Szerző: Monostori Andrea
A győri származású írónő második könyve a Napkút Kiadónál jelent meg idén ősszel. Első regényéhez, az Alteregóhoz hasonlóan ebben a vékony, szinte füzetnyi novellafüzérben is életünk örök kérdésével – a nők és férfiak kapcsolatával foglalkozik.
Szőcs Henriette 1973-ban született, külkereskedőként dolgozik, emellett író és kritikus. „Amióta írni tudok, írok” – nyilatkozta egy interjújában (Minden nő Éva, a pokol kapuja – Vécsei Rita Andrea interjúja, Prae.hu, 2011). Úgy tűnik, az ő esetében ez valóban igaz is: novellái, meséi számos helyen jelentek már meg, többször díjazta a Magyar Írószövetség és a Honvédelmi Minisztérium, megírta első könyvét, miközben recenziókat publikált az Irodalmi Jelen, a Bárka Online és a Librarius oldalán, és írói szakreferens végzettséget is szerzett. Írói tevékenysége tehát kiterjedt, több műfajban próbálta már ki magát, az irodalom végtelen területeit nem csak egy ösvényen kezdte el bejárni, felderíteni. Mégis oly keveset hallunk róla, elenyészően kevés kritika, visszhang jelent meg eddig munkásságáról. Ám a horizonton már sejtjük a felkelő napot: új kötete jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában, mely megelőlegezi készülő következő regényét is, a blogregény formájában már a librarius.hu-n olvasható Szexturistát (melyet kiadásra választottak ki az Athenaeum Kiadó Gyöngyhalász szerzőválogató rendezvényén.)
Az Ősképcsarnok című könyv 11 rövid történetet foglal magába. Címük egy-egy név, mögötte zárójelben az évszám. Kronologikusan haladunk az 1900-as évek elejétől egészen napjainkig. Az arisztokraták és parasztok feudális világából a háborúk nehéz évtizedein át, a nyugalmas 90-es éveken keresztül, jelenünk modernizált, számítógépesített mindennapjaiba érkezünk. A történetek különállóak, egy-egy korábban már külön meg is jelent, itt azonban egésszé állnak össze, szereplőik vissza-visszatérnek, emlékezetünkbe idézik magukat. Ezt a fragmentáltságot mintha a szöveg tördelése is visszaadná, egy-egy üres sort hagyva az egyes bekezdések között. A szerző ösztönös könnyedséggel repül át egy évszázadot, mindenhol megtalálva a megfelelő nyelvezetet, mely hitelessé teszi az olvasó számára a történelmi keretet, az adott korszak díszletét. Még sem válik közhelyessé, tablószerűvé, emblematikussá – nem a magyar nemzetet, vagy sorsot kívánja bemutatni a szokásos történelmi eseményekbe csomagolva. Szőcs Henriette témája egészen más lényegű: szereplői magyar emberek, orosz hadifogságban, vagy akár Izraelben, egy citromfa árnyékában, küzdve azért, ami legfontosabb számukra – szerelemért és boldogságért. „Gyakran játssza azt, mi lenne, ha. Most arra gondol, milyen lenne, ha odaérnének abba a kimondhatatlan magyar városba. Deske döbbenten állna a kertkapuban, ő odafutna hozzá, megmutatná neki Másenykát, a férfi átölelné őt, és csak szorítaná, szorítaná.” (33. o.) Történeteiben női és férfisorsok rajzolódnak ki előttünk, egy-egy vonással lefestve, tömören a fókuszba állítva. Sorsok, dilemmák, tragédiák, melyek belefonódnak a történelem szövetébe, egy-egy pillanatra felbukkanva, láthatóvá válva – ahogy a borítón is a barna, piszkos háttérből kiemelkedik egy színes anyag mintázata.
Az írónő más műveiben is nők és férfiak egymáshoz való viszonyát, az összekapcsolódás problémáit dolgozza fel. Az Alteregó és például A török brigadéros – A hárem című novellája is történelmi korokban, kosztümökbe öltöztetve keres válaszokat házasság, szexualitás, családalapítás kérdéseire, ám jelenkorban játszódó írásokat is olvashatunk tőle (például a Hazám, hazám, Vonzódás című novellák). Mindez a sokszínűség az Ősképcsarnokban együtt vibrál, egymásra hangolódik. Bárhova is nézünk, az alapviszony ugyanaz marad: az ember társas lény, és a szerelemért akár a halált is vállalja. Szőcs női karaktereivel a modern felfogás, a női önállóság, a nőiség és a személyiség megvalósítása mellett foglal állást. Az olykor túlzó öntudatra ébredés mögül kidomborodik a nők, lányok és anyák kiszolgáltatottsága, megfelelni vágyása, társadalomba való beilleszkedési vágya. Az írónő jól érti a női lélek küzdelmeit, mozgatórugóit, működését. „Istenkém, adj erőt nekem, hogy ne béküljek ki vele! Erős tudjak lenni, ha találkozunk. Ő pedig szeressen, sokkal jobban, mint én őt, és nagyon bánja meg, hogy szakított velem. Nagyon-nagyon kérlek, Uram! És segíts a tanulásban is, Ámen.” (61. o.) Ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a férfiak is hasonló problémákkal küzdenek; vágyak, hatalom, erő és bizonyítási vágy kergetik egymást életükben.
A történetek megindítóak, néhol kifejezetten erős érzelmi töltettel robbannak az olvasó fejébe. A nagyon is komoly hangvételen átüt a nyelvi játék, a szavakkal mutatványozó finom irónia. „Anyuci nevetett. Régen láttam már nevetni. Mosolyogni igen, főleg rajtam, az öltözködésemen, ilyesmi, de nevetni, azt nem.” (59. o.) Az indítás talán kicsit döcögősebb, mint a folytatás, ahol az író tolla már teljes erővel belelendül saját univerzumába. Ahogy haladnak a történetek, egyre több a visszatérő elem, egyre többet tudunk meg egy-egy szereplő életéről, és az utolsó oldalon már azt kérdezzük: na, jó, de mi történt velük ezután? Szívesen hallottunk volna még több részletet, láttunk volna még többet abból a bizonyos szövetből. Reméljük, Szőcs Henriette következő művei betöltik majd ezt az űrt.
Szőcs Henriette: Ősképcsarnok
Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó
Budapest, 2015
Oldalszám: 100
ISBN: 9789632635231