Gyurity Milán 2019 után ismét önálló kiállítással szerepel az Újlipótvárosi Klub-Galériában. „Képeslapok a fejemből” című kiállításának gerincét az elmúlt két év alkotói termése adja, bár korábbi munkák is láthatóak a tárlaton. Szembeszökő, hogy – főképpen a földszinti nagy kiállítótérben – mind méretében, mind palettájában igen sokszínű, színes anyag fogad bennünket, annak ellenére, hogy van itt grafika is bőven. Nem csoda, hogy már a meghívó is festőművésznek titulálja Milánt, pedig ő – legalábbis a képzettségét tekintve – grafikus, az Újvidéki Művészeti Akadémián végzett. Az ezredforduló óta mind a magyar, mind a szerb művészeti szcéna aktív szereplője. 2008-ban megalapította a magyarországi szerb művészeket tömörítő Krug (szerbül ’kör’) Művészeti Egyesületet, melynek különböző rendezvényein, galériájában, nyári nemzetközi alkotótáboraiban azonban magyar művészek is rendszeresen részt vesznek.
Jelen tárlatot Gyurity Milán így vezette fel: Olyan vagyok, mint Te. Életem mozgás, utazás térben és időben, kifelé és befelé, földbe taposott utakon és egészen mélyen, legbelül, másoknak és magunknak megfoghatatlan síkokon. Valóm és gondolatom súrlódik és morzsolódik a sokasággal. Dobozolt emlékképek, állandóan változó, önzően szebbnek mutatkozó szubjektív rétegeim mélyén keresem az élményt. Küldök magamnak néhány képeslapot fejem majdnem elfeledett suhanó tájáról és megosztom egy megfogható térben.
Gyurity 2020 és 2022 között – ebben a mindannyiunk számára furcsa, új kihívásokkal teli időszakban – keletkezett művei négy csoportba sorolhatók, amelyek méreteik, technikáik alapján is jól elkülöníthetők, bár a laikus szemlélő számára ebből inkább az első – a nagy méretbeli kontraszt – a feltűnő.
A kiállítás címe azokra a kisméretű, képeslapoknak nevezett digitális grafikákra utal, amelyekből ezúttal huszonegy látható: ezek lennének az első műtípus. A számára is sok kísérletezésre alkalmat adó, digitális grafikákkal Gyurity a III. Nemzetközi Digitális Művészeti Triennálén is szerepelt. Ezek a képeslapok a pandémiás elszigeteltség miatt a fizikai valóságban, a valós térben létre nem jött utazások „emlékei” – ahogy a művész kifejtette. Azaz fiktív utazások helyszíneiről alkotott, s onnan képzeletben „hazaküldött” képek. Kicsit London, kicsit Párizs, kicsit Moszkva, de mégsem teljesen… „Ahova mentem volna, de mégsem jutottam el” – az ő megfogalmazásában. A bemutatott anyagban ezekkel a „miniatúrákkal” (szintén a művész szóhasználata) okozta a legnagyobb meglepetést. Egyszerűségükkel, letisztultságukkal, miniatűrségükkel ragadják meg leginkább a látogatót. A japán művészetet idéző módon szűkszavúak; formai megoldásaikkal, nagyon jól eltalált színharmóniájukkal mondhatni „elementárisak” (Gyurity egy korábbi kiállításcíme). Mégis egy pillanat alatt a fantasztikum világába, az Ezeregyéjszaka meséibe rántanak bennünket. Gyurity eddigi munkásságában azért is foglalnak el különleges helyet, mert soha még ennyire nem dominált alkotásaiban a tiszta esztétikum. Megszoktuk tőle, hogy a „széphez” ő mindig hozzákever némi technicizmust, fanyarságot, iróniát, nyersességet. Van valami túlvilági harmónia ezekben a képeslapokban, ami nagyon vonzza a szemet, nagyon közérthető, és amiben nagyon nagy hiányt szenvedünk manapság…
A bezártság, elszigeteltség közvetve egy másik, a kis képeslapokkal éppen ellentétes léptékű műfaj felvirágzásához is vezetett Gyurity munkásságában. Ezek adják a mostani kiállítás másik, az előbbivel tudatosan szembeállított képtípusát: a nagyméretű, 120×120 cm négyzet alakú vásznakból álló sorozatot. Ebben a formában a saját bevallása szerint „a szabadságunk visszanyerése után” teljesedett ki. A nagy akril képek annyiban következményei a világjárvány idején átélteknek, hogy – szintén a művészt idézve – bezártságunkban kényszerűen „saját belső terünket nagyítottuk ki”. Míg a kis képeslapokon a kvázi-reális külső tér egyes helyszínei jelentek meg, addig ezeken a nagy festményeken a mi belső terünk (gondolataink, érzéseink) tölti be a vásznat. Ez a kifordítottság-élmény igazából kapóra jött neki, hisz munkáiban mindig is szerette a külső és belső közötti játékkal feloldani a kint és bent, nagy és kicsi, makro- és mikrokozmosz között feszülő ellentétet. A város így maketté, terepasztallá alakulhat, az ember LEGO-figurává, a világ varázsdobozzá, cirkuszi poronddá vagy kaleidoszkóp-képpé.
A nagy akril-vászon képek közül a „Kósza tér” (szerb felirata: „Elveszve a személyes térben”) című munka fogalmazza meg címében, feliratában is a legdirektebb módon a pandémia hozta, új tértapasztalást. A Vajda Lajos munkáit idéző, ikonszerű alak (ebben a vajdai asszociáció a művész részéről nem volt szándékos utalás) csak első ránézésre mellkép, valójában begubózott, felhúzott térdeit félő vagy sértődött kisgyermek módjára karjaival átkaroló figura, aki lehunyt szemeivel, fehérségében, átlátszóságában kicsit szellem- vagy múmiaszerű. Kerek glóbusza – gondolatainak, érzéseinek kivetülése? – négyzetes, sőt térbeli, háromdimenziós dicsfénnyé növi ki magát, amely furcsa fénytörésekkel teli szobabelsővé alakul a művész ecsetje alatt. Sejthetően súlyos egzisztenciális élmény húzódik meg az egyébként az elmúlt években a festészetében már uralkodóvá vált üde paletta – rózsaszínek, kékek, zöldek – mögött. Itt is érezhető, hogy az ikonok Gyurityra pályája kezdete óta meghatározó vizuális hatást gyakorolnak. Csak újabban nem annyira színeikkel – szemben a korai művek melegebb, földszín, arany-vörös-okker palettájával – hanem inkább ún. fordított perspektívájuknak köszönhetően bizonyulnak termékeny táptalajnak számára.
Valamennyire konkrét egészségügyi élmények – a kovid-osztályok szkafanderes dolgozói – ihlették az „Apu, vegyél nekem űrruhát” című vásznat. A kép főalakja lényegében az üres űrruha, ami logikusan nagyon is antropomorf, csak éppen hiányzik belőle az ember. De mégsem hiányzik teljesen, hisz levágott kezű figurájának feje van: egy kör – buborék vagy profán glória – benne egy korona. Megvan a két keze is: mintha a saját, varázsdobozra vagy babaházra emlékeztető ajándékát tartaná.
Ahogy azt egyébként már Gyurity korábbi művein is megszokhattuk, a testrészek és ruhák szürrealista módon függetlenednek tulajdonosuktól, és önálló életre kelnek. Ez történik az „Elevenen falta fel magát” című nagy vásznán is, amelyet már kis méretben, grafikában is elkészített, most azonban a nagy akrilképek sorába illesztve fel is nagyított. Gyurity az önmegevés bizarr aktusát is tudja lazúros könnyedséggel „tálalni”. A magzatszerű összegömbölyödés, az arc elrejtőzése, sőt a fej megsemmisítése (vagy adott esetben önmegsemmisítése) ezen a képen is tematizálódik. A tányér, a kés, a villa ismét vajdás asszociációkat kelt: Gyurity művészete – hiszen bevallása szerint ez nem tudatos allúzió – szándékolatlanul is bizonyára az azonos gyökerek miatt idézi fel a szentendrei iskola és a magyar konstruktív szürrealisták hagyományát.
A nagy akrilképek visszatérő eleme a széles, fehéren hagyott, paszpartut idéző szegélysáv. Ez talán grafikusi beidegződés, ismeri el alkotójuk, amit viszont a festményein ő azért szeret, mert „van mozgástér”, ide ki is lóghat valami a képből, ha úgy tetszik. Hasonlóan kedvelt eszköz a festményein az, amit ő sokrétegűségnek nevez. Grafikusságát nem tudja és nem is akarja megtagadni: szereti, ha a rajz, a feliratok betűi átsejlenek a lazúrosan felvitt festékrétegek alól. Az áttetszőség, átlátszóság a befejezetlenség hatását kelti, de mégsem nyugtalanítóan: megszoktuk már, hogy idegenek tőle a végleges, lezárt formák, a deklarációszerű megfogalmazás.
A rajz és festmény közötti lavírozás, az átütő vonalak kedvelése végső soron egy tőről fakadnak a különböző faktúrák, felületek iránti érdeklődésével. „A faktúra az fontos” – ahogy ő fogalmaz, ami a tárlaton szereplő harmadik képtípusnál a legnyilvánvalóbb. Ebbe a csoportba sorolhatók azok a kisebb, impregnált, nyersvászonra, akrillal festett képek, amelyek közül külön is, egyedi formája miatt, kiemelném a „Mi ez a cirkusz?” című munkát. Ezt a bőröndszerűen kézben vihető, összecsukható diptychont, amely egyébként a kiállítás meghívóján is látható, az utazás témája ihlette. Falusi gyermekként többen megéltük, hogy ha mi nem is utazhatunk, lehet utazásélményünk (a hegy megy Mohamedhez-jelleggel…), amihez elég akár egy vándorcirkusz is. Ez az összerakható, szétszedhető és odébbvihető kis univerzum ihlette e művet. Barkácsoló művészalkatára jellemző módon Gyurity a diptychonból egy használati tárgyat fabrikált, így a kép is vándoréletre kelhetett. Persze van ebben egy adag önirónia is: a művészt demokratikus szemlélete és humora sem engedi, hogy nagyművészet és „vásári” műfajok közé éles határt vonjon. A cirkusz témája nagyon passzol alkotói felfogásához, művészi habitusához: egy minivilág, ami tele van játékossággal, viszonylagossággal, fantasztikummal, s görbe tükröt tart a „nagyvilágnak”, a komolykodó emberi társadalomnak. Benne a tárgyak is önálló életre kelhetnek, az állatok emberformán viselkednek, az emberek – ha csak látszólag is – de képesek legyőzni a gravitáció törvényeit. A „kifordított” diptychon magyar felirata cirill betűkkel van írva: Gyurityot bevallása szerint vizuálisan is vonzza a cirill betű, ezért is válik gyakran a belőle építkező rövid szöveg, felirat kompozíciós elemmé is képein. Ő maga mondja, hogy sokszor éppen az ezekben a rövid szövegekben, feliratokban testet öltő gondolat adja képei kiindulópontját, amelyeket néha párhuzamosan akár versként is megír. Általában ezekből a mondatokból bomlik ki meseszerűen, a fantasztikum világába kalandozva képeinek narratívája, amelyet munkáiban ő maga is fontos elemnek tart. Ezek azonban sosem tanító jellegű, nehézkes tézismondatok, hanem inkább az életből ellopott megnyilatkozások, amelyek igyekszenek megőrizni a véletlenszerűség látszatát.
A negyedik műtípus: a fotókollázsok-digitális grafikák, amelyek vegyes technikával készültek 50×70 cm méretben. A sokrétegűség mellett itt is kiélheti azt, amit a legjobban szeret a grafikában: a rajzhoz való ragaszkodás ellenére a sok szín kedvelését. Itt azonban a kollázstechnikával bolondította meg a korábban megszokott munkáit: a felhasznált fotórészletek a rajz és a szín mellett egy újabb médiumot, minőséget emelnek be kompozícióiba, ám mégsem verik azokat szét, nem teszik inkoherenssé.
Összességében elmondható, hogy az elmúlt időszak minden kiszolgáltatottság-életérzése, nyomasztó élménye, súlyos tapasztalata ellenére Gyurity Milán művészete megőrizte játékosságát, öniróniáját, könnyedségét, szabadságszeretetét, sőt igazából új oldaláról is meg tudott mutatkozni. Ehhez nyilván hozzájárult, hogy számára új terepekre kalandozott: nagy örömét lelte az új technikákkal, a digitális grafikával való kísérletezésben, és ezzel nekünk is nagy örömet okozott. Még mindig érezzük munkáiban – hiszen lényéből fakad – azt a gyermeki őszinteséget, a felfedezés izgalmát, a véletlenszerű, az esetleges iránti vonzódását, amelyek nem engedték a nehéz időkben, s reményeink szerint ezután sem fogják, hogy minden ellenkező élettapasztalat keretek közé szorítsa, röghöz kösse őt. A rácsodálkozás öröme még mindig megóvja őt attól, hogy megfásuljon, reményét veszítse, és segíti abban, hogy – ellenállva az idő múlásának – művészete időről időre képes legyen megújulni, látásmódja friss és fiatal maradjon.
Dr. Golub Xénia
művészettörténész
Gyurity Milán: Képeslapok a fejemből
Újlipótvárosi Klub-Galéria
2022. április 28 – május 20.
