Szerző: Marity Mira
Karácsony közeledtével a vidám ünneplés mellett elérkezik a lecsendesülés, a befelé fordulás időszaka is. Ilyenkor még a nem hívő ember is elgondolkodik kissé az élet nagy dolgairól, és arról, hogy mi is az, ami igazán számít az ünnep táján. A létkérdések feszegetése, a „mi végre vagyunk” kételye, a belső elmélyülés nem feltétlenül bigott vallásosságot jelent, hanem a spirituális, lelki és mentális önvizsgálatra való képességet, és egy bizonyos fajta – nem pejoratív értelemben vett – introvertált harmónia keresést. Nem álszentség ilyenkor elővenni a bibliai témájú filmeket, származzon az igény bár hitből, meggyőződésből, vagy csupán kulturális érdeklődésből. Az ó- és újszövetséget számtalan adaptációban feldolgozták már, és mindenki megtalálhatja a saját habitusának és fogyasztói ízlésének megfelelő feldolgozást a filmtörténelemben.
A klasszikus: Ben Hur (1959) A 11 Oscar díjjal jutalmazott szandálos filmeposz a mai napig töretlen népszerűségnek örvend. Két ember – egy júdeai herceg (Ben-Hur) és egy római katona (Messala) – barátságán keresztülívelő Jézus történet ez, melyben furcsa módon egyetlen filmkockán sem látjuk vagy halljuk magát a Megváltót. Mégis a film legszuggesztívebb és legfelemelőbb pillanatai azok, amikor Juda Ben Hur sorsa keresztezi Jézusét. Örökérvényű konzekvenciák fogalmazódnak meg a jelenetek során, a barátságról, a megbocsájtásról, a küzdelem fel nem adásáról, vagyis arról, hogy miként kellene (legalább megpróbálni) élni a keresztény értékrend szerint, még a mai erkölcsileg ingatag és értékvesztett világunkban is.
A sokkoló: A Passió (The Passion of the Christ) A 2004-es év legvitatottabb filmjét az addig leginkább akcióhősként ismert Mel Gibson rendezte. A Jézus életének utolsó napjait feldolgozó mű margójára olyan jelzők kerültek, mint sokkoló, hatásvadász és antiszemita. Nem lehet eltekinteni attól, hogy a Gecsemáné kerttől a Koponya-hegyig tartó szenvedéstörténetet ilyen brutálisan naturalisztikus módon még nem merte ábrázolni senki. A rendezőnek komoly, nemzetközi szintű összetűzései voltak egyes zsidó szervezetekkel, miszerint a sajátságos adaptáció – és Máté evangéliumának nem megfelelő idézése – rossz színben tűnteti fel a hébereket. Viszont hogy „urban legends” kategóriába tartozik-e vagy sem, már sosem derül ki, de állítólag a pápának tartott különvetítésen a film után a Szentatya ezekkel a szavakkal állt fel a székéből: „Igen, ez így történt”.
A hippi: Jézus Krisztus Szupersztár (Jesus Christ Superstar) A „peace, flowers, freedom, happiness” boldog éveiben, vagyis az amerikai beat-korszakban született ez a mágikus erejű musical, melynek betétdalai örökzöldként vonultak be a filmes zenék sorába. Maga a zenés darab teljesen más aspektusból láttatja az újszövetség idevágó passzusait. Egyrészt leginkább az ambivalens érzelmekkel küzdő Júdás szemszögéből elemzi a történetet. Metódusában pedig követi a korszak igényeinek megfelelő elvárásokat, mivel Jézus történetét keretszerűen, egy hippi színészcsoport zenés próbájaként mutatja be. A mű legfőbb erénye a Tim Rice és Andrew Lloyd Webber által jegyzett rockopera zseniális zenéje, de kiemelkedően magas színvonalú zenés színészi tehetségeket is felvonultat, Júdástól kezdve Heródesen át, egészen Pilátusig.
A konszolidált: A názáreti Jézus (Jesus of Nazareth) 1977-es film, és valószínűleg ez az a történet és kép, ami a legtöbb ember számára beugrik, ha a hasonló tematikájú filmekről kérdezzük őket. Franco Zeffirelli rendező a tőle megszokott alapossággal és színvonallal mutatta be Jézus életét, és a címszerepet játszó Robert Powell irreálisan kék szemű Megváltójának a arcképe az egyik legelterjedtebb és legismertebb a világon. Ez a freskószerű tévésorozat sokak szerint a biblia leghűségesebb és legszebb feldolgozása, mindenféle hatásvadász és felesleges sallang nélkül. A filmben egyébként olyan világhírű nevek vállaltak szerepet, mint Anthony Quinn (Kajafás), Peter Ustinov (Heródes), Michael York (Keresztelő János) vagy Sir Laurence Olivier (Nikodémusz).
A humoros: Brian élete (Monty Python’s Life of Brian) egy 1979-es vígjáték, amely mára már kultikussá vált, a frenetikus angol humorának köszönhetően. Persze nem adekvát Jézus történettel találkozunk itt, hanem egy Brian nevű zsidó férfi komikus botlásaival, melyek folyton keresztezik a bibliában megírt történéseket. Aki kedveli a néhol fárasztó blőd brit humort, és a zseniális Monty Python Repülő Cirkuszt, az sokadszorra is jól szórakozik ezen a filmen, melynek beszólásai és abszurd dialógusai mára már szállóigévé váltak. (A vígjátékot bemutatása után sok helyen betiltották, blaszfémiával vádolták. Történt ez főleg a zárójelenet miatt, amelyben a keresztre feszítettek az – azóta már slágerré vált – „Always Look on the Bright Side of Life” (Mindig az élet napos oldalát nézd) című dalt dúdolják és fütyörészik.)
Az animált: Egyiptom hercege ((The Prince of Egypt) Ez az 1998-as amerikai rajzfilm már az ószövetséghez, Mózeshez nyúl vissza, és jól sikerült animált feldolgozásban nyújt bepillantást a gyerekek számára is a biblia egyik legrégebbi alaptörténetébe. Amikor a családosoknak már elegük volt a pasztellrózsaszín és csillámflitteres Walt Disney dömpingből, a konkurens DreamWorks a legjobb időben jelentkezett első, egész estét betöltő meséjével. Valószínűleg a gyönyörű zene is sokat dobott a produkción, hiszen Hollywood egyik legnagyobb zeneszerző doyenje, Hans Zimmer komponálta a fülbemászóan szép betétdalokat. Az Egyiptom hercege színvonalas és lélekemelő szórakozást nyújt a család minden tagja számára.
A szentségtörő: a Krisztus utolsó megkísértése (The Last Temptation of Christ) című 1988-as alkotás hatalmas botrányt kavart, és emiatt nem kizárólag a komor világlátású direktort, Martin Scorsese-t lehet hibáztatni. Nagy szerepe van ebben a kiemelkedő írónak, Nikosz Kazantzakisznak, akinek polgárpukkasztó és monumentális regényfolyamából készült a film. A katolikus egyház bőszen támadta az emberi gyarlóságaiban ábrázolt Jézust, aki kétkedik, rossz a természete, szerelmes lesz. Egy sajátos interpretáció révén képet kapunk arról is, hogy miként élhetett volna a Megváltó, ha a kereszthalál és messiás szerep helyett a normális, hétköznapi, emberi életutat választja. Ez a dráma is indexre került, bár a címszerepet játszó Williem Dafoe-nak óriási lehetőséget és hírnevet biztosított.
A grandiózus: Noé (Noah) – nem kell messzire mennünk a múltban, mert a 2013-as év egyik legnagyobb sajtóvisszhangját kiváltó filmje ez, az egyedi látásvilágú Darren Aronofsky rendezésében. Óriási várakozás, előmunkálatok és filmes budget előzte meg a forgatást, és a puszta híre is indulatokat kavart. Az özönvíz a Teremtés könyvének legismertebb története, de jellegénél fogva emberfeletti vállalkozás belőle filmes adaptációt készíteni. A 3D-s és IMAX-os látványvilág ugyan megteremtette a szükséges atmoszférát, ám a rendelkezésre álló csekély mennyiségű bibliai anyag olyan mértékű rendezői szabadságot és újraértelmezést adott, hogy a Noé inkább lett egy hatásos katasztrófafilm, mint hiteles vallásos történet. A filmben egyébként egy jóval depresszívebb, bonyolultabb, vívódóbb a főszereplő karakterre (Russel Crowe játssza), mint amennyire az indokolt lenne.
A legjobban várt: Exodus: Istenek és királyok ((Exodus: Gods and Kings) Minden bizonnyal 2014, és ezzel együtt az ünnepi időszak leginkább várt filmje volt Ridley Scott Exodus-a. Mózes és Ramszesz barátságának, testvériségének nagy volumenű, drámai története ez, melyhez monumentális szcénát nyújt a bibliai tíz csapás professzionális megjelenítése. Az Alien filmek rendezőjének saját bevallása szerint legnagyobb projectje ez a történelmi kalandfilm, melyben olyan kiválóságokat láttunk, mint Christian Bale (Mózes), Sir Ben Kingsley (Nun) vagy Sigourney Weaver (Tuja). A cím eredetileg szimplán Exodus lett volna, de később hozzá kellett fűzni a „Gods and Kings – Istenek és királyok” szöveget. A 20th Century Fox ugyanis nem tudta beszerezni a jogokat, mert az „Exodus” megnevezést a MGM birtokolja, az azonos című 1960-as háborús film után.