Szerző: Marity Mira
Helyettünk mondja ki az igazat
„Mégiscsak létezik valami titokzatos törvény, valami mélyebb igazságszolgáltatás, ami az átláthatatlan eseményeket és történeteket renddé alakítja.”
Valamit nagyon tudnak a mai magyar kortárs költő- és írónőink. Szerencsére bőven jutott az irodalmi palettára belőlük. Tóth Krisztina, Erdős Virág, Szabó T. Anna és Karafiáth Orsolya magával rántó és érzékeny prózája átütő erővel kontúrozza meg az IGAZI való világot, ahol rettentően nehéz érző embernek maradni. Ennek a magunkba menekülő, potenciális társadalmi vetületeknek ellenfeszülő posztmodern utáni prózakorszaknak egyik jelentős alkotása Tóth Krisztina Párducpompája is, amely a realizmus túlélésére játszik. Konrád György (A látogató) szociális érzékenységével szemben a Párducpompa nem szenvtelen prózát képvisel. Nem marad kívülálló, nagyon is beavatott, és leteszi az emocionális voksot a történések mellett – illetve ellen. A novellák narrátora véleményt formál, minősít és kritizál, és ez valamiféle erkölcsi iránytűként funkcionáló kiállást argumentál.
Néha cinikus és túlzó, de mindig reális
„Szép hazám városaiban konganak a harangok és a lelkek. Ilyenkor fordulnak oldalukra a meleg porban a vak komondorok.”
Mintha mi mondtuk volna. A rövid novellák az eleven húsba vágnak, dühítően aktuálisak, akárcsak a „nagy büdös magyar valóság”. Úgy érezzük, mintha a történetek a mi fejünkből pattantak volna ki, mintha pont erre gondoltunk volna, ahogy átsétáltunk lélegzetünket visszafojtva a fullasztó szegénység-szagú Blaha aluljáróján … csak éppen nem tudtuk megfogalmazni, mert túl súlyos volt ahhoz, hogy szavakba öntsük. Szigorú műfaji keretekbe szorítva tárcák ezek az írások, és jellemzően a legütősebb publicisztikai műfajra, bizony hatalmas gyomrosokat adnak konzekvenciaként és katarzisként, legyen szó lélektelenségről és hajléktalanságról, betegségről vagy halálról, szennypolitikáról vagy mélyszegénységről.
Tóth Krisztina Párducpompája olyan, mint Parti Nagy Lajos Rókatárgya. Elképesztően sokrétű és többdimenziós szimbólum, egy szabad asszociációs gondolatfolyammal teli metafora, minden cifra magyar nyomorúság ikonja. Ilyen a párducpompa – pont olyan, amilyen a könyv borítóját is befedi -, egy műszőrmével eltakart szánni-, sajnálni vagy dühöngeni való mocskos nedves folt a mai magyar valóság hasadt és rohadó parkettáján. Mégis, ahogy olvassuk a félszáz tárcát egymás után, a sorokból és szcénákból kisejlik valami „csakazértis” remény és fakó esztétika, ami engedi láttatni a jót és szépet magunk körül, akár egy lélektelen plázában, zsúfolt postában vagy kihalt játszótéren is.
Kimerevített és katartikus pillanatképek
„Ha fáradt vagyok, bodobács szeretnék lenni. Lehetőleg egy napfényes, olaszra fordított versben.”
Novellát olvasni élvezet. Bárki nekirugaszkodhat, és nem fogja megunni vagy feladni, mint egy méltóságteljes Dosztojevszkij hosszúságú regényt, vagy egy zseniális Pilinszky bonyolultságú verset. A novellákat nekünk találták ki, a XXI. század állandóan rohanó, egzaltált elméjű és fáradt lelkű olvasójának. Nekünk, akik a káosz ellenére szeretnénk jelen lenni, látni és érteni, gondolkodni és érezni. Ezért van szükség az ilyen tisztánlátó fogadatlan prókátorokra, mint Tóth Krisztina, akik könyörtelenül szembesítenek a sokszor elviselhetetlen valósággal, és nem engedik, hogy becsukott szemmel, fülünkre és szájunkra tapasztott kézzel menjünk végig a körúton. A Párducpompa állásfoglaló hangja nem csak önazonos az írónővel, de egybecseng az olvasó lélekhúrjaival is. Velünk történik, a mi városunkban, a mi utcánkban – a mi társadalmunkban, a mi történelmünkben, a mi politikánkban. Nem szabad és nem kell úgy tenni, mintha meg sem történne, akkor sem, ha szégyellnivaló és frusztráló. Komor és elkeserítő korkép néha, de igazságos és analizáló kórkép is egyben. Ha elkezdjük, nem tudjuk letenni, mert a méltatlanság mellett párhuzamosan nő bennünk az empátia, megértés és tolerancia – meg a szomorkás érzés, hogy milyen nagyszerű is lehetne a városunk. Egy vidámabb tónusú Budapest, ahol a terhes tinédzsernek nem kellene eladnia a haját a megélhetésért (Lufi), ahol a villamos után futó szőke nő előtt nem csapja be az ajtót a mizantróp vezető (Huszonöt lépcső), és ahol nem kell apró hatalomhoz jutó kicsinyes emberek gonoszkodásait átélnünk nap mint nap (Termál).
Tóth Krisztina: Párducpompa – ÜKH 2017 Mai magyar történetek, Magvető Kiadó 2018