Tanúságtétel a humánum nevében – Interjú Sári Edinával, a Halálúton Horvátországba című könyv szerzőjével

Tóth Erika interjúja

Sári Edina, négy nagy- és egy kisregénye után új regénnyel jelentkezik. Az augusztus 13-án, a Kalligram Kiadó gondozásában megjelenő, Halálúton Horvátországba című könyv a 2019. őszén kezdődött, a szíriai kurdok elleni török intervenció hétköznapi életre gyakorolt hatását mutatja be egy hazájából etnikai tisztogatás okán menekülni kényszerülő migráns szemszögéből. A menekültnapló témája tabudöntögető, főhőse – mint az írónő regényeinek mindegyike – „a” nő, aki a körülmények hatására kénytelen hétköznapi hőssé válni.

© Tóth Viktória / PhoTothgraphy

– Augusztus 13-án jelenik meg legújabb regényed, a Halálúton Horvátországba. Honnan jött az ötlet, hogy Dzsamilát életre hívd?

– Átlag hírfogyasztóként is nap mint nap szembesülök a világban folyó nemzetek közötti, illetve országon belüli fegyveres konfliktusokkal, háborús helyzetekkel, ám a struccpolitika elve alapján én is a homokba dugva a fejemet, szörnyülködöm egy sort, majd azzal nyugtatgatom magamat, hogy messze van, meg úgysem az én dolgom. Sem az, amin kirobbant az ellenségeskedés, sem a vitájuk megoldása. Vannak viszont azok a különböző népcsoportok ellen elkövetett erőszakos merényletek, amelyek semmilyen jog alapján sem magyarázhatóak és védhetőek, ilyenek például az etnikai tisztogatások. Amikor 2019. őszén egyre többször hallottam a hírekben Törökország intervenciójáról a szíriai kurdok ellen, és azt, hogy a nemzetközi közösség nem avatkozik be a népirtásba, sőt, az oroszok is a törökök mellé állnak, valahogy vége lett a saját nyugalmam érdekében addig fenntartott béketűrő képességemnek és fellázadtam. Természetesen pizsamában, otthon, egyedül. Nem vonultam utcára a kurd nép lobogójával, nem ordítoztam, hogy fúj, törökök, le velük. Mi mást tehettem volna íróként? Elkezdtem írni. Egy olyan regényt, ami ezt a szégyenletes történelmi eseményt tanulságként elmeséli a mostani félrenézőknek és megörökíti az utókornak. Az emberi agy és természet olyan, hogy kicsiben mindent el tud képzelni, be tud fogadni. A Halálúton Horvátországba menekültnaplóval egyetlen ember, egy fiatal, kurd tanárnő menekülőútja során szemléltetem, hogy mit élnek át azok a százezrek, akik az országuk elhagyására kényszerülnek. Nem gazdasági, megélhetési okokból, hanem, mert elüldözik őket, kihúzzák a talpalatnyi földet a lábuk alól pusztán azért, mert annak születtek, akik és oda, ahová és olyan a bőrük színe, a vallásuk, a nemük, amilyen. Mindazt a mások szemében hátránynak minősülő dolgot, amiről nem tehetnek, mert nem ők választották saját maguknak, hanem a sors mérte rájuk.

– Tudom rólad, hogy szeretsz utazni, és Dzsamila nagyon hosszú földrajzi utat (is) bejár a történet során. Gondolom, elég nagy és alapos kutatómunkára volt szükség ahhoz, hogy Dzsamila útvonala összeálljon. Mesélnél erről?

– Nagyon nehezen indult az útvonal kitalálása, sokat gondolkodtam, hogyan jusson Dzsamila a török határtól Brač szigetére, mert olyat, hogy Rakka-Lijep, hiába is írtam volna a virtuális indulás-érkezés tervezőmezőbe. Ennek egyik, ám nyomós oka, hogy a Dzsamila úticéljául kitalált Lijep, mint horvát város, igazából nincs, én találtam ki. A lijep egy hétköznapi horvát szó, ami csodaszépet jelent. Azért választottam ezt a szót, mert Dzsamila azt reméli, hogy ott él édesanyjának ikertestvére, aki a lány egyetlen életben vélt családtagja, tehát a hely, ahol a mamára hasonlító nagynéni élhet, csakis csodaszép lehet. A másik nehézséget az adta az útvonaltervezésben, hogy a Közel-Kelet ismeretére is szükség volt, ami nem a sajátom. Sokáig böngésztem a térképet, olvastam, hallgattam a híreket, mert az útlezárások, robbantások, elaknásítás miatt az én elefántcsonttornyomból biztonságosnak gondolt úton kellett őt meneteltetni úgy, hogy életben maradjon. Az akkori hadászati szempontok szerint a célnak legmegfelelőbbet sikerült megtalálnom. A regény megírásában óriási segítséget nyújtott egy török-szír politikai és hadászati szakértő, aki elmagyarázta nekem, ki kicsoda a térségben és ki, kitől mit akar. Hadászatdiplomáciai okokból nem nevezhetem meg őt, legyen elég annyi, hogy egy még harmincon inneni hölgy, aki az információival elérte, hogy azokban a hetekben én voltam Magyarország legjobban felkészült, az egyik percről a másikra, társadalmilag, földrajzilag, politikailag akár száznyolcvan fokkal is változni képes Közel-Kelet laikus szakértője.

– Miért Anne Frank naplója lett Dzsamila “társa” az úton?

– A történet elején Dzsamila a rakkai Nemzeti Főkönyvtárban ül, és a következő órájára, a tanítványainak jegyzeteli a naplót, amikor török bomba éri az épületet, ami maga alá temeti őt a nála lévő kötettel együtt. A valóságban pedig az a történet eleje, hogy 2015-ben, amikor a Keleti pályaudvar aluljárójában szembesültem a menekültek padlón heverő tömegével, akik várták a továbbindulást Nyugat-Európába, akkor villant be először, hogy ők éppen ellentétei a II. Világháborúban a nácik és csatlósaik elől pincékben, padlásokon, lakásokba szinte hermetikusan bezárva élő embereknek. Az ő minden vágyuk a szabadba jutás volt, a menetoszlopokban gyalogló menekültek minden reménye pedig a biztonságosnak vélt falak közé jutás. Kint és bent antagonisztikus ellentéte. A következő élményeim az utazásaim során értek. Egyre több menekülttel találkoztam a balkáni útvonalon, és ez még inkább megerősítette ezt az általam elgondolt ellentétet. Amikor leültem írni, már megvolt a fejemben ez a kapcsolat Dzsamila és Anne között. A kiskamasz Anne a szabadba vágyik, a huszonhét éves Dzsamila a négy fal biztonságába. Amikor Anne 1944-ben elhúzza picit a padlásszoba függönyét, és álmodozva megpillantja a kék eget, ugyanazt a vágyat éli át, mint amikor Dzsamilát 2019-ben befogadja az amerikai légierők egyik női parancsnoka a sátrába. A szabadság-, egyben biztonságvágyat. A kérdésre, hogy melyik a jobb taktika az életben maradásra, a bezártság vagy az állandó helyváltoztatás, nem találtam választ a történet írása közben. Mindkettő kegyetlen, kibírhatatlan és igazságtalan állapot, ezért fel kell emelni szavunkat minden hasonló esetben azokért, akiknek nincsenek szavaik a saját védelmükben.   

A biztonságkeresésen és szabadságvágyon kívüli másik hasonlóság a két lány között, hogy hetvenöt év különbséggel, de mindketten ugyanazokat a kérdéseket teszik fel. Miért bántja egyik nép a másikat? Miért engedi ezt a többi nemzet? Mikor lesz már elég? Amikor történelmet korrepetáltam, mindig azzal kezdtem az első órát, hogy nincs ok az elkeseredésre, keveset fogunk tanulni, mert a történelem ismétli önmagát. Az akkor feszültségoldó viccnek szánt mondatom a történet írása közben is beugrott. Mindhiába ismételteti velünk a sors a rossz döntéseinkből fakadó, egymáshoz hajszálpontosan hasonlító eseményeket, ugyanúgy hibázunk, és sosem tanulunk belőle, ezért világszinten megérdemeljük a bukott diák minősítést.  


– Sajnos nem csak a könyvekben fordul elő, hogy valaki egyik percről a másikra elveszíti mindenét. A családját, az otthonát, a barátait, a munkáját, a hazáját. Hogy lehet szerinted ezt ép ésszel elviselni, túlélni?

– Ez volt az én másik nagy kérdésem, amiért megírtam a regényt. Ilyen trauma után hogyan tud valaki tovább élni? Tud-e a továbbiakban bízni? Remélni. Szeretni. Dzsamila egyedi története azt mutatja, igen. Menekülőútja során belső utazást is tesz, a jól nevelt, családszerető, a tanítványai körében népszerű lány feltérképezi és megismeri önmaga fizikai, szellemi és lelki határait, megtanul életben maradni. És ez lenne a legtöbb, ami ebben a helyzetben elvárható lenne tőle, de ő megsokszorozza erejét és gyámolítja a rászorulókat, főleg a gyerekeket, hiszen ő tanár, erre tette fel az életét. Az, hogy a menekültlét után tud-e optimális magánéletet kialakítani, az út végén megtalálja-e a családját, rátalál-e a szerelem és révbe ér-e – ez a regény titka. 

– Előny vagy hátrány egy ilyen helyzetben a női menekült?  

– Egyértelműen hátrány. Egy nőnek vannak „apró dolgai”, amik egy férfinak nincsenek. Például menstruál. Körülményesebben tud pisilni. Ha van gyerek, akkor az az ő terhe, és még számtalan dolog, amire nem is gondolunk, ha menekülteket látunk. Csak azt tudjuk, látjuk, érezzük, hogy mosdatlanok, büdösek, hangosak, erőszakosak. De próbáljon meg bármelyikünk lemenni a békés Budapest utcáira és pénz nélkül ott élni, akár csak egy hétig! Milyen lesz egy hét után a kinézete? Milyenné válik az önértékelése a folyamatos elutasítástól, a többi hajléktalan üldöztetésétől? Egy hét éhezés és mosdatlanság, esetleges fizikai atrocitások után másképp tekintenénk a menekültekre, de nem akarok a demagógia csapdájába esni, nem erről szól a könyv. A másik, hogy egy nőt – és a gyerekeket is – gyengébb fizikuma okán könnyebb elrabolni, megerőszakolni, kihasználni, tehát a nőiség attribútumai itt hatványozottan hátrányosak. Dzsamila is megpróbál ezek ellen tenni, hol több, hol kevesebb sikerrel. 

– Bár a könyv szinopszisában szerepel, hogy a regény nem politikai célzatú, elég aktuális és érzékeny témát dolgoz fel. Számítasz arra, hogy lesznek akár negatív politikai indulatok is a könyv kapcsán?

– Mivel a menekülés emberi oldalát akarom bemutatni, ezért a naplóba nem vittem bele direkt politikai állásfoglalást, hanem elmondatom a szereplőkkel, hogy az hogyan hat az ő személyes sorsukra, mindennapjaikra. Nyíltan nem mondok véleményt, nem teszem le a voksomat a térség – valamint a gőgös Európa és Amerika – sem egyik, sem másik szereplője mellett, Dzsamila története mégis egy hatalmas kérdő-, egyben felkiáltójel annak a mondatnak a végén, hogy mikor lesz már vége az erőszaknak, gyűlöletkeltésnek.

Mivel mindennek van nemcsak ellenpontja, hanem ellenzője is, pláne a mindenki számára nyitott és elérhető virtuális térben, ezért tudom, hogy a menekültnapló migránssimogató meséje nem mindenkinél azt a célt fogja elérni, aminek szántam. Tanúságtételnek a humánum nevében, az emberi méltóság oltáránál.

Dedikálás: 92. Ünnepi Könyvhét, 2021. szeptember 2., 17-18 óra

Sári Edina: Halálúton Horvátországba, Kalligram Kiadó, 2021

Borító: Hrapka Tibor

Részlet a könyvből, a Kalligram Kiadó engedélyével:

Sári Edina

Halálúton Horvátországba

Arra eszmélek, hogy hanyatt fekszem a földön, kezem-lábam szétvetve, szaporán pislogok, hátha találok egy világosabb rést kapaszkodónak, hol lehetek és tapogatnám is, mi lehet körülöttem, de hiába, tagjaimra mázsás súllyal nehezedik a fülledt, levegőtlen vaksötét, mintha erős mágnes delejezne a földhöz, ujjaimmal kaparászom magam alatt a csúszósan nedves, sáros talajt, motoszkálást érzek a bokámnál, megrémülök, Allahra, patkány, kiáltanám világgá, de csak szűkölve zihálok, mégis mozdulok, vonaglok, rugdosni kezdek, lábammal csak a levegőt érem, már az orromban érzem a dög facsaró bűzét, magzati pózba kucorodom, amikor a hátam mögött hirtelen feltárul az ajtó, vakító fényözön árad be, vaksin hunyorgok, hátulról rám vetül egy sötét, egyre jobban növekvő, fekete árny és sikoltanék, segítség, de bennem reked, és csak némán tátogva nézem, amint egyre inkább beborít, majd bekebelez a megsemmisítő sötétség.

A torkomban dobogó szívvel felriadok. Csak a szokásos rémálom, nyugtatom magamat.

Amikor végre teljesen magamhoz tértem, megállapítottam, hogy a bordélybeli ágyamon fekszem a szobánkban és azt is, hogy minden lélegzetvételnél kegyetlenül nyilall az oldalam, de szabadon tudom mozgatni a kezemet és a lábamat. A nyakam megmerevedett, de ahogy megtapogattam, a fájdalmon kívül más sérülést nem éreztem. Óvatosan oldalra fordítottam a fejemet és átnéztem Ranja ágyára. Ott feküdt a hátán, mellén keresztbe font kézzel, hullasápadt arccal. Allahra, meghalt!

– Ranja! Hé, Ranja! – szólítgattam torok köszörülgetve, de nem válaszolt. Az ablak felé fordultam, ami sötét volt, tehát éjszaka lehetett. Bent csak egy kislámpa világított.

– Most már érted, mire való a mániás pontosság az étkezéseknél? – kérdezte elhaló hangon a mozdulatlan lány.

– Igen, bocsáss meg a gúnyolódásomért! Ó, de jó, hogy élsz! – sóhajtottam egy nagyot, de azonnal meg is bántam, mert belesajdult az oldalam. Megtapogattam a mellkasomat, és úgy éreztem, mintha egy abroncs lenne a felsőtestemen.

– Valami van rajtam – nyögtem. Rám tettek valami – kezdtem panaszkodni, de nem tudtam továbbmondani, mert befulladtam, annyira nem kaptam levegőt. – Nem, nem kapok levegőt – fuldokoltam.

– Persze, mert eltörtek a bordáid. Lehet, hogy átszúrták a tüdődet – nézett rám Ranja. – Te még gyakorlatlan ketrecező vagy. Mi már tudjuk, hogyan kell összehajtogatni magunkat, hogy ne történjen velünk ilyen. Először mindenki a bordáit töri. Ne izgulj, majd összeforrnak! Ha egyáltalán életben maradsz. Két hete emiatt egy olyan új lány, mint te, a második napján belső vérzésben halt meg. Itt, a hátsó kertben kaparták el éjjel, hallottam a sustorgást meg a sírásást és a teste tompa puffanását. A legrosszabb az volt, amikor a földet hányták rá – mesélte rezignáltan. A történettől és Ranja teljes önfeladásától megdermedtem. – Megtehetnek velünk mindent, hiszen minket nem keres senki – folytatta. – Most aludni akarok, hagyj békén és légy csendben! Erőt kell gyűjtenem holnapra. Ma nem dolgoztam miattad, holnap több kuncsaftot küldenek fel hozzám. Ez a szokás. Ha nem bírom, megölnek – fejezte be az érzelemmentes hangon előadott monológját és hátat fordított nekem.

Lázasan gondolkodtam. Mit tegyek? El kell menekülnöm innen mielőbb, sőt, ha tudok, azonnal. De hogyan? Nem kapok levegőt, talán mozogni sem tudok – siránkoztam magamban. Az étkezőben az Abdul kezébe harapásától kiesett fogam helye lüktetett, az arcom feldagadt. Annyi bajom van, nem fog ez menni – kezdtem feladni a még meg sem kezdett menekülési kísérletemet, de egy óriási nyilallástól feltámadt bennem a harci kedv. Ha a kórházból kijöttem, megöltem a támadómat, kiszabadultam a csecsemővel a pincéből, eljutottam idáig, akkor ez is menni fog, csak időbe telik. Lassan, kapaszkodva küzdöttem fel magam ülő helyzetbe. Letettem a két lábamat, ami az éktelen fájdalom ellenére egészen könnyedén ment. Ekkor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Hanyatt vágtam magam, és bár patakzott a szememből a könny a kíntól, mégis elértem, hogy mire a lámpás fénye rám vetült, mozdulatlanul, a hátamon fekve találjon az éjszakai őrjárat. A fénypászma elidőzött rajtam pár másodpercig, majd a falon gellert kapva, eltűnt a szobából. Ismét elkezdtem feltápászkodni. Az előbb begyakorolt mozdulatokkal nem is volt olyan rémségesen nehéz, bár sziszegtem a fájdalomtól. Ranja rám pisszegett.

Odavergődtem az ágyához és összeszedve minden erőmet, elmondtam, hogy mire készülök.

– Most megszököm. Jössz velem? – kérdeztem.

– Te nem vagy normális! – kiáltott rám, majd a szája elé kapta a kezét.

– Nézd, Ranja! Én csak azt mondom, hogy megyek, mert itt biztosan meghalok. Ha meg elindulok, lesz lehetőségem életben maradni. Jössz vagy nem?

– Persze, hogy nem! – válaszolt felháborodva a feltételezésen. – Te tényleg elszánt vagy – nézett meglepetten a szemembe.

– Jó. Nem értelek meg, de elfogadom a döntésedet. Akkor megtennéd, hogy amíg lehet, falazol nekem?

– Dehogy falazok! És egyáltalán miből gondolod, hogy át tudsz mászni a kerítésen? Nagyon magas.

– Testnevelés tanár is vagyok, a sebesüléseim ellenére jó a mozgáskészségem. Szóval, csöndben maradsz, amíg eltűnök?

– Hogy kérhetsz ilyesmire? Nem látod, hogy terrorizálnak minket? Minden kis apróságért a belünket tapossák ki. Csak nem gondolod, hogy miattad, akit nem is ismerek, vásárra viszem a bőrömet? Különben is! Holnapután a bazárban minden lány új ruhát kap, és akkor kimaradnék a jóból! – méltatlankodott, de mire a mondandója végére ért, elbizonytalanodott a hangja.

– Új ruhát. A bazárban. Oké – utánoztam Melanie-t. – Akkor maradj, de legalább annyit tegyél meg értem, hogy nem szólsz, amíg átmászom a kerítésen.

– Hát, talán.

– Most megteszed vagy nem? Tudnom kell, mennyi előnyöm lesz! Nem akarsz büszke lenni magadra? Látom, nem. Akkor tudod, mit? – buzdultam fel ismét, hátha segítőmmé tehetem. – Legalább spórold meg magadnak, hogy a veszteséglistádra még az önbecsülés is felkerüljön! Ha túléled ezt az egészet, és egyszer megszabadulsz innen, a rossz lelkiismereted fog a sírba vinni, hidd el!

Elindultam, és a tarisznyámat a vállamra vetve, kínkeserves lassúsággal, kifelé lógatva a lábamat, ráültem az ablakpárkányra. Ott óvatosan kifújtam magam és épp nekirugaszkodtam volna a mélységbe ugrásnak, amikor utolért Ranja hangja.

– Várj!

Hátrafordultam.

– Segítek – jelentette ki határozottan. Lerántotta az ágyáról a lepedőjét és valami iszonyú dühvel szaggatta csíkokra, egyszer-egyszer a fogát is használva hozzá. Amikor kész volt, összekötözte, és az addigra általam az ablakhoz vonszolt asztal lábához erősítette az egyik végét, a másikat a kezembe adta és törökülésben ráült az asztalra.

– Menj! Sok sikert!

– Nem jössz?

– Nem. De igazad van. Ennyit meg kell tennem önmagamért. Hogy tudjak tükörbe nézni anélkül, hogy szembeköpném magamat.

– Hát, köszönöm, Ranja! Sok szerencsét kívánok neked a mielőbbi szabaduláshoz.

Ranja keserűen felnevetett.

– És szerinted mit tudnék én kezdeni a fene nagy szabadságommal? – kérdezte parázsló dühvel a hangjában. – Semmihez sem értek, nem fejeztem be a középiskolát, a családom meghalt, senkim nincs. Itt legalább ismernek, így-úgy elfogadnak, számon tartanak. Na, menj már! – mordult rám mérgesen, de a szemében könnycsepp csillogott. Rájöttem, hogy végiggondolhatta ő már ezt ezerszer, de mindig ugyanarra jutott, amit még önmaga előtt is szégyell, a megalkuvásra. Tudtam, hogy sietnem kéne, mert az idő most nem a barátom, mégis odasántikáltam hozzá és amennyire a törött bordám engedte, erősen megöleltem, aztán ismét felmásztam az ablakpárkányra. 

– Eridj már! Erősen tartalak majd – ígérte, én meg elkezdtem a leereszkedést a lepedőhágcsón. Tartottam attól, hogy esetleg elszakad a csomóknál, de úgy látszik, a lány dühe az anyagnak remek összetartó erőt kölcsönzött, ezért meglepően simán leértem a kertbe. Már csak az volt a feladatom, hogy a négyméteresnek saccolt, de valójában jó ötméteres falon átjussak úgy, hogy a kiszögelléseken és téglákon felmásszak, majd a tetejéről valahogy leugorjak. Sokáig vacakoltam felfelé, nem kaptam levegőt, a repesz a csípőmben minden lábemelésnél tiltakozott a mozdulat ellen. Az elején rosszul helyezkedtem, ezért a foghíj miatt feldagadt arcom nekifeszült a falnak, így minden egyes lépésnél belesajdult az ínyembe a fájdalom. Hogy ne legyen elég a megpróbáltatásból, az alhasam is elkezdett görcsölni, pedig a menstruációmról már régen megfeledkeztem. Az egész testem azt sikította, nem, ne tovább, mégsem voltam képes a feladásra. Felküzdöttem magam a kerítés tetejére, ahol hosszú másodpercekig behunyt szemmel erőt gyűjtöttem, majd ugrottam. Hatalmas szerencsém volt, mert olyan helyen értem földet a hátamra pottyanva, ahol egy nagy kupac avar volt, így az adrenalin szinte azonnal továbbgördített és talpra rántott.

Amilyen gyorsan csak tudtam, elsántikáltam arrafelé, amerre a tengert sejtettem. Talán, ha kétszáz métert tehettem meg, máris feltűnt a kikötő. Gondolatban megveregettem a vállamat, amiért olvasmányaimból jól emlékeztem, hogy bordély egy kikötővárosban csakis a víz közelében lehet. A szívem őrült dobogása kezdett csitulni, picit lassítottam, amikor felhangzott mögöttem a feltételezésem szerint engem üldözők lábdobogása és hangja.

– Kapjuk el a kis kurvát! – ismertem fel Abdul hangját.

– Nem lehet messze! Láttad, hogy sántított?

– A kis ribanc! Agyonverem, ha a kezeim közé kapom!

– Ha nem lenne még ilyen girhesen is gyönyörű a kék, ártatlan szemecskéivel, belefojtanám az emésztőgödörbe! – lihegték a nem messze tőlem elsuhanó sötét árnyak a sétányon. A szerencse ismét mellém állt egy kidőlt, elkorhadt, hengeres fatörzs képében, amibe beszuszakoltam magamat és ott vártam az üldözőim eltűnését. Éjfél felé járhatott. Arra számítottam, hogy a férfiak, haragjuk elmúltával feladják a keresésemet, inkább reggelre halasztják a további hajszát és visszamennek a házba. Talán nekem még előnyömre is szolgálhat ez a késlekedés. A rövidesen ismét felém közelgő hangok hallatán rájöttem, hogy bejött a számításom. Abdul és az egyik beduin szolga visszafelé igyekezett a bordélyba.

– Reggel elkapjuk a büdös ringyót! Azt is a számlájára írom, hogy az a rohadt, vörös dög belém harapott. A legjobb nadrágom szétszakadt és vérzik a vádlim. Hogy lehet egy ilyen benga állatot kiengedni az utcára, ahol rendes emberek mászkálnak? – szitkozódott Abdul. Miután minden elcsendesedett, vártam még egy jó negyedórát, majd előmerészkedtem a búvóhelyemről.

Latakia a Földközi-tenger partján fekvő legnagyobb szíriai város. Kikötőjében hatalmas hajók, köztük több tengerjáró- és hadihajó sorakozott. A közeli bokrok menedékében óvatosan leültem és elterveztem, hogy miután kicsit megpihenek, keresek egy hajót, amire valahogy feljutok és elbújok addig, amíg a nyílt vizekre ér, ahonnan már nem tud visszahozni és partra rakni. Bárhová, csak el innen! – ez lett az új, rövid távú tervem. A legjobb az lenne, ha egy Európa felé tartó hajót csípnék el, álmodoztam, de igazából bármilyen úti cél felé tartóval beérem, még Ciprusival is, csak messze legyen Szíriától!

– Pssz, pssz! – hangzott fel mögöttem. Rémülten fordultam meg, és a belém rekedt levegő egy kiáltás formájában szabadult ki belőlem. 

– Nem akarlak bántani, ne izgulj! Téged kerestek az előbb? – kérdezte a hang. Egy fiatal férfi guggolt az egyik fa mögött. Feltápászkodtam, miközben arra gondoltam, ha bántani akarna, már megtette volna, ezért bátorságot merítettem az iménti ígéretéből, és a szívemre szorított kézzel megkerültem a fát, de közben a kezem ügyébe helyeztem a tőrömet.

– Igen.

– Mit csinálsz itt? Honnan szöktél meg? – faggatott a nagyjából velem egyidős fiú. Öltözete alapján matróznak néztem, bár egyáltalán nem értek a tengerész egyenruhák rangot kifejező stílusához.

– Bujkálok. A bordélyból – feleltem neki a kérdései sorrendjében. – De én nem vagyok olyan! – nyomtam meg az utolsó szót, hogy értse, én nem olyan nő vagyok, akik különben ott vannak. – Rakkából indultam a bombázás után, és itt, Latakiában elraboltak és most megszöktem. Európába igyekszem, Horvátországba. Tudsz segíteni, hogy feljussak egy hajóra? – terítettem ki a kártyáimat, mindent egy lapra feltéve. Úgy véltem, ha rosszat akarna, nekem úgyis végem, így miért ne próbálnék segítséget kérni inkább. Hátha.

– Hát, Európáig ugyan nem megyünk és én arról az országról sem hallottam még, de Al-Hamidiyahig eljöhetsz velünk. Felcsempészlek a hajóra – mondta és kezet nyújtott. – Chafik vagyok – mutatkozott be. – Békeidőben boncmester az Aleppói Orvostudományi Egyetem patológiáján, most utolsó matróz a hajón. Én is Európába készülök – mesélte és rám mosolygott. – Van pénzed? – kérdezte mohón.

– Attól függ, mire kell – vontam fel a szemöldökömet kihívóan és erősen megmarkoltam a tarisznyámba épp csak visszaejtett tőrömet. Azt már az út elején eldöntöttem, hogy ölni is fogok, ha valaki ki akar rabolni. Nekem az a pénz, amit a bátyám és Melanie adott, a túlélésem záloga, hiszen azzal juthatok el a célhoz.

– Ha adsz kétszáz szír fontot, akkor felviszlek a hajóra.

– Nem – néztem a szemébe keményen. – Ha felviszel a hajóra, adok száz fontot. Ez az alku. Nincs több pénzem, de ennyit megér nekem a hajóút – hazudtam, hogy érezze, sokat áldoznék, de mindent mégsem.

– Rendben. Felcsempészlek, te meg adsz száz fontot. Az a hajó az ott – mutatott egy meglehetősen nagy tengerjáróra. – Vaj van a kapitány fején, nem fognak kutakodni utánunk, mert a Banijasz városa mellett álló, a világ egyik legnagyobb keresztes lovagvárából származó leleteket csempésznek Libanonba, onnan meg Amerikába. A damaszkuszi citadella restaurálása közben is el-eltűntek leletek – mesélte kacsintva. – Azok is itt landoltak a hajófenékben – fecsegett tovább. – Na, gyere, most menjünk! Már elég részegek az őrszemek, mostanra már talán el is bódult a sok piától a személyzet.

Ekkor neszezésre lettünk figyelmesek, ezért elhallgattunk, és fülelni kezdtünk. A sötétből a bordélyból ismerős, velem együtt a sötétzárkába zárt Reza bukkant elő. Nagyon meglepődtem, de rajta azt láttam, hogy cseppet sem csodálkozik azon, hogy ott talál.

– A nagy zűrzavarban utánad szöktem – mondta egyszerűen. – Bemutatsz az úrnak? – kérdezte úgy, mintha egy előkelő bálban lettünk volna.

– Chafik, ez itt Reza, Reza, ez itt Chafik – zártam rövidre a kérdést és már sürgettem volna az indulást, de közbejött valami. Ahogy a két fiatal kezet fogott, összesűrűsödött köztük a levegő. A pillanat tört része alatt éreztem, hogy valami megváltozik, átalakul. Elmerültek egymás tekintetében, kezüket lassan húzták vissza a másik kezéből. Pici szúrást éreztem a szívem tájékán. Féltékeny lennék két idegenre? – Hé, hé! – csettintgettem idegesen az orruk előtt, mert a szabadulásomról volt szó, bár láttam, hogy ez a találkozás az ő életüket is örökre megváltoztatta. – Indulhatnánk már?

– Reza! – kezdte zavartan, fojtott hangon a fiatal férfi. – Velünk tartasz a hajóra? Látom, te is szökésben vagy. Felajánlhatom a szolgálataimat? – kérdezte ódivatú eleganciával Chafik a karját nyújtva, ami láthatóan nagy hatással volt az eddig örömlányként dolgozó Rezára.

– Igen, köszönöm, elfogadom – felelte, mintha nem is egy kuplerájból szökött lány, hanem minimum egy etikett tanfolyam végzős hallgatója lenne. Így tehát hármasban közelítettük meg a Bani Yas nevű hajó tatját, amire a férfi egy majom ügyességével mászott fel, minket lent hagyva a tengerbe nyúló mólón. Csak a motozását hallottuk az éjszakai csendben, de a feljutást segítő eszköz keresgélése nem tartott sokáig, mert rövidesen egy kötéllétrát bocsátott le, aminek a vége a földtől jó másfél méterre volt. Tanácstalanul néztünk egymásra Rezával, de Chafik máris ereszkedett visszafelé, hogy felsegítsen minket. Reza fürge gyíkként kúszott fel a hágcsón, nekem viszont nehezebben ment a feljutás a csípőm és a törött bordám miatt, de végül én is szerencsésen felértem. A fedélzetről a férfi levezetett minket a hajó fenekére, egy pici, sötét kamrába. Ahogy számolgattam, nem sokáig fogunk ott maradni, a reggeli indulás után talán ha két óra lehet az út Al-Hamidiyahig. Lent a kajütben Chafik elém állt és tartotta markát. Elfordultam, és a naplóból elővettem száz fontot. 

– Kétszáz lesz – hunyorított a férfi Rezára. Látva megkövült arckifejezésemet, azonnal magyarázatot adott a kapzsiságára. – Az üzlet, az üzlet – tárta szét karjait. Le sem tagadhatta volna az arab kupecszellemet. Ránéztem Rezára, és arra jutottam, hogy rajtam a bátyám és Melanie pénze segít, tehát ennyit, főleg szír fontban, amire lassan nem lesz többet szükségem, megkockáztathatok feláldozni a jóindulat oltárán. A kezébe nyomtam a pénzt.

– Ennyi és nem több! – jelentettem ki határozottan.

– Rendben. Megegyeztünk – szólt sértett hangon. – Ha ételt vagy italt akartok, azért külön kell fizetni – tette hozzá nem adva fel a próbálkozást.

– Nem akarunk, köszönjük!

– De igenis akarunk! – vágta rá Reza. – Én éhes vagyok – nyafogta. – Nem tudtam megenni a vacsorámat – rebegtette a szempilláját Chafikra, aki erre rám nézett. Erélyesen megráztam a fejemet és óvatosan, kihúzott háttal leültem az egyik fapriccsre. Az egyik kezem folyamatosan a tarisznyámban lévő tőr markolatán volt. Reza még nyekegett egy sort, aztán leült és megbékélt a világgal, mert a férfi mellételepedett és megfogta a kezét, majd számomra érthetetlen sustorgásba kezdtek. Ahogy egy kicsit elengedtem magamat, rájöttem, hogy pisilni kell, de nagyon, és szívem szerint megnéztem volna már a betétemet is, mert nem akartam, hogy átvérezzek.

– Figyelj – törtem meg az idilli turbékolásukat –, megmutatnád, merre van a mosdó?

– Persze – állt fel. – Egy mosdólátogatás húsz font – közölte szenvtelenül. Gondolkodóba estem, mert csak egy-egy darab száz- és kétszáz fontos bankjegyem volt. Megér-e nekem mondjuk, részünkről két-két vécézés egy százast. Úgy döntöttem, igen, de eszembe jutott még valami. 

– Oké – használtam Melanie kedvenc szavát és elmondtam a férfinak, hogy kap száz fontot, de azért Reza is eljöhet vécére most és mindketten a kikötés előtt még egyszer, plusz hoz nekünk fejenként egy-egy felbontatlan palack, félliteres ásványvizet. – És itt van vége a mi bizniszünknek. Oké? – ismételtem meg nyomatékosan, de a hanglejtésemmel egyértelművé tettem, hogy nem várom a beleegyezését.

– Nem is vagy te olyan elveszett kis nebáncsvirág! Jól tudsz alkudni – nézett rám elismerősen Chafik. Kezet nyújtottam, amit csodálkozva, de elfogadott. Megkapta a harmadik százfontosát és kikísért a vécére, ahol még papír és kéztörlő is volt, sőt, egy tükör is. Ennek nem örültem különösebben, de önkínzásként belepillantottam. Ahogy vártam, szörnyen néztem ki, bár az arcom dagadása mintha lohadt volna kissé és a foghíjam már nem is lüktetett annyira. Talán megúszom gyulladás nélkül, reménykedtem. Megmostam a kezemet, arcomat, nyakamat, hónaljamat, bevizeztem egy kéztörlőt és épp alulról mosakodtam, amikor Chafik rám nyitott. Azonnal a mosdó peremére tett tőr után kaptam, és a nyakának szegeztem. 

– Ha nem takarodsz ki villámgyorsan, nem tudod elkölteni a tőlem kisarcolt pénzt, te disznó!

– Megyek már, megyek, csak engedj el! – hörögte és a nyakát tapogatva, rémült arccal kihátrált a mosdóból. Tudtam, hogy eztán nem fog többé zaklatni, ennek ellenére reszkető kézzel kapkodtam magamra a ruháimat.