Szerző: Lanczinger Mátyás
A Pannonia Entertainment ismét egy igazi klasszikust hozott vissza a mozivásznakra. David Lynch thrillerje, a Kék Bársony 30 évvel ezelőtt, 1986-ban került először vetítésre.
Fotó forrása: Pannonia Entertainment
Lumberton kisvárosa maga a színes, kiglancolt képeslap-unalom, a makulátlan felszín alatt azonban sötét titkok lapulnak. Rögtön a film elején láthatjuk is, ahogy a kamera a zöld gyep alá hatol, ahol undok bogarak nyüzsögnek egymáson – a kezdő képsorokkal már meg is ágyaz a rendező a film zavarba ejtő, kettős hangulatának. Jeffrey, a jól nevelt, jól fésült diák talál egy levágott fület a mezőn. Ez pedig egy olyan eseményláncot indít el, amely egy szövevényes bűnügy felé vezeti a fiút. Segítőtársa lesz Sandy, a rendőrfőnök lánya is. Kettejük naiv, de mégis talpraesett párosa nyomozásba kezd, de a felfedett titkok egyre jobban bekebelezik őket. Jeffrey a nyomok mentén megismeri Dorothy Valens-t, a súlyosan sérült bárénekesnőt és előkerül Frank Booth, a pszichopata bűnöző is, aki erőszakosan zsarnokoskodik Dorothy felett. A néző pedig Jeffrey-vel együtt egyre jobban elmerül a sötétség mocsarában.
A film arra épül, ahogy a szinte kristálytisztán jó Jeffrey és Sandy szembesül egy addig nem látott, velejéig beteg, romlott világgal. Főleg Jeffrey-t hajtja a kíváncsiság és ő is égeti meg jobban magát: szeretői viszonyba bonyolódik Dorothy-val, miközben Sandy irányába is elindul az intim és őszinte kötődés. A fiú akaratán kívül is kettős játékba kezd, csak sodródik az eseményekkel. Végül a féltékeny Frank is a kezei közé kapja, megleckézteti. A filmben hosszú és kényelmetlen jelenetsorokban merülhetünk el, amikor elénk tárul egy rideg, szadista és kegyetlen világ, ahol az abnormalitás diktál. Frank maga a pokolból jött ide közénk, erőszakos jelenete Dorothy-val nagyon nehezen elviselhető, fojtogató (és egyfajta előképe lehet a Visszafordíthatatlan hasonló, de sokkal durvább erőszak-jelenetének), de a Frank félbolond sleppjével való esti „kirándulás” is olyan, mint egy szürreális rémálom. Ami nagyon jól megy Lynch-nek, hogy ezt a beteg világot nagyszerű és egyedi, vonzó esztétikával tudja ábrázolni, illetve ellenpontozni. Az erőteljes színhasználat, a megvilágítások és nem utolsó sorban az aláfestő zene egy olyan keveréket alkot, amely mára már védjeggyé vált és visszaköszönt későbbi filmjeiben is (Twin Peaks, Mulholland Drive), de vizuális kézjegye tagadhatatlanul nyomott hagyott a fenegyerek Nicolas Winding Refn filmjein is. Ez a vizualitás viszont a Kék Bársonyban nem lesz öncélú, végig a történetet szolgálja, amihez Lynch végig nagyon hű marad. Gyakorlatilag egy noirt láthatunk, csak át vannak téve a hangsúlyok és variálva van a keret: van itt konkrét bűneset, de a részleteit nem igazán tudjuk meg és nem is fontosak, dörzsölt magánnyomozó helyett pedig önjelölt diákok nyomoznak. Még akciójelenet is akad a film végi nagy leszámolás során, de az is álomszerű szekvenciaként van csak megmutatva, mintegy háttérelemként. A hangsúly a lelki rezgéseken van.
Lynch-nek a történet fontos, de az egész bűnügy csak alap ahhoz, hogy a szereplők lelkében történő változásokra koncentráljon, arra, hogy az események hogyan hatnak rájuk. És lehet, hogy a kisváros felszíne hamis és művi, de az alatta húzódó nyers és beteg világ nem lehet a valóság, nem lehet, hogy a jóság csak illúzió. Ahogy Sandy álmában is végül eljön a megváltás a vörösbegy képében, úgy a film is erőteljes, már-már hollywoodi happy enddel zárul. Lynch a valódi, létező szeretet mellett teszi le a voksát, filmje pedig 30 év távlatában is erős és maradandó darab.