„Álomból valóság” – Spiró György Prah-ja a Pinceszínházban

A Karaván Színházzal közös produkcióval bővült a Török Pál utcai Pinceszínház repertoárja január közepén. Az egyik legismertebb kortárs magyar író, Spiró György egyfelvonásos komédiájának Tóth Géza rendezésében színpadra vitt változata – ebben a formában – a kaposvári Csiky Gergely Színházban debütált még szeptemberben.

A színházi térben szokatlan, kétdimenziós keretek és az ahhoz illeszkedő jelmezek világába illesztett, fehérben megjelenített történet vizualitásában erős szerepet játszott az, hogy ezen feldolgozás megvalósítását elsőként felolvasószínházi változatban vállalta a magánéletben is házaspár színművész kettős: Nyári Szilvia és Nyári Oszkár. A díszlet- és jelmeztervezésért felelős Somogyi Zoltán így először az alapján megrajzolta, majd a színdarabhoz térbe helyezte át azt a világot, ami a történetet megismerve, és azzal összhangban, valahogy nem meglepő, hogy sehogy nem tud három dimenzióssá kikerekedni.

A színdarab hétköznapi életet élő házaspárjával megtörténik az, amiről a legtöbben csak álmodunk: nyernek hatszázmilliót a lottón. A férj (Nyári Oszkár) egy átlagos napon ennek a hírnek a felvezetésével lép be konyhájuk ajtaján. A feleség (Nyári Szilvia) hírre tett reakcióira megindul a bő egy órás, évtizedes, kimondatlan, feldolgozatlan traumáikból építkező adok-kapok, aminek eredményeként döntenek a nyereményük, és egyben életük sorsáról. A párjával egy több órás vonatút alatt kikerekedő beszélgetésből fakadó történet szerzőjét idézve „Nem lövöm le a poént!” én sem. De az sejthető, hiszen a Spiró György műveire annyira jellemző erős közérzeti és közállapoti kritika jellemzi ezt az írását is, amely most ezen színházi alkotói által megfűszereződött egy olyan élménnyel, amelyben a színpadon kibontakozó, nagyon is intenzív lelki folyamatokat közvetítő pár nem csak ebben a közös munkában, de azon túl is kapcsolódik egymáshoz. Ez természetesen nem csak abban nyilvánul meg, ahogy az általuk „megtestesített” szereplőkkel azonosulnak. A darabnak (a szerzőnek) olyan tapasztalati tudása, így áthallani valója van az emberi reakciókról nem „csak” párkapcsolati szinten, amely megmozgatja a szereplőket és az arra fogékony nézőket egyaránt.  Ez pedig a történet eredetileg a hetvenes évekre tett színterét – a humorosan megfogalmazott korhangulat ellenére is – örök érvényűvé teszi. Ráadásul a nő örömtelensége és kiégettsége, a férjére irányuló, látszólag reális, de valójában a saját félelmeitől vezérelt visszatartó politikája nemtől független és ebben akár helyet is cserélhetnének. Hiszen a társadalmi elvárásokon és a megszokásokon alapuló életük egymás valódi meg nem értése és meg nem érzése által lett ennyire hétköznapi, ennyire kiszámítható, ennyire ismerős napjainkban is. És az, hogy az ő esetükben a valódi énjüket egy pozitív elmozdulási lehetőség rajzolja ki, ne tévesszen meg senkit. A „megszokni egymást” majd nem vagyunk képesek „elszokni egymástól” dimenziójára épülő kapcsolatok törésvonalait – korszaktól függetlenül – is minden esetben a változások rajzolják ki. Legyen az szerencse vagy szerencsétlenség, ami a másikat és ez által a közös életet éri, ha nem önmagadért vagy szeretve a másik nem tudja elképzelni, elviselni a látszólagos változásodat.

A Pinceszínház parányi terébe Szirtes Edina Mókus (hegedű) és Rozs Tamás (cselló) élő zenei közreműködésével megrendezett előadás embergépei valami egészen más tőről fakadó érzelmet gondolnak, majd állítanak be szeretetnek, mint ami az valójában. És ez az alapvető tévedésük vezet ahhoz, hogy itt most szó szerint két dimenzióban rekednek meg. Azt, hogy ezt az állapot  a Prah (por) feliratú jugó kakaósdobozban rejtegetett nyertes lottószelvény beváltása véglegesíti-e, azt annak, aki nem ismeri az alaptörténetet pláne nem árulom el. Nézzen mindenki utána. A Pinceszínházban most garantáltan van rá lehetősége.