Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Van egy nem túl kellemes, de annál meghatározóbb emlékem, amely közvetve ugyan, de Mucsi Zoltánhoz kötődik. Társaságban derül mindenki az Alkohol címet viselő Youtube videóján. Én meg igazából nagyon rosszul érzem magam, de nem mondom ezt ki. De azon a felvetésen, hogy „Mi van aranyapám, iszol a stresszre?” én nem tudok szívből nevetni. Ettől én inkább szomorú leszek. Furcsa látni, másokat szórakoztatja, ahogyan a néhány perces videó végén alkoholos állapotban elvágódik egy ember. Nekem akkor is nyomás van a torkomban a látványtól, ha ismeretlenül is tudom, a szerepet eljátszó fő célja sem feltétlenül ez.
Nem szeretnék azonban ünneprontó lenni, csak mélyről indítok, ahogyan Bérczes László és Mucsi Zoltán is indít a 2019-2020. évben rögzített beszélgető könyvük első fejezeteiben. Amikor a 19. oldalon megjegyzi a kérdezett, hogy az a leendő olvasó, aki vicces dolgokat vár ettől a beszélgetéssorozattól „már most becsukja a könyvet, és örülhet, hogy nem raboljuk tovább az idejét” én tudom jó az olvasmányválasztásom.
Ezen felül sem hinném, hogy az, aki ismeri Bérczes László életművét, vagy az előző két beszélgetőkönyve partnerét – Cseh Tamást és Törőcsik Marit – meglepődne a beszélgetések során felmerülő témák jellegén. Minden ilyen, nyilvánosságra is szánt beszélgetésnek azon túl, hogy közelebb hozza az érintetteket egymáshoz, az is a célja, közelebb kerüljön az olvasóhoz, aktívan, gondolkodás formájában. Ez a közelebb hozás határozza meg azt a mértéket, amennyit a kérdezett képes megmutatni önmagából, és amely mértéknek a beszélgetőtárs az egyik garanciája.
A színművész nem titkol semmit. Válaszaiba iktatott jellegzetes hangsúlyaival és azok mélységével irányítja akarva, akaratlanul azt az információhalmazt, amelyet meg tud osztani számára idegenekkel is, önmagáról. És furcsa kontraszt, de számomra nem befolyásolja ezt az a tény sem, hogy több utalás van arra vonatkozóan, hogy Mucsi Zoltánnak vannak kétségei a könyv sikerét és egyáltalán létjogosultságát illetően is.
A rövid életrajzzal, a színházi- és filmszerepek jegyzékével, névmutatóval is kiegészített, előadások alkalmával és a családi albumok számára készülő képeket is tartalmazó könyv abonyi születésű, évtizedek óta második házasságában élő, négy gyermeket nevelő, eredetileg szakmunkásképzőt végző főszereplője kronologikus sorrendben – a beszélgetésük jelen idejét meghatározó eseményeket mindig középpontba állítva – mesél arról az útról, amelyet eddig bejárt.
Beszélgetőtársa, a dramaturg, rendező Bérczes László finoman irányítgatja, alakítja a beszélgetések fonalát, helyezi képbe az olvasót az aktuális találkozójuk körülményeiről. A személyes ismeretségük a záloga annak, a színművész a számára intim zónát jelentő határokat sosem lépi át, csak hitelesen utal annyira a részletekre, amely kellő tudást ad az olvasónak ezek megértéséhez is. Leginkább a családi és azon személyes vonatkozású részek, amelyek jelen idejűek, és stabilak ugyan, de folyamatos a változásnak vannak kitéve. Mucsi Zoltán hitelessége abban is mérhető, hogy az élettörténetének mesélésénél a már véget érő fejezetek vonatkozásában határozottan, önmagát sem kímélve, saját, azok alakulására tett elkövetett hibáit és tévedéseit is nevesíti.
A mondhatni színháztörténeti jelentőséggel is bíró fejezetek, amelyek kitérnek olyan kultikus, vagy a művész szempontjából meghatározott helyeken zajló előadásokra is, mint a szolnoki Szigligeti Színház, a fővárosi Trafó Művészetek Háza, a valaha volt Bárka Színház, a Szkéné Színház, vagy az Ördögkatlan Fesztivál. Úgy, hogy az ott dolgozó nevezett művészek és írók emberi kapcsolatain és a munkafolyamatokon túl a színészet, mint mesterség alap fogásainak elsajátításába is beavatnak. Ha mindez nem volna elég, a kötet szövegkönyv részleteket, saját írásokat és egykori újságcikkeket is megidéz ezek sokaságából.
Nem mellékes szál az sem, hogy a beszélgetőtársak munkakapcsolatának közös gyümölcseit jómagam is sokszor élvezhettem. A Bárka Színházból a Szkéné Színház repertoárjába átmentett, máig elérhető Háy János: Nehéz című egyfelvonásosán túl személyes kedvencem a szintén Bérczes László rendezését, Mucsi Zoltán férfi „fő”szerepét jegyző, általam minimum háromszor látott, már a repertoárból kikerült előadás: A halottember. A női főszereplő érzelmeire fókuszáló, kimondottan az ő monológjain át visszaadott érzésvilágban Mucsi Zoltán olyan alázattal tud férfiként háttérben maradni, ami megerősíti nélkülözhetetlenségét, nem csak a darabban, de a férfiét a nő mellett. Az alaphelyzettől elvonatkoztatva a beszélgetőkönyv atmoszférája is ilyen. Nagyon kell tudni olvasni a sorok mögött, nem szabad átugrani egy-egy bekezdését sem a könyvnek, mert a művésznek egyáltalán nem célja önmagát – különösen tehetségét, emberi oldalát – előtérbe helyezni. Egy-egy szűkre szabott, lényegre törő, minden esetben alázatos kijelentése viszont elárulja az olvasónak: ki is ő valójában.
A cím a 30y zenekar Dadog című száma egyik sorának áthallása.