egy kvízjáték, ahol lehetne nyerni egy szegedi papucsot. Ez volt a Hamupipőkés történet.
Ez a bál tavaly volt.
Igen. Több akciót szerveztünk, hogy mindig fenntartsuk az érdeklődést. Fábry Sándor is beemelte a showjába, ugyanis a Sallayék készítettek egy Guinness Rekordok Könyvben szereplő, hatalmas nagy szegedi papucsot. A cél az volt, hogy felkeltsük az érdeklődést, hogy a cégek vásároljanak ajándéknak papucsot, hogy újra elinduljon a papucs viselésének, ajándékozásának a fókusza. 2017 derekán kitaláltam, hogy milyen jó lenne, hogyha a szegedi papucs bekerülne az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékébe, ezért leültem a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóság igazgatónőjével, Csonka-Takács Eszterrel, hogy mi kell ehhez? Szerencsénk volt, mert a Hagyományok Háza főigazgatója, Kelemen László partner volt ebben, és egy ilyen ügyekkel megbízott néprajzos kolléganő, Tomán Zsóka segítségével egy 9 hónapos munka után összeállt az anyag. Rengeteg támogató nyilatkozat kellett Szeged és környékéről, de szereztünk Kalocsa-sárközből is a hagyományőrzőktől, akik a mai napig hordják a papucsot. Ugyanis nem magát a papucsot, mint tárgyat lehet a szellemi kulturális örökség jegyzékébe felvenni, hanem a papucs viselését és készítésének a tudását, tehát a hagyományt.
Ez meg is valósult.
Igen, és amikor ezen elkezdtünk dolgozni, kiderült, kell egy szervezet, aki vállalja, hogy az általa felterjesztett hagyományelemet gondozza, ápolja és foglalkozik vele, ezért találtam ki, hogy hozzuk létre a Szegedi Papucsért Alapítványt. A Hagyományok Házával közösen adtuk be az UNESCO felterjesztést, és nagy örömünkre sikerrel jártunk.
És így jött létre 2017-ben az Alapítvány.
Igen, de ez a gondolat hamarabb elindult, mert egy Facebook-csoporttal, amiben közel 2500-an vannak, fel lehet hívni valamire a figyelmet, életben lehet tartani valamit, de a felterjesztés kapcsán is szükséges volt, hogy ennek legyen egy jogi formája, így született meg a Szegedi Papucsért Alapítvány.
Az eltelt időben nagyon sok eseményt rendeztek a szegedi papuccsal kapcsolatban, említette a Móra Ferenc Múzeumban megnyílt Páratlanok – A szegedi papucs története című kiállítást, ami el is nyerte az „Év kiállítása” elismerő oklevelét, továbbá 2017-ben a Múzeumok Éjszakáján volt egy szegedi papucsos felvonulás és beszéltünk már a Népviseletes Bálról.
Igen. Sőt egy papucsszépségversenyre is sor került a Múzeumok Éjszakáján.
© Kaunitz Miklós
A Hamupipőkét is sikerült megtalálni a papucshoz, és egy új esemény is volt idén februárban, a Szent-Györgyi Albert Agóra közreműködésével szervezett Szegedi Papucs Nap. Milyen érdeklődés övezte, övezi ezeket a rendezvényeket és a kiállítást, Ön hogy látja?
Nagyon izgalmas volt, már az is, hogy hogy kerültünk oda. Amikor megalakult az Alapítvány, és a Móra Ferenc Múzeumban tartottunk egy sajtótájékoztatót 2017 decemberében, 2018 elején megkeresett a Szent-Györgyi Albert Agórából egy kolléga, hogy olvasták a híreket rólunk, nagyon örülnek, és megkérdezték, hogy miben tudnak segíteni? Mondtam, hogy nagyon örülök, de most ezt így nem tudom megmondani, de ha már tudom, hogy miben tudnak segíteni, akkor fogok jelentkezni, így elkezdtünk azon gondolkodni, hogy mire volna szükségünk?
A papucsos mesterekkel beszélgetve kiderült, hogy az egyik fő gondjuk, hogy a papucsra rákerülő hímzést nagyon nehezen tudják megoldani. Jelenleg egy aktív néni van, aki papucsfejre hímez, ő 71 éves, van egy másik néni, 88 éves, aki már nem hímez papucsokat, de még hímzett a Rátkai Sanyi bácsinak. Nyilván, a 71 éves néninek a tempója és a terhelhetősége véges. Mivel az utóbbi időben érezhető a változás, és folyamatosan érkeznek megrendelések, azt láttuk, hogy az egyik legégetőbb dolog az, hogy induljon el a szegedi papucshímző képzés valamilyen módon. Ekkor ismét megkerestem a partnerünket, a Hagyományok Házát, ahol a Népművészeti Módszertani Műhely vezetője, Beszprémy Katalin, a Népművészet Ifjú Mestere – nagy boldogságomra egy hímzőnő – maximális segítséget nyújtott. Személyesen beszélt a 88 éves papucshímző hölggyel, Fetter Ferencné, Marika nénivel, aki Népi Iparművész, hogy hogy lehet egy ilyen képzést összerakni.
Amikor megtudtuk, hogy bezár a Páratlanok papucskiállítás a múzeumban, és szerettünk volna már tavaly is a gyerekeknek egy papucstábort megszervezni, de ez nem jött össze, így ezeket betettük egy csomagba és megkerestük a Szent-Györgyi Albert Agórát, hogy most meg tudjuk mondani, hogy milyen segítségre volna szükségünk. Azt mondták, hogy boldogan segítenek nekünk ebben, biztosítanak egy termet a kiállításnak, amit indítsunk el egy szegedi papucs nappal.
Terveztem, hogy minden évben tartok egy rövid sajtónyilvános beszámolót arról, hogy mit végeztünk az előző évben, mint Szegedi Papucsért Alapítvány, és mik a következő évi terveink. Egy ilyen sajtóeseményt meghirdetni, úgy, hogy nincs valami húzóerő, nem szerencsés, így jött az ötlet, hogy ezen a papucsnapon nyissuk meg a papucskiállítást, legyen a papucsról egy előadássorozat, egy kis konferencia és hirdessük meg a papucshímző tanfolyamot.
Ez már egy jó kis csomag, és az Agóra igazgatója, Orbán Hédi bele is vetette magát a nagy munkába és jó lenne, ha ezt minden évben meg tudnánk ismételni, lenne egy Szegedi Papucs Napja, ahol mindig fókuszálni tudnánk valamire. Most az Alapítvány tevékenységére és a szegedi papucs jövőjére fókuszálunk. Mivel eddig nagyon sokat beszéltünk a múltról, most ez a konferencia, ez az előadás-sorozat kimondottan a szegedi papucs jövőjéről szólt. Ennek két iránya van, az egyik a hagyomány, a másik az innováció, ezt a kettőt kell egyben tartani, mert a szegedi papucs mindig az innováción keresztül újult meg és maradt életben.
Azt tudni kell, hogy egy közgyűjteményből valamit kihozni, igen bonyolult, így arra gondoltunk, hogy mi lenne, ha az Alapítvány gyűjteményét állítanánk ki. 2015-ben elkezdtem gyűjteni, vásárolni a szegedi papucsokat, de nem csak a jelenleg élő mesterektől és alkotóktól, hanem visszamenőleg is, amit az interneten fel lehetett lelni. Közel 60 pár papucs van már a gyűjteményemben. Az Alapítvány gyűjteményében 6 pár papucs van, amit adományként felajánlottak a szegediek, az összes többit a saját pénzemből vásároltam, tehát nem az Alapítvány pénzéből – erre nincs is még keretünk –, de nyilván ezt az Alapítvány gyűjteményének tekintem. Tehát adódott ez a csodálatos lehetőség, hogy be tudjuk mutatni a gyűjteményt, így megkértük dr. Bárkányi Ildikót, aki a nagy Páratlanok kiállítást is összehozta, és aki a kuratórium kurátora is, hogy válogassa ki, rendezze el, találja ki, hogy legyen ez a kiállítás. A Móra Ferenc Múzeumtól, a lebontott Páratlanok kiállításból kaptunk tablókat, ahol bemutatják a papucs történetét, az Alapítvány gyűjteményében lévő szerszámok is szerepelnek a kiállításban, a Somogyi Károly könyvtártól is kaptunk dokumentumokat, népviseleteket pedig a Hagyományok Házából és a Szeged Táncegyüttestől. Így a hat intézmény illetve szervezet együttműködésében egy nagyon szép kiállítás született meg Páratlanok – Örökségünk a szegedi papucs címmel, ami augusztus végéig lesz nyitva. Fontosnak tartottuk, hogy a nyári időszakban, amikor sok külföldi, és a Szegedi Szabadtéri Játékok kapcsán is sok turista, látogató megfordul Szegeden, tudjanak róla, hogy van egy szegedi papucs kiállítás.
És meghirdettük a papucshímző tanfolyamot is, március 13-ig lehet rá jelentkezni, március végén fog indulni.
Március 23-án fog indulni, ugye?
Március 23-án, én nem csak az említett két hímzőnő fog hímzést oktatni. Fetter Ferencné lesz a tanfolyam szakmai felügyelője és ő oktat, de igyekeztünk egy „élménytanfolyamot” összerakni, hogy ne csak egy papucshímző nénivel találkozzanak, hanem legyen látogatás egy papucsműhelyben, ahol egy papucsmester el tudja mondani, hogy mi történik a hímzéssel, hogy kerül rá, mire kell odafigyelni, stb. stb. Ő Bárkányi István, róla annyit kell tudni, hogy az édesapja és a nagypapája is híres papucskészítő mester volt, az édesanyja – aki mindig a papucsokat értékesítette – még él, tehát ő is tud majd mesélni erről. Találtunk egy hölgyet, aki egyetemista korában évekig Rátkai Sándornak hímzett kereset-kiegészítésként, ő Debrecenben él, őt is meg fogjuk hívni egy napra. Továbbá Attalai Zitát és Sallay Tibort is, akik az új kollekcióról is tudnak mesélni. A kézzel varrott papucs készítésének a tudása Sallay Tibornál van, ő az, aki a gyakorlatban is készíti, Bárkányi István a ragasztott technikát tanulta meg, mert az édesapja már azt csinálta, a nagyapjától tanulhatta volna meg, de akkor még nagyon kicsi volt, hogy azt a tudást át tudja venni. Igyekeztünk minél több olyan elemet behozni a képzésbe, amitől nagyon izgalmas, színes, egyedi és megismételhetetlen lesz. Szervezzük azt, hogy a néprajzos kollégák minden egyes alkalommal dokumentálják, és remélem, hogy sok ilyen tanfolyamot tudnak még az idős hímzőmesternők vinni.
Lehet tudni, hogy eddig hányan jelentkeztek a tanfolyamra?
Még nem tudom hány jelentkező van, ezt Szegeden regisztrálja az Agóra, de a FB-on látom, hogy van rá érdeklődés. Maximum 10 főt tudunk fogadni, eredetileg 5 főt szeretett volna Marika néni, hogy minél személyesebb legyen, de a tanfolyam fizetős, el kell, hogy tartsa a képzőket is, és az anyagköltségeket is fedeznie kell. Nem kell, hogy mindenki papucshímző legyen, de akár egy fiatalnak, akár egy nyugdíjasnak kereset-kiegészítés is lehet, arról nem beszélve, hogy a tudáson túl egy hihetetlen élményt is kapnak.
Kislánykoromban anyukámnak is volt szegedi papucsa, így természetesen a nővéremnek és nekem is járt egy-egy pár, és beszéltettünk anyukámmal arról, hogy mennyire szerette. Nekem piros, kis pomponos volt, és a mostani fejemmel visszagondolva egyfajta luxusérzés volt, amikor belebújtattam a lábamat. Ön szerint újra divatba hozható a szegedi papucs viselése a hétköznapokban is? Ha szeretnék most egy szegedi papucsot vásárolni, van rá lehetőségem?
Igen. A szegediek természetesen előnyben vannak, mert Szegeden két népművészeti boltban is lehet vásárolni szegedi papucsot. Bárkányi István és Sallay Tibor által készített papucsot lehet vásárolni. Sallay Tibornál még méretre is lehet kérni, tehát van ennek egy bejáratott formája, akár, ha valaki szegedi vagy Szeged környéki, le tudják venni a méretét, de van egy sablonja, így bárki leveheti a lábának a paramétereit, és akkor elkészítik. Tudnak egyéni igényeket is kielégíteni. Nagyon sokan vásárolnak esküvőkre, egyre gyakoribb, hogy a menyasszonyok fehér papucsot kérnek az esküvőjükre, az újasszony tánchoz a piros papucsot választják, amelyik ugye mindig is hagyomány volt és a mai napig él Szegeden és környékén. De ezen kívül minden színben készítettek és készítenek most is szegedi papucsot. Nagyon sokan vásárolnak külföldről is, nem csak szegediek vesznek fel otthon vagy ünnepi viseletükhöz szegedi papucsot, mert ez a magyar identitásuk részévé vált. Az anyaországhoz való kötődésük, kapcsolatuk kifejezésére az egyik legszebb példa, hogyha szegedi papucsot húz a lábára egy-egy kiemelt eseményre, vagy otthon ezt hordja.
Az otthoni viselet és az ünnepi viselet között volt különbség annak idején Szegeden is, persze most is van, hogy ki, mire akarja használni, és miután az Attalai Zita által megálmodott új szegedi papucsoknak már nem csak papíron, hanem kézzel fogható, látható eredménye is van, köszönhető a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának, hogy egy 20 páros kollekciót elkészítsenek. A Facebook-on van egy oldaluk, Szegedi papucs – reloaded(újratöltve) néven, amelyen keresztül lehet ezeket az új papucsokat rendelni, és látom, hogy sokan rendelnek, ezek is mind egyedi, kézzel készített papucsok. Hogyha valaki pl. a monogramját akarja belehímeztetni, arra is van lehetőség. Ha sikerül befektetőt és gyártót találni, akkor elindulhat az Attalai Zita által tervezett konfekció garnitúra gyártása is.
Mint említettem, két irány van, az egyik a hagyomány, az őrzése és annak átadása. Ez az egyik feladatunk, ebbe tartozik a papucshímző tanfolyam, a kiállítás, vagy az eredeti lábbeli rendelése, és van az innováció, ami a török kortól kezdve jelen volt, hiszen megjelentek pl. a japán talpú papucsok, amikor az volt divat, megjelent a kerek orr, a két világháború között kialakult a kétlábas papucs, mert addig csak egy kaptafára készült, és nem volt jobb és bal lábas.
© Kaunitz Miklós
Ezért hívták/hívják páratlannak.
Igen, a kétlábasokat jelölték bojttal, ezzel díszítették. Régi fotókon lehet látni, hogy nagyon nagyok is voltak, elképesztő, tiszta bőr, gyönyörű, piros vagy fekete és hatalmas bojtok voltak rajta, nyilván ez az úri osztálynak készült alapvetően. Amikor Trianon után elindult ennek a nemzeti viseletnek az igénye a polgárság és a felsőbb osztály részéről, akkor az úriasszonyok kedvére lett kitalálva, hogy ne kelljen kitaposni a lábukkal, mert azért az az elején picit kényelmetlen, mire ráigazodik a lábára, és az egy kényelmes papucs, tehát ez is egy komoly innováció volt, és ez az innováció alakította magasabb sarokra, laposabb sarokra, japán talpúra, stb. stb. Ez az innováció állt le az utóbbi évtizedekben, és ezáltal volt érezhető, hogyha nincs befektetés, akkor ez el is fog tűnni. Én nagyon hiszem, hogy a fiatalok rá tudnak csodálkozni ezekre a csodálatos, újragondolt papucsokra, hogy kíváncsiak arra is – ezt látom a bejegyzésekben és a levelekben -, hogy honnan jött ez az ötlet, hogy milyen érdekes dolog a hagyomány.
Azt nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy a szegedi papucsot az urak is hordták, nem csak a hölgyek viselték. Olvastam a hölgyek papucsviselésével kapcsolatban egy nagyon érdekes történetet, hogy időnként nem csak viselték, hanem fegyverként is használták.
Igen, ez a török hódoltság alatti időkből való Hóbiárt basa-féle történet, aki szeretett legyeskedni a szép szegedi asszonyok, menyecskék körül, és mikor túlzásba vitte ezt a dolgot, a papucsnak a sarkával verték agyon Hóbiárt basát. Ez is azt mutatja, hogy mennyire tűzről pattantak a szegedi menyecskék, és, hogy milyen komoly sarka volt a papucsnak.
Összességében ezt az elmúlt időszakot lehet egy sikertörténetként elkönyvelni?
Ha onnan nézem, hogy 2015. június 27-én elolvastam azt a cikket, amelyikben bejelentette Sallay Tibor, hogy nem készít többet papucsot, és a szegedi papucsnak vége van, ahhoz képest szerintem jó úton járunk, hogy ezt sikertörténetnek tekintsük. Nyilván a történetnek nincs vége, és majd a történet végén lehet megállapítani azt, hogy ez az egész sikertörténet-e. Az látható, hogy a szegedi papucs egy komoly figyelmet kapott, és meg kell mondani, hogy nem a mi érdemünk, mérhetetlenül nagy szerencsénk és mázlink van, vagy inkább a szegedi papucsnak, hogy Attalai Zita, aki egy nemzetközi hírű cipőszobrász, egyszer csak rádöbbent arra, hogy neki ehhez a papucshoz van köze, vagy kell, hogy köze legyen. Neki is volt gyerekkorában szegedi papucsa, és amikor különböző kiállításokon, rendezvényeken látta, hogy mások a saját kultúrájukból hogy alakítanak új gondolatokat a lábbelikbe, akkor azt mondta, hogy „de hát itt van nekünk ez a csodálatos szegedi papucs, és ezzel kellene valamit kezdeni”. Nagyon érdekes, mert ez a történet párhuzamosan ment, pont 2015-ben kereste meg Sallay Tibort Attalai Zita, hogy neki van egy ilyen elképzelése és kezdjenek el ezen együtt dolgozni és a Tibor hajlott erre, mert neki is vannak saját tervezésű, modernebb kivitelű papucsai. Ők az 3-4 cm-es sarkot egészen 10 cm-ig is felemelték és gyönyörű tűsarkú papucsot is készítettek már. De ő alapvetően egy fantasztikus lábbeliket készítő mester, erre a nyitottságra érkezett Attalai Zita, akinek a fantáziája módon be is indult, és elkészítette azokat a rajzokat, amiket beadtak az NKA-ba. Igazából most azt látjuk, hogy egyrészt kellene a hagyományosnál segítség, mert probléma, hogy ki készíti a papucsnak a sarkát, tehát esztergályos, a papucs felsőrészkészítésnek is vannak gondjai, most Sallay Tibor jelenleg ezeket maga csinálja, de ugye ez egy külön szakma. Ez a fantasztikus lábbeli több szakmának az együttes munkájából születik meg. Mindenképpen jó lenne az utánpótlásról is gondolkodni, nagyon jó lenne, ha az új papucskészítő megrendelések eljutnának arra a pontra, hogy egyre több embernek tudna munkát adni. Azt tudni kell, hogy a két világháború között közel 80 papucsos mester működött, ezekben a műhelyekben több inas, hímző dolgozott, több ezer embernek adtak munkát. Nyilván nem feltételezzük, hogy jelenleg ez reális lehet a kínai lábbelik miatt, de az igényesség, a tartósság, a különlegesség, az egyediség, a nemzeti identitás manifesztumaként tekinthetünk erre úgy, hogy ennek egy nagyobb piaca van, mint eddig volt és ezt a piacot ezzel az új kollekcióval, a hagyományosnak a bővítésével és a konfekció beindulásával fel lehetne lendíteni.
A márciusi papucshímző tanfolyam után nyáron szeretnénk, ha összejönne a gyerekeknek papucskészítéssel és viselettel, hagyománnyal, a papucshoz köthető népdalokkal, mesékkel, mondókákkal egybekötött kézműves tábor.
Az Alapítvány másik fő feladata a Hagyományok Házával karöltve, hogy elkészítsük a hungarikum felterjesztését a szegedi papucsnak. Azt kell tudni, hogy ott van az értéktárban, tehát ott van az előszobában, egy ajtó választja el, hogy a hungarikum minősítést megkapja, ami nem a címke miatt fontos elsősorban, mert ugye a Pick szaláminak és a paprikának megvan, de a nyilván presztízs része is van ennek a dolognak, hogy a Pick után legyen meg a papucsnak is, hanem olyan lehetőségek vannak, olyan pályázatok, olyan támogatási formák, ahonnan már komolyabb összegeket lehetne szerezni, amit vissza tudnánk fordítani egyrészt a PR-marketingre, a képzésre, és még több helyre tudnánk eljuttatni. Van egy olyan álmunk, hogy ez a kiállítás, ami most összeállt, egy vándorkiállítás lehetne, körbeutaztatnánk a magyarországi agórákba, hogyha volna pénzünk, és tudnánk vásárolni a mesterektől papucsokat, szeretnénk, hogyha minden néprajzi gyűjteménynek, minden múzeumnak lenne egy szegedi papucsa, mert kiderült, hogy nincs, tehát vannak ilyen nagyobb léptékű terveink, de ez mind a következő fokozat, az már mind anyagi kérdés, és valahonnan forrást kell biztosítani, és az egyik forrás lehetősége pont az, hogyha hungarikummá tudna válni.
A szegedi papucs kapcsán beszélgetünk, de muszáj két dolgot megemlítenem Önnel kapcsolatban. Az egyik a Közép-Európa Táncszínház (KET), a másik a Bethlen Téri Színház, ahol most beszélgetünk. Előbbinek – még Népszínház Táncegyüttes néven – 1988-ban, igen fiatalon lett a vezetője.
Igen, Énekes István alapító művészeti vezető barátommal 1988 novemberben kérvényeztük, hogy nevet változtathassunk, amit decemberben, Luca napján meg is kaptunk, úgyhogy onnantól kezdve hivatalosan Közép-Európa Táncszínház a neve.
30 éve igazgatója a KET-nek, ez alatt az idő alatt több olyan neves táncművész kezdte a pályáját a társulatnál a teljesség igénye nélkül, mint pl. Bozsik Yvette, Gergye Krisztián, Duda Éva, Hámor József, Horváth Csaba, Mihályi Gábor vagy Juronics Tamás.
Sok fiatal művész kapott lehetősége, sok fiatal művész indult a pályáján, vagy segítette a pályája indulását a társulat.
Március 31-én a Nemzeti Táncszínházban Időtlen Idők címmel ünneplik a 30 éves évfordulójukat. Ha röviden lehetne, hogyan jellemezné az elmúlt 30 évet? Egyre több tánctársulat/táncszínház működik ma Magyarországon. Mi kell ahhoz, hogy egy társulat ennyi időn keresztül az élvonalban tudjon maradni?
A nyitottság, a kísérletezés, az innováció, fókusz a fiatalokra, bátorság. Tehát, soha nem elégedtünk meg. Én mindig az igazgatója voltam a KET-nek, de voltak olyan időszakok, amikor művészeti vezetőként is dolgoztam a társulattal, de hosszú-hosszú időszakok voltak, amikor más művészeti vezetőket hívtam meg és kértem fel. Mindig az volt a szempontom, a szempontunk, hogy nagyon jó, hogy valami sikerült, nagyon jó, hogy ez most bejött és ezt nagyon szeretik, de a következő bemutatóra úgy készüljünk fel, hogy ne foglalkozzunk azzal, mi volt, hogy bátran kezdjünk előröl mindent. Nyilván a zsigereinkben vannak tapasztalatok, de, hogy legyen ez az egész egy nyitott, kísérletező, bátor műhely, és mindig műhelyként tekintettem rá. Inkább tekintek műhelyként a KET-re, mint mondjuk egy olyan társulatra, ami csak és kimondottan létrehoz előadásokat, és azokat az előadásokat játssza. Itt született meg az első gyerektáncszínházi előadás 90-ben, előtte csak a Diótörő létezett a gyerekeknek Magyarországon, mint táncos előadás, tehát egy úttörő szerepet is vállaltunk. Az, hogy nem csak tapasztalt, vagy már valamilyen szinten ismert alkotókat, hanem teljesen nevesincs alkotókat is bátran meghívtunk a társulatba. Foglalkozunk az oktatás-neveléssel, az elmúlt évek nagy eredménye például, hogy a színházi nevelés területére is bekerült a tánc és ebben tevékenyen részt vettünk. A Nemzeti Táncszínház kezdeményezésére a KÁVA Kulturális Műhely – aki a színházi nevelés programoknak az egyik fő zászlóshajója – együttműködésével létrejött az első táncszínház-nevelési foglalkozás, ami egy előadás, de én inkább foglalkozásnak nevezem. Ez egy 3 órás nagy program, és mindig egy osztállyal foglalkozik, tehát egy egészen különleges történet. Mindig bátran belevágtunk újító dolgokba, és hogyha bejött valami, arra nem ráültünk, és azt mondtuk, hogy innentől kezdve ezt fogjuk csinálni, mert ez a biztos. Nem kívánunk a biztossal foglalkozni. A biztossal úgy szeretnénk foglalkozni, hogy nagyon jó lenne, hogyha biztos lenne a működésünk, az anyagi háttér, és, hogy bátran tudjunk ezen az úton haladni. Ezért van az, hogy a 30 év alatt, több mint 70 koreográfus alkotóművész fordult meg a társulatban, több mint 120 bemutatót készítettünk. Ez ennek köszönhető. Hogyha mondjuk, van egy alkotója a társulatnak, az egy teljesen más aspektusa a szakmánknak, vannak ilyen nagyszerű társulatok, mint pl. Frenák Pálnál csak Frenák Pál darabokat lehet látni, amivel semmi gond nincs, neki az a művészi hitvallása, nekünk pedig az, hogy sokaknak szeretnénk lehetőséget biztosítani, aztán lépjenek tovább. Tehát, nem úgy néz ki, hogy valamit kitalál, aztán majd itt megy hosszú éveken keresztül, és ő készíti folyamatosan az előadásokat. Mindig legyen lehetősége egy fiatalnak belépni valahol, mert mindig a belépéssel van a fő probléma.
© Kaunitz Miklós
A KET vezetése mellett a Bethlen Téri Színház art direktora. A színház belső tere egy igazi kis ékszerdoboz, előadásait tekintve nagyon színvonalas és különleges repertoárt, az Ön nevéhez fűződő eseményeket visz, mint pl. a Sissi Őszi Tánchét (SŐT7), Vendégváró Fesztivál, Globe Fesztivál, Párbeszéd zenei program, IKF (Ifjú Koreográfusok Fóruma) Tehetségprogram, Találkozások Tehetségprogram, Ambíció Tehetségprogram. Volt szerencsénk részt venni több előadásukon – legutóbb Az utolsó tűzijátékon -, és elmondhatom, hogy minden esetben igen pozitív élménnyel távoztunk. Személy szerint a közelmúltban láttam a Nőkből is megárt című előadást. A darab végén megdöbbentő volt, hogy kivétel nélkül a különböző korú és nemű nézők – beleérte engem is – sírva távoztak a katartikus élmény hatása alatt.
Évtizedek óta sikeresen vezeti mindkét intézményt és rövid idő alatt nagyszerű eredményeket ért el a Szegedi Papucsért Alapítvány is. Hatalmas vitalitással rendelkezik. Honnan merít energiát, inspirációt?
Például az ilyen előadásokból. Az ilyen előadásokból, ugyanúgy, ahogy a közönség is. Ültem én is bent, és ugyanúgy törölgettem én is a könnyeimet. Amikor az ember összerak valamit, és ha ránéz a Bethlen Téri Színház programjára, vagy ránéz a KET profiljára, vagy a Szegedi Papucsért Alapítvány tevékenységére, látszik, hogy a hagyomány és innováció, a tehetségkutatás és -gondozás, ezek, amik engem alapvetően érdekelnek. Ezért tudtam beemelni ebbe a körbe, tudtam bevállalni a szegedi papucs ügyét is, mert úgy érzetem, hogy nagy szükség van arra, hogy a fiatalok megszeressék, megismerjék; hordják, vagy készítsék, foglalkozzanak vele, tiszteljék. Tehát ez ugyanúgy megvan a KET-ben és a Bethlen Téri Színházban.
A Bethlen Téri Színház fő profilja a tehetséggondozási programoknak az összessége. Amit említett, a Találkozások Tehetségprogramunk, ahol kétgenerációs találkozás van, az egyik a színészek vonalán, egy kétszemélyes darabot kell választaniuk a fiatal rendezőknek, akik pályáznak, és a két szereplő között kell, hogy legyen generációs különbség, ugyanúgy. A fiatal rendező kiválasztja a darabot meg a szereplőket, választ maga mellé egy generációs különbségű mentor rendezőt, és ebből a párbeszédből jön létre a Találkozások Tehetségprogram. Az Ambíció Tehetségprogramunkba szintén pályázati úton lehet jelentkezni fiatal alkotó csapatoknak, műhelyeknek, ahol semmilyen megkötés nincs. Keressük a minőséget és az izgalmas dolgokat. Ebben van tánc, újcirkusz, színház, kísérleti jellegű képzőművészet, opera, tehát bármi lehet benne, nincsenek megkötések.
Az Ifjú Koreográfusok Fórumának lényege – ami a KET-el egy nagyon izgalmas fúzió -, hogy egy fiatal alkotó egy hét alatt, tulajdonképpen filmes szemmel egy story boardot készít el, egy 20 perces mintát, hogy hogyan képzelne el egy estet, erre kap egy hetet, profi táncosokat, próbatermet, színházat, vagyis egy teljes infrastruktúrát, és egy hét alatt meg tudja mutatni, amivel ő tovább tud majd menni egy házzal, tovább tud lépni.
És itt ülünk egy fotógalériában, ami 2001-ben indult el, a Bethlen Galéria. A fotóművészekkel is nagyon szoros együttműködésünk van, és elindult az a program, hogy itt olyan fotóiskolák állíthatnak ki és kapnak bemutatkozási lehetőséget, akiknek elég nehéz galériát találni arra, hogy az éves kiállításukat megtartsák. Sőt, elindult egy Fókusz Tehetségprogram, pont egy ilyen fotósiskolával együttműködve, hogy az Ambíció Tehetségprogramunkhoz csatlakozva eljöhetnek a fotós főpróbákra és készíthetnek fotókat, amiket utána a fotóoktatóikkal ki tudnak elemezni, ennek egy válogatása, és majd egy kiállítása következik. Tehát egymásra épülő tehetségkutató és -gondozó programok vannak.
Szeretnék rendszereket építeni azért, hogyha felépül egy rendszer ahol be tud lépni egy fiatal, és az most legyen színész, rendező, táncos, koreográfus, fotóművész vagy zenész, bármelyik ilyen programunkat mondhatom, akkor egy ilyen léptékű helyen, ami egy 100 férőhelyes színház, bátran lehessen bukni is, tehát, hogy lehessen azt mondani, hogy semmi baj nincs, megbuktál, nem megy, keress egy másik utat, vagy próbálj rajta dolgozni, és amikor ez kidolgozódik, kiforrja magát, tud tovább lépni. Tehát ebben nem különbözik a KET, csak ott van egy társulat, amelyikkel ezt csináljuk és ott egy táncos közeg van. Itt szabadabb a közeg, hogy a fiatalokat meg tudjuk szólítani és lehetőséget adjunk nekik, és a színházi nevelési programunkon keresztül az iskolásokat idehozni és megmutatni nekik, azt az élményt nyújtani nekik, hogy milyen jó színházba járni, és hogy kell, mondjuk egy színházi előadást nézni, vagy, hogy lehet, hogy érdemes, vagy mire lehet fókuszálni.
Ez az egész kör nekem egy egység. Hogyha most egy teljesen mást, mondjuk, egy számítógépes programot kellene megtanulnom, csinálnom … de biztos kitalálnám abban is, hogy hogyan lehetne azt egy kerek egésszé tenni.
Nyilván nem kapcsolódik szorosan e két munkámhoz, amelyik tulajdonképpen szimbiózisban van, nem véletlen, hogy az egyiknek art menedzsere a másiknak igazgatója vagyok, hogy ez a kettő szervesen tud bennem harmonikusan együttműködni, de nyilván a múltamból adódóan, egyrészt ugye a folklórból való érkezésem, másrészt a nagypapám által, akiről közben a családi emlékezetben kiderült, de másoktól is hallottam, hogy pl. a kétlábas bojtos papucsot ő találta ki. És közben az ember ilyenekkel szembesül, hogy amikor elővettem azt a névjegykártyát – ami egyébként a Facebookomnak a borítóképe – és ott volt az ortopéd és tiszti cipők alatt, hogy „a szegedi papucsok raktára”, és egy 1930-as, szegedi idegenforgalmi kiadványban találtunk egy hirdetést, hogy „a szegedi piros papucs a legjobb ajándék, kapható Szögi Zoltán…”, ezekkel én mind utána találkoztam, de tudtam, hogy nekem ehhez van közöm és ezzel nekem foglalkoznom kell, valamiért pont a születésnapomon, amikor én ünnepelni készültem, akkor jött egy jelzés, hogy haló, ezzel valószínű dolgom van.
Amúgy is úgy készültem szegediként, dolgom van ebben a városban, bár eljöttem 1979-ben, nekem Szegedhez elég erős a kötődésem. 1624-ben érkezett az ősünk Szegedre, ő Szeged város főbírája lett, Győrből érkezett egyébként, ott az édesapja meg a testvére is bíró volt, őt is bírónak hívták Szegedre, és onnantól kezdve eléggé régi gyökérnek tekinthetjük, már csak azért is, mert szögediesedett ez a család, eredetileg Szegiek vagyunk e-vel, tehát a győri és a nyitrai águnk e-vel és ghy-al, mert nemesi levéllel rendelkeztek. Érdekes módon Heves Megyei Levéltárában még ma is megtalálható, én láttam ezt az oklevelet, nincs jelentősége, csak úgy érdekességként, és jó ideig Szeginek írták a nevünket, csak volt aki figyelt rá, hogy ez így maradjon, és volt, aki örült, hogy elírták, úgy írták, hogy Szeged, de úgy ejtették, hogy Szöged. A Szeged, Szöged, Szegi, Szögi, és szerintem úgy voltak vele, hogy most már befogadták a családot a szögediek, és a Szögi az csak Szögeden létezik. Volt közel 5 év, amikor a Szegedi Alternatív Színházi Szemlét szerveztem, eredetileg Budapesten volt, és amikor alelnök lettem az Alternatív Színházi Szövetségben, akkor ezt a fesztivált levittem Szegedre, mert azt mondtam, hogy fesztivált jól Szegeden lehet csinálni, és igazam is lett. Volt egy fantasztikus építész Szegeden a századfordulón, én szecessziómániás vagyok, Magyar Edének hívták és a magyar szecesszió Gaudija, per pillanat a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatóságának a székháza a Reök-palota, amit ő tervezett és a Reök-palota az tiszta Gaudi. Több háza is volt, aminek a jelentős részét nagyon rondán átalakították, leverték a díszeket, stb. és egyszer megkérdezték tőlem, 10-15 évvel ezelőtt, hogy mégis mit csinálnék Szegeden, és mondtam, hogy szívesen csinálnék egy Magyar Ede Alapítványt, hogy ezeket a gyönyörű, régi épületeket mentsük meg, de hát nem ez lett a küldetésem, hogy Magyar Ede Alapítványt csináljak.
Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést, és még legalább 30 nagyon sikeres évet kívánok.
Kívánjuk ezeknek a szervezeteknek, hogy éljenek sokáig. Nem én vagyok itt a lényeg. Akkor lesz jó ez a történet, hogyha úgy sikerül felépítenem, mint ahogy annak idején Ford az autógyárát. Ismeri azt a történetet, amikor Ford a részlegigazgatókat elküldte egyszerre szabadságra, majd amikor visszajöttek és mondta, hogy maga ki van rúgva, a termelés leesett, maga is ki van rúgva, a termelés ugyanolyan jó volt, gratulálok, fizetésemelés, stb. A kirúgottak csodálkoztak, hogy lehetséges ez, „persze, hogy leesett nem voltam itt”. Erre Ford azt mondta, hogy na, ez a probléma, akkor van jól felépítve a rendszer, hogyha kiesik valaki, az ugyanúgy tud működni. Tehát én azért próbálom ezeket a dolgokat rendszerszerűen összerakni, ha bármi történik, nyugdíjba megyek, vagy a jó Isten elszólít, akkor azért ez ne tűnjön el, mert nem én vagyok itt a fontos, hanem ezek az dolgok, amik szerintem hiánypótlóak.
***
FRISS HÍR!
Március 12-én az emberi erőforrások minisztere a nemzeti ünnep alkalmából, Magyarország Érdemes Művésze díjat adott át Szögi Csabának. Gratulálunk!
Tóth Erika interjúja