Önéletrajz
Koterle-Magasházi Virág: Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket! Sablonos kérdéssel kezdeném: mikor érezted úgy először, hogy írnod kell?
Ughy Szabina: Egy kép jutott eszembe: 13 éves koromban a nagynénémtől kaptam egy naplót, és azóta folyamatosan, a mai napig naplót írok. Bár ez nem szépírás, de az írásban való rutinosság ennek a naplónak is köszönhető. Ha csak napi 5 percet szentelünk az írásnak, már fizikális szinten is kifejti jótékony hatását. A szépírás pedig kamaszkoromban érkezett az életembe. Egy téli éjszakán írtam az első verseim egyikét, amikor egyedül voltam a kollégiumban.
Ughy Szabina – Fotó: Bach Máté
KMV: Költőként vagy íróként aposztrofálod magad inkább? Vagy nem elválasztható a kettő?
USz: Prózával kezdtem, majd elmentem a versek irányába, amely leginkább Lackfi Jánosnak és Vörös Istvánnak köszönhető, akiknél kreatív írást tanultam. Az egyetem alatt inkább a költészeti irányzatokkal találkoztam, és ezek hatottak rám. Most viszont úgy érzem, soha többé nem fogok már verset írni. Jelenleg a prózában mozgok otthonosan, de a változtatás jogát fenntartom. Mindig a tartalom választja ki a formát. Most azt gondolom, hogy a jelenlegi lelki tartalmaimat leginkább prózában tudom kifejezni, de például a következő dolog, amin szeretnék dolgozni, valószínűleg dráma lesz, mert ez a forma illik hozzá.
KMV: Megjelent és igazi közönségsiker novellásköteted, Az átlátszó nő, amelyben minden novella egy-egy női sorsot, életutat mutat be. Tudatos tervezés volt ez, vagy a novellák egyszer csak összeálltak kötetté?
USz: 5 éve jelent meg a regényem, majd ezután kezdtem el írni ezeket a novellákat. Egyik sem volt tudatos, inkább saját önismereti mérföldkövekhez köthetők, illetve ismerősök által megélt történetekhez, amelyek megérintettek. Nem volt tervezett szándék abban, hogy női történeteket fogok írni, egyszerűen ezek találtak meg. Nagyon érdekel a változás témája – a változás minőségét próbáltam megörökíteni a szövegekben. Mindegyik női karaktert ki szerettem volna vezetni abból a nehéz helyzetből, amibe kerültek, de ehhez először magamban kellett megtalálnom a megoldást. Fontosnak tartottam, hogy választási lehetőséget mutassak nekik, mert azt gondolom, hogy ez maga a szabadság (amire ezek a nők is vágynak).
Ez a kötet a saját szabadulástörténetem is.
KMV: Igen, bennem is felmerült, hogy vajon mennyire írtad bele magad a történetekbe, de erre meg is kaptam a választ.
USz: Azt szoktam mondani, hogy elég fantáziátlan szerző vagyok, mert csak olyan történetekkel dolgozom, amelyek a valós életből származnak.
KMV: Utólag fontosnak érzed azt, hogy a női létről írtál?
USz: Nagyon fontos számomra a nőiséggel való foglalkozás, ezzel kapcsolatban irodalomterápiás csoportot is indítottam. Mindig is érdekelt, hogy valaki hányféleképpen lehet nő, miként tudja megélni a nőiségét. Ezért szeretem a Mitikus nők irodalomterápiás csoportomat, mert a női archetípusokkal foglalkozunk, amelyek között vannak maszkulin vagy nemtelen tulajdonságokkal rendelkezők is. Általában nagyon egysíkú elképzeléseink vannak, amikor arról beszélünk, mitől nő egy nő. Nagyon érdekes továbbá látni, hogy a különböző életszakaszainkban milyen minőségeket tudunk megélni nőként. Izgalmas folyamatnak látom akár az öregedést, akár az archetípusok kérdését.
KMV: A novelláidban szereplő nők rengeteg szerepnek akarnak megfelelni. Mintha papírrétegek lennének rajtuk, amik aztán szépen elkezdenek lefoszlani róluk. Mi szükséges ahhoz, hogy egy nő végre kilépjen a ráaggatott szerepekből, és láthatóvá váljék?
USz: Az átlátszóság, jelentéktelenség érzése szerintem sokunknak nagyon meghatározó az életében. Az, hogy beleálljunk a „látszásba”, ahhoz egyrészt a felelősséget kell vállalni, mert ez konfliktusokkal járhat, nem fog mindenkinek tetszeni. Másrészt a változás következménye nem feltétlenül lesz kényelmes.
A változás egyébként az egyik legtermészetesebb részünk, mégis hihetetlen módon vagyunk képesek ezt szabotálni. Pedig a változásnak van egy kegyelmi állapota, amelybe beleérkezünk – csak előtte meg kell hoznunk a döntést. A döntés meghozatalához pedig önismeretre van szükség.
Az pedig, hogy mit jelent látszani, mindenkinek mást jelent. Szerintem önmagunk felvállalásával tudunk a leginkább láthatóvá válni, és ezek a történetek is erre próbálnak választ adni.
Egyéni életutak vannak – én pedig nagyon szeretnék egy olyan világban élni, ahol ezek az egyéni életutak megvalósulhatnak.
KMV: Az Átlátszó nő novelláiban a férfiak fel-felbukkannak. Úgy tűnt számomra, hogy sokszor egyfajta katalizátorként működnek a változásban. Valóban ilyen szerepet szántál a férfi karaktereknek?
USz: A novellákban a legtöbb férfi elnyomja a nőt, és sokszor ezt észre sem veszik. Olyan is van, hogy abszolút hiányzik a férfi karakter, nem is jelenik meg. Azonban hiszek benne, hogy a dolgok nem csak fekete-fehérek, ezért próbáltam pozitív férfi karaktert is becsempészni a szövegekbe.
KMV: Az elfojtás, kimondatlanság is végigvonul a novellákon, legtöbbször transzgenerációsan. Szüleink, nagyszüleink korosztálya még nem beszélt a nehézségekről. Szerinted fel lehet-e oldani a kimondatlanság és a kimondás aktusa között húzódó feszültséget?
USz: Számomra egyfajta ars poetica lett a beszéd és írás fontossága, mert ezek gyógyító erővel hatnak. Hellinger azon gondolatával nagyon egyet tudok érteni, hogy visszafelé nem tudsz hatni – nem mehetsz vissza az időben, változtathatod meg például a nagyszüleid tetteit. Viszont abban már nagy felelősségünk van, hogy mit adunk tovább.