Szerző: Marity Mira
Fotók: Kaunitz Miklós
A Centrál Színház legújabb – vagy inkább régi-új – premierje igazi „guilty pleasure”, amely nézése során olyan szívből jövő vidámság lesz úrrá az emberen, amit igazán megérdemlünk a tragikus-kritikus 2023-as évünk végén. Noha az operett manapság rétegműfaj, a magyar lélek mégis visszhangozza a komikus dalművek örökzöld slágereit. Ezért van az, hogy a bemutató napján reggeltől dúdolgattam magamban a híres betétdalokat: „Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott, ki a szerencsemalac fülét sose fogod…” És bizony megvallom, jókedvű lettem, ahogy ismételgettem a strófát. Na erre az általános jó kedélyre biztosan telitalálat a darab.
Valamikor réges-régen volt egyszer egy Fekete Péter, ami sokak számára etalon, és én is ehhez mérek minden azonos című rendezést. A Vígszínház Marton László rendezte 1997-es verziójára gondolok, ahol Rudolf Péter játszotta a címszerepet, a női főszerepet, Claire-t pedig Eszenyi Enikő – és nem is kell tovább sorolnom, mert ez a két színész játszi könnyedséggel vitte el a hátán a darabot, és aratott testre szabott játékával fergeteges sikert.
Ha az operettet nem különösebben kedvelő nézőket megkérdezzük, hogy mond-e nekik valamit Eisemann Mihály (vagy éppen Fekete Péter) neve, meglehet, hogy fejcsóválva hümmögnek egyet. De ha elkezdjük nekik énekelni azt, hogy „Lesz maga juszt is az enyém….”, vagy hogy „Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány…”, akkor a homlokukra csapnak, hogy igen, persze, hogy ismerem. És ez a titka ennek a műfajnak, és főleg az Eisemann Mihály-féle operetteknek. Hogy ezek a dalok az elmúlt évtizedek alatt észrevétlenül bekúsztak a köztudatba, és generációk dúdolgatják őket, a kortárs előadóművészek pedig előveszik és saját adaptációjukban adják elő.
Így egyértelmű volt, hogy a Centrál jól választott, és a szemtelenül fiatal rendező, Puskás Samu (Básti Juli és Puskás Tamás fia) előreláthatóan mindent elsöprő sikert arat majd a saját Fekete Péterével. A darab kétségkívül azon áll vagy bukik, hogy kit választanak főszereplőnek. És onnantól kezdve, hogy Magyar Attila (immáron másodszorra) bújt a világ legpechesebb balekjának a bőrébe, a vastapsot garantálni lehetett. Erre mondják színházi berkekben, hogy brillírozik a szerepben. Magyar Attila játéka nem csak szimpla színészkedés, hanem totális átlényegülés. Ő nem eljátssza a balszerencsével sújtott kéményseprőt, hanem Ő MAGA Fekete Péter, aki hihetetlen bravúrral adja elő a sokszor nehéz, mégis spontánnak tűnő szóvicceket és helyzetkomikumokat.
A női főszereplőt, Klein Klárát, a hősszerelmes naivát Martinovics Dorina alakítja, hibátlanul. Külön érdem és rendezői meglepetés, hogy a híres „Lesz maga juszt is az enyém!” sláger nem hangzik el a szájából, mi több, többször is megvétózza a forgatókönyv, de talán jobb is így. A retrográd néző úgyis az Eszenyi-féle zseniális sírós-agresszív, szemfesték szétfolyós szólójához hasonlítaná a betétdalt. És azt hiszem, abban alulmaradna a mostani variáns.
E sorok írója elfogult a másik fontos női szerepet, a Hajnal Nikolettet játszó Balla Eszter iránt, aki minden egyes színpadi pillanatával lenyűgözi a nézőt. A Kontroll macilányával ismertté vált, elsősorban film- és szinkronszínésznő szerencsére egyre több komoly színpadi szerepben tündöklik. A frivol, végtelenül jólelkű, humoros Colette zsánere nagyon jól áll neki, de végig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy Klein Klárát is simán elbírta volna természetes bájával, tökéletes orgánumával, remek testbeszédével és mimikájával.
Fekete Péter állt már a Centrál színpadán, pontosan 20 évvel ezelőtt, amikor Magyar Attila szintén a címszerepben sziporkázott, és Básti Juli is ugyanezt a szerethető díva figurát hozta. Csak akkor éppen a mostani rendező édesapja, Puskás Tamás volt a direktor. Ennek fényében még izgalmasabb látni és átélni a darabot, amely a klasszikus mivolta ellenére mégis az újdonság erejével hat, köszönhetően a részint újragondolt páratlan színészi gárdának.
Puskás Samu egyébként tavasszal – amikor átesett a tűzkeresztségen első direktori munkájával, egy fajsúlyos drámával, Az ártatlanság vélelmével – még azt nyilatkozta, hogy soha nem jutott eszébe az, hogy a szüleivel dolgozzon. Ehhez képest most zseniálisan instruálta édesanyját, Básti Julit, aki Szőnyi Ella szerepében hibátlan, szokás szerint professzionális és fergeteges előadást nyújtott. Csak úgy, mint Alföldi Róbert, aki egyszerűen parádés volt a folyton illuminált állapotban csetlő-botló, örök agglegény Charlie bácsiként. Elképesztő az a tálentum és kiállás, ahogyan Alföldi mellékszereplőként képes elérni azt, hogy főszereplőként tekintsünk rá, és minden egyes megnyilatkozását hatalmas tapssal és gáttalan nevetéssel jutalmazzuk. Hihetetlen az is, hogy ez a mesteri duó – Básti és Alföldi – eddig még nem játszott együtt, és ezúton kérnénk többet belőlük.
A Centrál Színház idén ünnepli 20 éves fennállását, és ezzel a bizonyos „retrospektív” repertoárral mi, a nézők járunk a legjobban. Szeptembertől újrajátszották Albee gyöngyszemét, a Nem félünk a farkastól-t, októbertől megint színre vitték Molnár Ferenc Deliláját, az évad második felében pedig jön majd Az ügynök halála Alföldi rendezésében, majd a Játék a kastélyban című remek klasszikus vígjáték. Valódi színházi élmény és minőségi szórakozás együtt ünnepelni a Centrállal az elmúlt parádés, produktív és pazar kétszer tíz év felejthetetlen alakításait, előadásait és töretlen sikereit.
https://www.centralszinhaz.hu/eloadasok/fekete_peter
