Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Az, hogy bennem egy könyvajánló átfordulhat nekrológba, azon már nem lepődöm meg. Nem tudatosan, de évek óta forgatom át ugyanis magamban a művészeti alkotások – és az engem körülvevő emberek – hatását.
Marcín Świetlicki (1961) lengyel kortárs író a Prae Kiadónál, Wolosz Vera fordításában most megjelent második, Tizenegy című regénye olvasása közben is futott a bennem lévő párhuzam: négy hónapja veszítettem el késő kamaszkori jó barátomat, majdnem szerelmemet. Ráébredtem, ez így nem igaz, mert nem a közelmúltban ért ez a veszteség. Először közel harminc éve jött erről az intő jel, majd tíz éve egy határozott, mert azóta távolból néztük többen, hogy az „izmusa” hogyan húzza minden tehetsége és a mi tőle való függőségünk ellenére olyan mélyre, ahonnan már nem tudott visszajönni. Ez letisztult, de kicsit össze is zavarodtam, illetve lehet ez is egyfajta letisztulás, hogy nem tudom a fejfájára festett évszámok különbségének ismerete ellenére róla – és másról sem – megmondani, hány évet élt igazán. Hiszen éppúgy, mint Marcín Świetlicki főszereplője: mestere érzelmi hullámvasúton értelmezzük/értelmeztük, vagy legalább nézzük/néztük együtt a saját magunkat is kitöltő, minket körülvevő valóságokat.
A jelenkor lengyel fővárosának agglomerációjában, annak is a Csinos nevű kocsmájához köthetően, több idősíkon, némileg mégis lineárisan játszódó történet apropója, hogy a főhős: mester váratlanul elveszíti barátját, aki mérgezésben meghal. Az öngyilkosságnak is titulálható, „mondat közepén befejezett távozás” híre viszi a helyszínre, és időben a múltba a néhai színészt, hogy az életében orvosként tevékenykedő barátja halálának a körülményeit tisztázza. Krimi-szerű elemekkel, összefüggések keresésével bontakozik ki a minden barátság jellemzőin túl az érintettek személyisége és az a kortárs lengyel atmoszféra, amely inkább kelet-európai, mint nemzeti, hiszen pár száz kilométerrel odébb élőként sem idegen.
A címmel megegyező számú, azon belül is lazán jól tagolt részekből felépülő, külső elbeszélőként megírt regény igazi utazás. Nem csak az olvasó, de a főhős számára is. A történet írója sokkal lényegesebbnek tartja minden szereplője vonatkozásában a belső feszültségek ábrázolását, így szinte azok nemén és korosztályán, foglalkozásán túl nem is használ leíró részeket csak a tárgyi környezetre vonatkoztatva, és azokat is hangulati vonatkozásban. A rövidre szabott párbeszédeken túl a fejezetek közti visszautalások – sok esetben záró és nyitó mondatok ismétlése – az, amely – az irodalmi igényességű fordításnak köszönhetően – felejthetetlenné tesz egyes tőmondatokat.
Mindettől eltérő, napló stílusban kapcsolódik a regényhez az azt lezáró szerzői utószót követően a Plusz végtelen című elbeszélés. A krakkói alternatív zenei életben is jeleskedő, hatvanadik életévét már betöltött Marcín Świetlicki ebben a külön, monologizált, személyes fejezetben sem kevesebbet keres, mint szereplői a hétköznapi szerepeikben, sokszor átlagos életet élőként is: az élet értelmét. És ez az, amitől ugyanolyan élőek bennünk a már halottaink. Akkor is, ha a mondat közepén távoznak a látókörünkből. Mert a kapcsolódás minősége az, amelyre emlékezünk és nem a megnevezésére használt fogalom jelentése. A szerző főhőse számára a Semmi: „Különféle elnevezéseket adott ennek a Semminek a mester. Vagy úgy hívta, hogy Világ, vagy úgy, hogy Lengyelország, vagy Emberek, vagy Társadalom, vagy Sátán, vagy Hivatal.”
https://www.praekiado.hu/termek/tizenegy/
