Szerző, fotó: Marity Mira
Amikor azt mondom, hogy ilyen adventi átlényegülésre vágyom, erre a könyvre gondolok. Amikor azt érzem, hogy ilyen karácsonyok atmoszféráját szeretném átélni, ebben a könyvben lévő történetekre értem. Fekete István a Régi karácsonyok című kötete olyan, mintha belepillantanánk az ünnepre készülődő, zúzmarával és dércsipkével borított Tüskevárba.
„Nől a dér, álom jár…” ezt pedig Weöres Sándor írta. A könyvet lapozgatva önkéntelenül is beugranak a legnagyobb költőink legfennköltebb ünnepváró versei, melyeknek hangulatát gyönyörűen leképezik a novellák. Nem tudok nem asszociálni, mert amikor például Kosztolányi Fasti-Karácsonyát olvasom („…tél a megfagyott mezőket karcolja éles, kék jégkörmivel”), máris egy Fekete olvasmányban találom magamat. Káprázatosak ezek az áthallások, kirajzolódik belőlük egy rég tovatűnt, távoli gyermekkorból halványan felfénylő, áhítattal és lélekből eredő igazi fenyőünnep atmoszférája.
Fekete István 1947 és 1969 között írta ezeket az adventi és karácsonyi történeteket, amelyek az Új Ember című magazinban jelentek meg. Tele vannak saját gyermekkori emlékekkel, amelyeket – amennyiben elég idősek vagyunk hozzá – magunkénak érzünk. A novellák alappillére a természet szépsége, az egyszerű emberek tiszta és őszinte élete, és a vidéki életforma mélyen emberi oldala. Apró hétköznapi csodák villannak ki a méteres hó alól, és világítanak adventi pompájukban, jó érzéseket nyújtva az ünnepvárás időszakában.
„A csillagok reszketve nézik a földet, ez az alsó világ pedig némán figyel, és észre sem veszi, hogy a dombok puha hátát ádventi hangulattal hinti be a dér.” (Decemberi hajnal)
Mindenki érzi, mennyire felgyorsult és lélektelen világban élünk. Mennyire nem tudjuk magunkénak érezni az advent legfontosabb üzenetét és feladatát: a lelassulást és megnyugvást, az önmagunkba és a világ felé néző bölcs szemlélődést, a december apró humánus örömeinek a megélését. A Régi karácsonyok novellái pontosan ezt a feladatot töltik be. Ha estefelé megfáradtan belehuppanunk a fotelbe, puha plédbe burkolózunk, az alkonyatba boruló lakásban a távirányító helyett elővesszük a kötetet, meggyújtunk egy fenyő illatú gyertyát, és forró mézes gyümölcsteát kezdünk lassan kortyolgatni – akkor megérkeztünk abba az ideális és vágyott állapotba, amelynek a koronája lesz az egyik Fekete István történet elolvasása.
„… a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.” (Roráte)
Nehéz feladat kiválasztani a kedvenc írást, de a Roráte biztos esélyes lenne. A kora reggeli adventi misék misztikus hangulatát senki nem írta le ilyen gyönyörűen. Ha az adventi hetek egyik nagy kihívása a megbocsátás, akkor ez a novella a legékesebb szimbóluma ennek a gesztusnak. Ebben két idős ember évtizedek óta tartó, vélt vagy valós sérelmek miatti harag után békülnek ki a hajnali misén. Nincs különösebb oka a békejobbnak, csak egy angyal szállt alá a templom kupolájából, és suttogott csodát a derengő reggel ködébe.
Fekete István ünnepre készítő téli meséivel nem lehet betelni. Szikrázó betlehemi csillagként fénylik bennük az élet, a természet és az emberek szeretete és tisztelete. Olyan régen volt, talán igaz sem volt karácsonyok archaikus szépsége rajzolódik ki a sorok között, amit sajgó lélekkel szeretnénk újra magunkénak tudni, még ha nem is volt részünk benne soha. Zúzmarás idill, dércsípte hófehér jégcsipkés harmónia, ami kirajzolódik a falusi nagymamánk osztott ablaküvegén, miközben gubbasztunk a hatalmas dunna alatt, és lelkünket lassan átmelegíti a halkan pattogó tűz a kályhában, és a pléhbögrében szervírozott forró habos kakaó, amit a mama készített nekünk reggelire a mákos bejgli mellé. Ilyen és ehhez hasonló békebeli decemberi pillanatok idéződnek fel, amikor A karácsonyfa című írást novellát olvasom, benne a szeretett nagymama alakjával.
„Érkezése eleinte valami növekvő, boldog várakozást, suttogó csendet, megbocsátó jóságot és – valahonnét – fenyőillatot jelentett.” (A karácsonyfa)
Ezekben a szívet melengető emberi történetekben az a legjobb, hogy gyógyírként várja estefelé az ember, hogy a kaotikus, hangos és rohanó nap után elolvasson egyet. És én úgy éreztem, hogy benne vagyok minden mesében. Roppant a hó a talpam alatt, amikor az Éjféli világosság erdészével a zúzmarás fenyők között a faluba mentem, hogy megbocsássak annak, aki a legjobban megbántott. Lehúzta a vállamat a kis fenyőfa súlya, amit a családomnak cipeltem haza büntetését letöltő, immáron tiszta lelkű megtért tolvajként, A fa című novellában. Együtt kántáltam a fiúkkal a saját készítésű kis Betlehem előtt, büszkeségtől ujjongó lélekkel, mint az Előnév történetének gyermekei. Anno ezek a karácsonyok messze nem azok az elvilágiasult, profitorientált és lélektelenül stresszes összejövetelek voltak, mint manapság. A jóság, a szeretet és a béke fényességes közösségi ünnepeit élték meg a régiek, önvizsgálattal és egymásra figyeléssel, megbocsátással és békevággyal – akárcsak az Éjféli harangszó szeretnivaló egyszerű családja.
„… a gyertya lángja melegen magasra lobbant, egy csillag benézett az ablakon, s az ajtón zengve, énekelve bezúdult az éjféli harangszó.” (Éjféli harangszó)
Fekete István: Régi karácsonyok https://mora.hu/konyv/regi-karacsony/