„Morális tartalmak, amelyek legmélyebben kötődnek az emberi létezéshez.” – Beszélgetés Lonovics László festőművésszel

Tóth Judit Nikoletta interjúja

Négy évtizedes alkotói pályát tudhat maga mögött. Mindig is egyértelmű volt az Ön számára, hogy művészeti pályára lépjen?

Már általános iskolában érdeklődtem a rajzolás iránt, rajztanárom az iskola egyik szertárában rendszeresen festett, rajzai rendre megjelentek a megyei újságban. Én is titkon arról álmodoztam, hogy majd egyszer az én rajzaim is láthatók lesznek ott. Középiskolás koromban Mladonyiczky Béla szobrászművész biztatására kezdtem el rendszeresen rajzolni. Látva igyekezetemet, és érdeklődésemet rendszeres látogatója lehettem műtermének, ahol bepillanthattam az alkotás folyamatába. Rajzaimat és kezdeti művészi próbálkozásaimat rendre korrigálta, aminek köszönhetően egyre inkább megerősödött bennem az a vágy, hogy festőművész legyek. Kapcsolatunk jóval több volt, mint tanár diák kapcsolat, mondhatom szinte atyai, baráti viszony alakult ki közöttünk. A békéscsabai könyvtárban rengeteg idegnyelvű művészeti album volt, amelyekből már középiskolás koromban eléggé tájékozott voltam a kortárs magyar és huszadik századi külföldi képzőművészetről. Máig is őrzöm Van Gogh leveleinek magyar nyelvű kiadását, amit rongyosra olvastam akkoriban. Volt, ma már erősen romantikusnak tűnő vágy bennem, hogy hasonlóan, mint Van Gogh, magányosan csak a festészetnek fogok élni. Nem így történt, megnősültem, van két családunk és már negyven éve házasok vagyunk.  (fiam követett a művészpályán, tervezőgrafikusként végzett az Iparművészeti Főiskolán, jelenleg a Móra Kiadó művészeti vezetője) Emlékszem, hogy harmadikos középiskolásként osztálykiránduláson elmentünk a Nemzeti Galériába. Mint később kiderült Szíj Béla művészettörténész tartotta a tárlatvezetést, amelynek során kérdéseket is tett fel nekünk a képekkel kapcsolatban. Gyakran én válaszoltam, és amikor Rippl-Rónai József egyik képénél a francia festészet hatását is megemlítettem, továbbá azt, hogy Bonnard francia festővel szoros kapcsolatban volt Párizsban, nagyon meglepődött, hogy honnan tudhat erről egy vidéki, békéscsabai középiskolás. Felajánlotta, hogy ha Pesten járok, látogassam meg, aminek köszönhetően személyes kapcsolat alakult ki köztünk. Nagyon sokat tanultam tőle is. Abban az időben teljesült korábbi álmom, és egy rajzom megjelent a megyei újságban. Borzasztóan büszke voltam, nagyon örültem neki, máig is őrzöm azt az újságot.

Érettségit követően jelentkeztem a képzőművészeti és az iparművészeti főiskolára. Sajnos nem vettek fel egyikre sem. Bár nagyon sokat készültem a felvételikre, mégsem voltam úgy felkészülve, mint a művészeti középiskolás társaim. Egy év után a szegedi tanárképző főiskolára felvételiztem sikeresen. A főiskolai évek alatt csak tovább erősödött az elhatározásom, hogy képzőművészettel kívánok foglalkozni. A főiskolai művésztanáraim is bíztattak látva munkáimat. Esténként a főiskola műtermeiben, grafikai műhelyében néhány hallgatótársammal önálló stúdiumokat végeztünk rendszeresen.

1975-ben a végzés után szülővárosomban kezdtem tanítani általános iskolában. A tanári pályával párhuzamosan a kezdetektől fogva rendszeresen festettem. 1976-tól 1989-ig évente országos grafikai művésztelepet rendeztek Békéscsabán, amelyen én is rendszeresen részt vettem. Ennek köszönhetően kapcsolatba kerültem, az akkori magyar avantgarde képzőművészek meghatározó személyiségeivel, többek között Bak Imrével, Deim Pállal, Fajó Jánossal, Hencze Tamással, Mengyán Andrással és Nádler Istvánnal. Eredendően meg volt bennem az a szándék, hogy ne az akkoriban jellemző alföldi festészet elfogadott kánonjait kövessem. Így az említett képzőművészek új szemléletű törekvéseikkel éreztem rokonságot, és természetesen művészetük is nagy hatással volt rám. Munkásságukra a geometrikus, konstruktív és konceptuális stílusjegyek voltak jellemzőek. Velük együtt rendszeresen részt vehettem országos kiállításokon, ami országos ismertséget eredményezett számomra. A művésztelepen az akkor újdonságnak számító technikával, szitanyomással készítettük grafikáinkat. Nagyszerű műhelymunka és kísérleti terep volt a két hetes művésztelep, amelynek köszönhetően rengeteget tanulhattunk egymástól. Szinte „beleszerelmesedtem” az említett technikába, és az alkotás számomra egy izgalmas felfedezésekkel teli folyamat volt, (ma is az) amit a pedagógus munkával párhuzamosan évközben is rendszeresen folytattam.

Alkotói tevékenységével párhuzamosan művészet pedagógiai tevékenységet is végez, oktat egy vidéki főiskolán. Hogyan fér meg a két tevékenység egymással? Kiegészítik egymást?

Bár a pedagógus állás kötöttséget jelentett, viszont egy szerény megélhetést biztosított családom számára, továbbá szabadságot is jelentett az alkotásban, azaz a művészi elképzeléseim megvalósításában semmi nem korlátozott, és e tekintetben nem kényszerültem soha kompromisszumra. Egész életemben tanítottam, amit soha nem rendeltem alá művészi tevékenységemnek, szeretem ezt a hivatást is. Tizenhat év általános iskolai tanárkodás után 1991-ben kerültem a Békéscsabai Tanítóképző Főiskolára. Tantárgyaim oktatásakor művészi tevékenységem tapasztalatait is felhasználom, de elsősorban azt próbálom átadni hallgatóimnak, amelynek köszönhetően olyan szakmai kompetenciákkal rendelkezzenek, ami leendő pedagógiai munkájukban eredményessé teheti őket. Vannak olyan hallgatók is, akiknek vizuális képességei kiemelkednek az átlagból, velük külön is foglalkozni szoktam. Néhányuk kiemelkedő eredményt ért el az országos művészeti diákköri konferencián. Egyikük a művészeti egyetemek hallgatóival versenyezve, grafika kategóriában harmadik helyezést ért el.

Milyen lehetőségek vannak vidéken egy művész számára? Az alkotáshoz jobb ez a „terep” vagy egyszerűen ott lehet, ott tud élni is?

Úgy gondolom, hogy a művészeti élet központja Budapest, annak ellenére, hogy vannak vidéki városok is, ahol jelentős képzőművészeti élet folyik. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy például Békéscsabáról egyszerűen fizikai okok miatt nehezebb kapcsolatot tartani az országos, fővárosi szakmai élettel. A hetvenes, nyolcvanas években egy budapesti telefonhívás is komoly problémát jelentett, nem beszélve a műtárgyak szállításáról, művészeti anyagok beszerzéséről, stb.. Viszont úgy vélem az említett okokra hivatkozni szakmai sikertelenség esetén nem lehet. Ha valaki figyelemre méltó alkotómunkát végez, és azt publikálja, arra a szakma felfigyel. Tagjává válhat országos és nemzetközi művészeti szervezeteknek, azok kiállításain és művésztelepein rendszeresen szerepelhet. 1980-ban felvettek a Fiatal Képző-és Iparművészek Stúdiójába, majd a Művészeti Alapba, Képző és Iparművészek Szövetségébe, amelyek a hivatásos művészeti „rangot” jelentették akkoriban. Komoly szakmai elismerés volt számomra, hogy a fény művészi kifejezésével folytatott grafikai kísérleteim eredményeire való tekintettel felvettek Nemzetközi Kepes Társaságba, amelynek közel húsz esztendeje tagja vagyok, majd később a Magyar Elektrográfiai Társaság is felkért arra, hogy belépjek az egyesületbe. Persze eljátszottam én is azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Budapesten élek, és ott talán szakmailag eredményesebb lehettem volna. De úgy vélem, hogy felesleges ezen töprengeni. A vidéki létem ellenére szerencsésnek mondhatom magamat, eddigi szakmai munkámmal folyamatosan kapcsolatot tartottam az országos és nemzetközi művészeti élettel. Igyekeztem minél több kiállításon részt venni, és a szakmai kapcsolatokat ápolni. A Békés megyei és békéscsabai művészeti élet szervezésében is feladatot vállaltam. Két évtizede elnöke vagyok Békéstáji Művészeti Társaságnak, amely a Békés megyében élő hivatásos képző –és iparművészek egyesülete. Rendszeresen rendezünk kiállításokat, az idén szervezzük meg a XIII. Békéscsabai Nemzetközi Művésztelepet, ahova a környező országokból hívunk meg professzionális képzőművészeket. Ez a fórum lehetőséget ad a szakmai összehasonlításra, és megmérettetésre. Egy pesti festőművész barátom, meg is jegyezte, hogy meglepve tapasztalja, hogy milyen aktív képzőművészeti élet zajlik Békéscsabán. Igyekszem eseményeinket minden lehetséges médiumon keresztül hírül adni, erre egyre hatékonyabb eszköz az internet.

A festészet mellett jó néhány éve foglalkozik számítógépes grafikákkal is. Ezt a nyitást maga a technika, mint eszköz lehetőség hozta be az Ön életébe?

Több mint másfél évtizede foglalkozom számítógépes grafikák készítésével. Igazán hasznos és új lehetőségeket kínáló eszköz számomra ma is. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy csak eszköz. Sajnos sokan csak a látványos effektusait használják, én meg pontosan ezeket nem. Különböző szűrőkkel (filter) fotóból vízfestmény, freskó, színes ceruzarajz, meg miegymás „varázsolható” egy klikkeléssel. Látványos, viszont lélektelen, mechanikus képek születnek így. Szoktam mondani ezeken nem az alkotói kifejezés, hanem csak a szoftver intelligencia látszódik. Ugyanakkor a számítógép lehetőséget ad különböző szín formavariációk gyors elkészítésére. Igazán interaktív eszköz, aminek köszönhetően a készítés során az ember összehasonlíthatja a különböző változatokat, és a kifejezés szempontjából a legmegfelelőbb változatot választhatja. Talán még azt is mondhatom, inspirál, mert több esetben olyan képi változatokat sikerül létrehozni általa, ami más technikával nem jöhetett volna létre. Mint minden technikának, ennek is megvannak a sajátosságai, amit figyelembe kell venni. Más a kijelzőn (monitoron, képernyőn, stb.) látható kép hatása, és más nyomtatásban. A kép létrehozása digitálisan történik, a nyomtatás mechanikus (gépi), tehát mindkettő különbözik a manuálistól. Habár mint említettem virtuálisan lehet olyan képi illúziót létrehozni, mint például egy olajfestményé, de míg az olajfestménynél akár tapinthatóan is érzékelhető a festék vastagsága, faktúrája, a nyomaton már nem.

Közel két éve, a jelenlegi kiállításával megegyező helyszínen, szintén az Artézi Galériában találkoztam az Ön műveivel először. Ragaszkodik ehhez a térhez, amit ez a Galéria biztosít a festményeinek…

Nagyon örülök annak, hogy az Artézi Galéria vezetőjével Németh Géza festőművésszel és a körébe tartozó művészekkel szoros szakmai, mondhatom baráti kapcsolatba kerültem.  Megtisztelő lehetőség számomra, hogy mostani és a korábbi Rétegek című kiállítást az Artézi Galériában rendezhettem meg. Mindkét kiállítás inspirált az újabb művek létrehozására, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy szélesebb körben is ismertebbé váljon munkásságom.

A 2015-ös Rétegek című kiállítási sorozatában szereplő képei a tér filozófiai szemléletét jelenítették meg, az univerzum és a minket befogadó tér sajátos szemléletű dimenziói által. Akkor és ott beszélgettünk kicsit ezekről az alkotásokról, a belehelyezkedés szempontjáról és ön nagyon egyszerű „magyarázatot” adott nekem: „Szeretem a platánfa kérgét.”. Tényleg ilyen egyszerű? Egy tiszta szándékú, szeretetből irányuló közeledéssel ilyen messzire el lehet jutni önmagunkban vagy a másikban? Mennyi idő az, amikor már át lehet adni alkotásokban is ezt az élményt?

Már a szegedi főiskolás éveimben megcsodáltam a Széchenyi téri platánfák törzsén folyamatosan változó színű és formájú rétegeit. Az elmúlt években a békéscsabai platánok újból felkeltették az érdeklődésemet, és szisztematikus fotó és rajzi tanulmányokat készítettem, amelyek alapján készült el a Rétegek című kiállítás anyaga.

Az organikus és tektonikus rétegek az idő múlásának és a változások tanúi. Pillanatnyi optikai látványuk árulkodó nyomai a múltnak, és jóslói az eljövendőnek. Például a fák kérgének elöregedő megvastagodott kéregrészei alól előbukkannak az újak. Születés, elmúlás, változás vizuálisan megjelenő szimbólumai.  A leváló darabok változatos formára töredezve a fizika és biológiai törvényszerűségeknek engedelmeskedve jönnek létre, látszólag rendszertelenül, hasonlóan, mint a lélek rejtett mélységeinek, rétegeinek működése eredményeként, az arcunkon kialakuló változások és karakterváltozások.

A rétegek struktúrája, textúrája, színe és változatos formái inspiráló erejűek, ami lehetővé teszi az ember számára, hogy azokat képi formává transzponálja. Az említett kiállításon szereplő képek ennek az alkotói szándéknak jegyében születtek. A téma továbbra is foglalkoztat, és a mostani kiállításom képein is több helyen beépítettem néhány részletet.

Hogyan fogadta a közönség ezt a tárlatot?

Úgy érzem a közönség és szakma pozitívan fogadta az említett kiállítást, aminek az anyagát az elmúlt évben, még két kiállításon is bemutattam, Gyulán és Orosházán. A téma még mindig foglakoztat.

Ön megérzi, hogy akár egy alkotói folyamat során, akár egy érdeklődési körben, tárgyban hol a határa annak, hogy ne forduljon át az egész egy fanatikus, elvakult bálványimádatba, egy abszolút függő helyzetbe?

Vannak olyan képzőművészek, akik egész életművére egy stílus jellemző, sőt vannak olyanok is, akik festői témájukat is monomániásan ismétlik. Rám nem ez a jellemző. A korai figurális festői ciklus után, erősen minimalista, konstruktív, geometrikus munkákat készítettem, néhány év után úgy éreztem, hogy nem tudok az említett stílusban és szemléletben újat alkotni. Azt is megtapasztaltam néhány alkalommal, hogy új munkáimban már az előzőek képi megoldásait ismétlem. Egy vizuális fényélmény kapcsán kezdtem foglalkozni fénygrafikák készítésével. Az árnyalatos és kalligrafikus fényrajzú képeimben egy új és impulzív kifejezési formát találtam.

Tehát, hogy a kérdésre válaszoljak talán eddig sikerült, hogy kellő időben változtassak, még mielőtt kiszolgáltatottjává válnék valamilyen stílusnak vagy témának szándékaim ellenére. Hangsúlyoznám, hogy vannak olyan nagyszerű alkotók ma is, akiknek munkásságát egy stílus, sőt egy téma jellemez.

A június 8-ig látogatható legújabb tematikus kiállítása, az Áldozat és Kereszt című sorozat azt a kérdéskört boncolgatja, a lemondás és a szenvedés hogyan és milyen módon nyitja meg az utat a felemelkedés felé.

A téma szakrális és általános emberi megfogalmazása a művészetekben talán az egyik leggyakoribb. Úgy érzem kissé hályogkovács módon ugrottam bele a dologba és volt, aki meg is jegyezte: „bátor dolog” Utólag viszont örülök, hogy volt bátorságom. Már a cím verbális jelentése is rengeteg értelmezésre ad módot. Áldozat hozatal, áldozattá válás, olyan morális tartalmak, amelyek legmélyebben kötődnek az emberi létezéshez. Az értelmezés szerint lehet pozitív és negatív is, és ez a dialektikus ellentétpár még inkább izgalmas fizikai és szellemi asszociációt tesz lehetővé. Viszont a képek készítésekor közvetlenül nem ezeknek az irodalmias megformálására törekedtem. Próbálkozásaim arra irányultak, hogy vizuálisan sikerüljön az én egyéni elképzeléseim szerint megfogalmazni a témát.  Arra törekedtem, hogy a képeim érzékletes módon hassanak, de lehetőséget is kínáljanak a nézőnek a többféle értelmezésre.

Alkalmazott a Rétegek sorozatból elemeket, esetleg eltérő, másféle technikát is ezeknél az új képeknél?

A kiállításon szereplő képek egy része számítógépes grafika, a többi pedig olajfestmény. A kiállításon jól érzékelhető a két technika közötti különbség. A címben megfogalmazott témával a Magyar Elektrográfiai Társaság szakrális tematikájú kiállítására készülve kezdtem el foglalkozni, néhány éve. Az elmúlt évben az említett társaság, és a Békéstáji Művészeti Társaság 1956-os forradalom és szabadságharc jubileuma előtt tisztelgő kiállításán is hasonló jellegű munkákat állítottam ki. Viszont a tárlaton szereplők mindegyike először látható, és az olajfestmények mindegyike az idén készült.

Főleg a számítógépes grafikáim készítésénél felhasználtam a rétegek sorozatban használt képi elemeket, sőt néhány alkalommal korábbi fénygrafikáim részletei is megjelennek. Célom egyrészt a képi megfogalmazás gazdagítása volt, másrészt a korábbi munkáimmal való összetartozás hangsúlyozása. Egyszer valamelyik művésztársam említette, hogy a korai konstruktív, geometrikus személetű munkáim formai és kompozíciós megoldásai majd minden későbbi műveimben rejtetten, vagy konkrétabban felfedezhetők. Mostani festményeimen alkalmaztam a geometrikus szerkezeti elemeket, ellentétbe állítva az oldottabb, (lecsorduló vér) amorf formájával.

Jól gondolom, hogy az erre az új sorozatra is jellemző gondolatiság az Ön számára is egyfajta megértési folyamat, önmagára is irányuló, mintegy meditatív állapot?

Szerintem minden alkotói folyamatra jellemző a meditatív állapot. Nálam ez többféleképpen történik. Sokszor gondolatban próbálom elképzelni képeimet, máskor mielőtt hozzákezdenék például a festéshez előtte mindig egy kis időt szánok arra, hogy átgondoljam, egy-egy készülő festmény folytatásának módját. Előveszem őket, nézegetem, sokszor szinte halogatom a folytatást. Bizony minden ecsetvonásban, benne lehet a bizonyosság és a kétely. Az alkotási folyamat egy olyan vizuális párbeszéd, amelynek során döntéseket kell hozni (sötét-világos, kicsi, nagy, nagyobb, szögletes, íves, geometrikus, organikus, stb.). Általában egyszerre több képen dolgozom, és felváltva fejlesztem azokat, akár hosszabb időn keresztül. Ez a módszer alkalmas arra, hogy néhány nap eltelte után kellő kritikával tudjam szemlélni saját munkámat, és a folytatásban korrigálni tudjam például a kompozíciós, szín, stb. hibákat. Tapasztalataim szerint az elmélyült alkotói tevékenység közben jönnek a legjobb kreatív ötletek.

Alig néhány hete zárt a Magyar Nemzeti Galériában Ország Lili életmű kiállítása, amelyben ugyan már a teljes életmű ismeretével, de amelynek végén az alkotó önmagára ismer, önmagát találja meg. Ez az Ország Lili életműre jellemző labirintus élmény, ha is nem alapvetően a vizuális elemeiben, de számomra érezhető az Ön alkotói tevékenységében is. Egyre közelebb kerül a megismeréshez úgy, hogy a múltbéli tapasztalatait felhasználva, nyitottságát megőrizve, önkifejezési eszköze által halad egyre beljebb, leginkább önmagában.

Egy alkotó egész életében önmagát keresi, és olyat kíván megmutatni magából képei által, ami valójában az alkotói folyamat tudatos és titokzatos szimbiózisának eredményeként valósul meg. Minden kép készítése számomra egy felfedezés, amely során fel akarom fedezni azt a világot, amit meg szeretnék teremteni. Az alkotás számomra izgalmas, és élvezetes, sokszor gyötrelmes folyamat. De csak így érdemes, ugyan miért festenék egy képet, ha pontosan tudnám előre mi lesz a végeredmény. Persze rendelkezni kell olyan professzionális kompetenciákkal, amelyek elengedhetetlen feltételei a mű létrehozásának. Gondolok itt például a technikai ismeretekre, továbbá a vizuális kommunikáció általános szabályaira, stb.  Viszont vannak olyan  momentumai az alkotói folyamatnak, amelyeket az ösztönös inspirációk irányítanak.

Vannak olyan művészek, akiknek a munkásságát követi, követte valaha? Aki hatással volt Önre?

Mint azt már korábban említettem, pályám kezdeti munkáim stílusának kialakulására, hatással volt több művésztársam is. Igazán egy kizárólagos példaképem nem volt soha, inkább több. Ma is nagyon sok képzőművész alkotását szeretem, így vagyok egyébként az említett Ország Lili munkáival is. Talán még azt is mondhatom, hogy több közülük hatással is van rám, de nem olyan értelemben hogy másolnám stílusukat, vagy képi megoldásaikat. Talán inkább úgy, hogy általuk látom meg önmagamat, határozhatom meg művészi identitásomat.

Meg kell kicsit nyugodni legbelül egy ilyen volumenű sorozat kiállítása után, vagy már készül is valami újra?

Minden új anyagú kiállítás, többé vagy kevésbé összegzés és lezárása egy művészi témának és programnak. Viszont terveim között továbbra is szerepel mindkét előző kiállításom témájának folytatása. Úgy gondolom, hogy szinte kimeríthetetlen lehetőséget kínálnak számomra a következő időszakban is.

Lonovics László festőművész Áldozat című kiállítása 2017. június 8-ig látogatható az Artézi Galériában (Budapest III., Kunigunda u. 18.)

Fotók: Lonovics László engedélyével