Ugye, mi jó barátok vagyunk, avagy: a többit lassan megszokod – Egykutya

Szerző:  Sokolowski Dániel

Sokunkban megvan az érzés, milyen volt gimisnek, egyetemistának lenni, megélni az utólag „még ráértünk”-kel fémjelzett időszakot. Máshogy volt, színesen fakó volt, és kötötten szabad.

Aztán az idő nem áll meg, és ahogy egyre gyorsabban telik, hamar kiderül, hogy miként van most, jelesül 10-20 évvel később.

Ebben a pillanatban a világ már a miénk, a sorsunk a kezünkben, a lehetőségek kihasználva, a barátság pedig, akár a bor – behűtve az igazi. Már nem érünk rá annyira, már legfőbb ideje lenne valaminek, ha még nincs: annak, ha már van, akkor talán valami másnak.

És néha megkérdezzük a tükörtől: úgy, úgy, de boldoggá tesznek minket a pipált határidőnaplós bejegyzések? A hó végi bankszámla kivonat, az elért egzisztencia? Az emlékek, a család, vagy … a barátok? Igen? Nagyszerű! Vagy … annyira mégsem? Esetleg inkább anyukádat kérdezd?

Annak érdekében, hogy ez a bölcselkedés közösségi élmény legyen, az Egykutya egy izgalmas körképet állít a mai magyar harmincasok tipizált szereplőivel, tipikusan önmagunkkal.

Patikának valami kimaradt, és ezért valami hiányzik. Volt ő is iskolás, ezért visszahívja a múltat, talán hogy találkozzon egy kis darabbal egykori önmagából. Szervez egy kolitalit, de egykori szobatársait külön-külön hívja meg, és nem közli egyikükkel sem, hogy mások is jönnek, ahogy a látogatás apropóját sem.

Mindenki a maga módján érkezik, Éva babafotókkal, Honda (miután rájött, hogy nem egyedül jön, így talán megéri felhozni a kocsiból) borkülönlegességekkel próbálja elkápráztatni a lányokat, míg Nóra önmagát hozza, és senkit nem akar elkápráztatni.

És Patika talán nem egészen erre számított. Mindegyikük a maga módján más, mint ő. A suliban szürke egér volt, és a felszínen még most is az, ám mégis ő teremti meg azt a teret, ami ott helyben megváltoztatja mindőjük életét.

Jóbarátaink klasszikus szerepekbe bújnak egy borgőzös este erejéig.

Nóra (Bakonyi Alexa) intrikus és provokatív, aki a kompániából a legnyersebben reflektál a többiekre, és aki a legtöbb reakciót kiváltja.

Éva (Gera Marina) tündérien tudálékos anyuka, mindenre van hipotetikus megoldása, ami nem átültethető a gyakorlatba.

Honda (Kovács Ádám) self-made man, politikához közel férkőző vállalkozó. Egyetlen férfiként nincs könnyű dolga, meg is próbálja nem zavartatni magát túlságosan.

Patrícia (Kisfaludy Zsófia), múltbéli események okán tabula rasa-nak tűnik köztük, és válaszokat vár élete nagy kérdéseire – tőlük.

Az egyéni döntések és drámák vetélkedőszerű egymás szemére vetésétől kezdve olyan fogalmakhoz jutnak el, mint a művészet, közéleti abszurditás és realitás, ízlés, családkép, az egyéni boldogulás, és a múltbéli sérelmek.

Közös válasz, konszenzus azonban nincs. 

Kéretlenül is felmerülhet a kérdés, mi a jobb, ha megmondják nekünk, mit tegyünk – hogyan lépjünk túl, hogyan találjuk meg – vagy ha magunk jövünk rá? Az utóbbit nem ússzuk meg, akkor sem, ha becsúsznak a pofonok.

Az előadás sokkal többet ad, mint amit ígér. Összesen egy, másfél órás felvonásba sűrít egyre többet, és ahogy telik az idő, csak még több lesz. Ügyesen sikerült elkerülni a túlcsordulást. Sokan magunkra ismerhetünk egy-egy mozzanat, egy emlék vagy akár a teljes karakter erejéig.

Az Egykutya laza és pörgős dráma- sitcom vegyület felrázva, nem keverve, megszórva társadalom- és generációkritikával, önismereti impulzusokkal. Egy ponton, egyfajta aktualizált ötödik pecsét-szerű utóérzés is elfogott. A színészek és az alkotók is ügyesen kitöltötték az időt és a teret, szórakoztató, „néznénk még” előadást varázsoltak a Hungarikum Élményház Pódiumán.

Magabiztosan ajánlom az Egykutya című előadást, kikapcsolódásra vagy elgondolkodásra egyaránt tökéletes.

Az előadásról Bakonyi Alexa színművész osztotta meg velünk gondolatait.

1. Mesélj egy pár szóban az Egykutyáról: miért pont ezt a drámát dolgoztátok fel?

Az Egykutya Varga Lóránt debütáló alkotása, és az Esztrád Színház éves drámapályázatának a nyertese, szóval ez egy adott helyzet volt, ehhez a nyertes pályaműhöz kerestek színészeket. Ketten a csapatból az elmúlt években Esztrád Ösztöndíjasok voltunk, a többiek Adél asszociációi.

2. Mi jellemezte az alkotási folyamatot?

A rövidség. Nagyon kevés időnk volt, lényegében erős két és fél hét alatt tettük össze, ami ekkora szövegmennyiségnél különösen truváj helyzet. A másik a figyelem, nagyon figyeltünk egymásra a színészekkel, hogy senkinek semmilyen ötlete vagy gondolata ne vesszen el a feszített tempó ellenére. Ha el is fáradtunk néha, türelmesen segítettük egymást. 

3. Számodra fontos-e ez a történet, ill. miért?

Nagyon, persze. Tulajdonképpen ahogy kikerül az ember a szülői védőburokból -amennyiben volt olyan szerencsés, hogy volt neki- onnantól már nap mint nap küzd azzal a pár főbb, nagyon erős szállal, ami átszövi mindannyiunk életét, akármilyen ideológiát vagy valóságot is választunk magunknak. Ezek hangsúlyosan, mint valami fém fonalak ki vannak feszítve mindegyik karakter sajátjaként, amikre nagyon könnyen bárki felcsaphatja a karabinerét és szánkázhat össze-vissza. Lendületes előadás, semmifajta önsajnálatot nem ajánl a darab azt hiszem, annak ellenére hogy nem csomagol szebbé egy percig sem semmit se pénzről, se családról, sem önmegvalósításról. Iszonyú fontos szemszögeket vonultat fel, és ki is bontja őket. Nem csak felvillantja, hanem a társalgási dráma határán mozogva bőségesen kifuttatja a gondolatmeneteket. 

4. A közéleti reflexió sokak szerint szükségszerű a modern színházban, mert a színház egyfajta „lelkiismeretként” működik, és a többi művészeti ággal együtt fejleszti az egyéni mellett a közösségi öntudatot, és az önismeretet. Mit gondolsz erről? 

Hogy nem nagyon maradt ránk olyan kulturális örökség, amelyik ne az őt körbevevő világra reflektált volna. Az ember antropomorf. Bármit megpróbálok feldolgozni, vagy átdolgozni, az fog megjelenni, annak valamilyen analógiája, amit tapasztalok. A Pán Péter játszódhat Sohaországban, az egy tér, ami minden emberben létezik, aki nem óhajt, vagy képtelen felnőni. Ha színpadra viszem, szükségtelen kimondanom, hogy ezt a 21. századi férfiakról gondolom, amennyiben egy mai férfi játssza el, de lehet ezzel is játszani. Sokszor amit kimondasz direkt, az pont hogy idézőjelbe teszi az állítást magát. Innentől alkotás az, hogy milyen arányokban, milyen fantáziával, milyen komponensekből főz az ember. És valóban van a főzéssel rokonsága ezeknek a folyamatoknak: ha ezerhatodszorra csinálsz rántottát akkor is megtörténhet hogy elsózod, vagy kiszárad, de mindenképpen valamilyen lesz. Aki „csak szórakozni” jár színházba, az is magán, meg a szomszédján, nagynénjén megy oda röhögni, ilyen vagy olyan minőségi fokon, de magával foglalkozik, és a világgal. Más kérdés, hogy ha már ételeket említettem, akkor lehet marhahúsból gulyást is, meg mekis sajtburgert is.

Az mindig nagyon fontos cél szerintem, hogy minél kevésbé érezzék magukat egyedül az emberek, ha kultúrát fogyasztanak. Vagy pl. ha nagyon pontosan sikerül valaminek kifejeznie a teljes magányt, akkor az úgy hasson, hogy ott megéled, meg tudod fogni, és el tudjad magadban tenni, hogy körbejárhasd. Hogy változtatni akarsz-e, vagy neked jobb magányosan, ha szomorú is, s ha igen, miért. Nincs jó vagy rossz benső verzió. (Ezért szeretem pl. a szörnyes rajzfilmeket, ahol a rémségem a drágám megfelelője, de ugyanúgy egy szerető családot mutat be, csak a saját nyelvükön. Hogy jön ahhoz bárki, hogy megmondja, hogy kell ezt. ) De a lényeg mindenképp az, hogy tudj foglalkozni azzal ami neked fontos.A színház hologram, kivetít mindannyiunkat.

5. A történések hatására mindegyik karakter megváltozik, mert az interakció során súrlódik, kiad magából valami régi feszültséget, felvilágosul, stb. Szerinted mi változott meg Patika karakterében az általa szervezett találkozó során?

Nagyon-nagyon örülök, ha karakterfejlődést érzel mindenkin. Mi belülről ezt úgy dolgoztuk meg, hogy onnan indulunk, amit az ember mutat, vagy mutatni akar magából, és fokozatosan, egymás és a karakterek közti különbségekből adódó kérdésfeltevések hatására jutunk el a valódi állapotokhoz, és eredetükhöz. Mint a legtöbb hétköznapi élethelyzetünkben. Ezek szerint ez sikerült.

Patikában mi változott? Az én olvasatomban valószínűleg azt kapta a többiektől, a velük való beszélgetéstől, hogy nincs egy egyértelmű értékrendszer, amihez képest följebb vagy lejjebb lehetünk, ha a teljes életünk patikamérlegéről van szó. Hanem folyamatos döntések vannak, és mindenki csak kísérletezik. Ezért lehetünk, és jobb is nekünk, ha minél be és elfogadóbbak vagyunk, mert mindaz amivel magunkban mércéket állítunk, pillanatok alatt megváltozhat, és csak az emberség marad, ami bármilyen helyzetet kiszínezhet.  A természet kegyetlen. Mi választhatunk.

Varga Lóránt: Egykutya

Szereposztás:
Patrícia – Kisfaludy Zsófia
Éva – Gera Marina
Nóra – Bakonyi Alexa
Honda – Kovács Ádám

Rendező: Takács Adél

Helyszín: Hungarikum Pódium
Következő előadás: 2018. december 21.