„Az idő tartalma” – Carla Tabora: Időmérték | Measure of Time című kiállítása a TOBE Galleryben

Szerző: Tóth Judit Nikoletta

A Barcelonában élő és alkotó fotográfus, Carla Tabora, öt év különbséggel, a második önálló kiállításával jelentkezik Budapesten, a TOBE Galleryben. A vizuális művész nem kevesebbet kísérelt meg megragadni ábrázolásaiban, mint a szubjektív időérzékelés mechanizmusát, azt, hogy hogyan fényképezhető az idő. Így, a március 8-ig látogatható tárlat betekintést enged egy olyan érdekes kísérletbe, megfigyelési rendszerbe, amely eredményeként keletkezett ez a három, most kiállított sorozat.

A művész által kidolgozott, négy különböző idősíkú fotográfiai folyamat felépítésének a lényege azon alapul, hogy az alkotások, a technikai kivitelezés hatására, és annak mintegy eredményeként, az esztétikai élményen túl képesek arra is, hogy kifejezzék az idő eltérő nagyságrendbeli érzékelését, annak hatását. Hiszen többek közt arra alapoz, hogy az idő mértéke az azt megfigyelők egymáshoz képest történő mozgásától függ.

A most kiállított három rendszer alkotásai: az „Idővonal a kertemben”, a „Szappantánc” és „A nyitott ablaknál” a művész időérzékelési mechanizmusát ragadják meg absztrakt és fizikai értelemben. A színes fotográfiákon az időészlelés szubjektív aspektusa nem más, mint annak megélésének a személyes szintje. Azokon az idő múlását nem csak a sorozatiság megfigyelési lehetősége, de az alkotó megélt érzelmei, és belehelyezkedési szempontja, minősége határozza meg. Carla Tabora nem kívülről szemléli az időt, hanem ő maga van benne az időben. Az időt nem folyamatában uralja, de a pillanat birtoklása az övé, annak szubjektív érzékeléséből tölti fel annak objektív aspektusát, magát az életét.

Az ember ugyan évszázadokkal ezelőtt beszabályozta az idő fogalmát, annak mennyiségi határait egységi mértékekbe sorolta, a szubjektív időérzékelés mégis felülírja ezt. Az idő számunkra kimért nagyságrendje, maga az életünk. Annak hosszára csak drasztikus hatásunk lehet, annak tartalmáról azonban mi döntünk, és az hatással van időérzékelésünkre, oly módon, hogy egy látszólag fizikailag korlátozott vagy rövid életet is teljessé lehet tenni. Az idő mértékét ugyanis leginkább annak tartalma határozza meg. Carla Tabora fotográfiáin a megjelenített idő érzékelése is elmozduláson alapul, de annak iránya minden esetben önmagából indul és önmagára hat, így történhet meg, hogy nem csak kívülről tekint rá a rá „kiszabott” időre, az élet változékonyságára, de ő maga is megéli azt.

A tárlat anyagában helyet kapott versek a művész édesanyja, Neni Salvini alkotásai.

A kiállítást 2019. február 5-én Szamosi Zsófia, Karfiáth Orsolya: A nappal versei című költeményével adta át az arra nyitott közönségnek.

Karafiáth Orsolya

A NAPPAL VERSEI

„…az elválást valahogy kibirom,
de a találkozást – aligha.”
(Ahmatova)

Először

Mi felvillant, mégsem lett pillanatnyi.
Most minden időm könnyen belefér.
Én, kinek erő volt így szeretni –
először túl könnyűn s a nehezén.

1. Egy elmosott út

Az állomás felé rég semmi sincs,
úgy néz ki mégis, mintha esne.
Ki áll bokáig elképzelt sarakban,
lehullatlan záport keresve?

Volt úgy, hogy órákig csak vártalak.
Talán még emlékszel, éppen vihar volt.
Peregne, mint ahogy megérkezésed,
vízhatlan arcomon néhány esőfolt.

2. A víz helyén

A ház olyan, akár ha imbolyogna.
Alapja rezdül bennem és velem.
Lépéseim lassan feloldanak
csempék között, parkettaréseken.
A csapból édesen vörös folyik,
zuhanyrózsából vértelen rozé.
Szárazság és fehér. Aszú csöpög.
A kortya, íze, színe senkié.
Ajtók és ablakok koccintanak;
közöttük én, a bárhová bezárt.
Állandó rezdülés: pezsgő a falban.
Míg szétrepeszti az üveg-szobát.

3. Az arc, a hang, a szem

Legjobb, ha meg se kérdezem, mi történt.
Miért hagy el, mi egyszer megtalált.
S most is, hogy lassan nincsenek vonások,
rajtam felejt néhány szépséghibát.
Eljátszik hanggal, hallgatással is,
többszólamú, de mégse lesz zene.
Elszáll és visszajut, fület sért,
nincs válaszom, mi egyező vele.
Miért, hogy nem tudok már látni másképp;
a kép engem hogy mégse járna át.
Mi éber volt, most végül mind lezárul,
s tükrébe fordít némi éjszakát.

4. Tangó – lassítva

Csak táncolom, miféle ritmus ez.
Egy megtanult és elfáradt ütem.
Ki felkért, most már itt marad velem.
Lejátszhatatlan, újraírt lemez –
csak táncolom, miféle ritmus ez.
Hölgyválaszként, de újra s újra itt,
míg elmarad a kedv, a szenvedély.
Egy mozdulat, s ha benne rejtve én –
betölti ismeretlen termeid.
Lejátszhatatlan, újraírt lemez.
Mikor lehetne végre abbahagyni.
Míg elmarad az is, mi pillanatnyi,
csak táncolom, miféle ritmus ez.

5. Miféle ébredésben

Melletted tudtam így aludni –
ilyen tisztán és éberen.
Azóta csak fáradt vagyok
az összefüggő éjeken.
Képek, ha vannak, érthetőek.
Ha most kéred, még elmesélem.
Üzenve ágyakon keresztül:
miféle álom – ébredésben.

6. Fehér

Csipkéje beszürkült, néhol szakadt,
a selyme foszlás.
Mint a bőröm, úgy simul rám mégis –
könnyű, de nem más.
Ezt a szétszakított hálóinget
mégse dobtam ki.
Őrizze azt, amit úgysem lehet
többé folytatni.
Az ébredést, elalvást, hisz látod,
ennyit sem tudok.
A régen cserélt ágyneműk közé
rejtett illatod.
Elvarrt szálakat megint bogozva
most szinte kérlek.
Sosem varrás mentén hasadna fel
az érintésed.

7. Drive

Most útnak lásd ezt az üres lakást.
Képzeld el, mindegy, akármilyennek.
Elég, hogy én tudom, ha véget ér,
még célja sincs, mi végül megpihentet.
Nem más, mint elveszejtő, durva sztráda.
Mutat magából pár dűlőutat.
De nem tud jobbra, s nem tud balra térni –
amerre tart, mindig is ott marad.
Te képzeld csak, mindegy, akármilyennek.
Most célnak lásd ezt az üres lakást.
Én majd megpróbálom elrejteni,
min ment keresztül az, ki erre járt.

Végül

Jogos – ha tartod is – a távol.
Végül talán megértenélek.
Legyél szavakból, nappalokból;
a hallgatás, az éj enyém lett.