Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Arthur Miller klasszikusát A salemi boszorkányokat az író születésének 100. évfordulója tiszteletére Mohácsi János rendezésében vitte színpadra Istenítélet címmel a Vígszínház. A december 20-án bemutatott, két részes, „porrá leszünk” alcímet viselő darab a 17. századi boszorkányperek világát idézi meg a Mohácsi testvérektől megszokott igényességgel és csavarokkal a 120. évadját élő színház kereteibe illesztve.
Arthur Miller: Istenítélet (A salemi boszorkányok), Vígszínház – Fotó: Szalontai Ábel
A világ minden táján, és itthon is többször és többféleképpen színpadra vitt mű Vígszínházi előadása alapvetően ragaszkodik az eredeti szövegkönyvhöz, és annak a zárt atmoszférájú világnak a hangulatához is, amelyben a történet játszódik. Köztudott, hogy az 1953-ban a Broadwayn debütáló drámát a szerző alapos kutatómunka alapján korhűen, de úgy írta meg, hogy el lehessen vonatkoztatni a boszorkányperektől egészen – a korára jellemző -, az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság munkájáig. Az által, hogy „Salem utcáin nem a bűn, hanem a bosszú járkál”, a mű szimbólumává válhat mindenféle üldözésnek.
Arthur Miller: Istenítélet (A salemi boszorkányok), Vígszínház – Fotó: Szalontai Ábel
A salemi fiatal lányok, Abigail Williams szerelmi bánattól vezérelt irányításával megidézik az ördögöt. Erre reagálnak a közösség tagjai, nem csak egyéni szinten, de a 17. századi gyarmati Amerika társadalmi csoportjai által is. Megindul a törvényes és törvénytelen bűnbakkeresés is. Mindenki megvádolható, mindenki veszélybe kerül, egyéni sorsa végkifejletét „csak” saját személyiségjegyei és az önmagával szemben támasztott igények változtathatják meg. A kör lesz ördögi amelybe kerülnek, hiszen rajtuk, jellemük vonásain áll, hogy elbuknak vagy „csak” megbuknak, ha egyáltalán érdemes tovább élni úgy, hogy egyéni szintű érdekeik belesimulnak egy torz társadalom érdekeibe.
Arthur Miller: Istenítélet (A salemi boszorkányok), Vígszínház – Fotó: Szalontai Ábel
Nem forgatták át teljesen a napjainkra jellemző környezetbe a darabot az alkotók, mégis áthallhatóak mindennapi megkísértéseink. Mert össztársadalmi szinten nem változott semmit az emberi hozzáállás, vagy nem hozzáállás. Az egyéni érdekek kavarják fel az állóvizet az adott kor szabályai alapján látszólag jól működő közösségben is. A szereplők pedig egyéni sorsukban nem látják meg az áldozatot hozni, és az áldozattá válni határátlépésének pillanatát. Pedig nem csak a lakóhelyük közös, de az is, hogy mindannyian „kiszaladnak a világból, aztán visszajönnek egy kis szeretetért”.
Arthur Miller: Istenítélet (A salemi boszorkányok), Vígszínház – Fotó: Szalontai Ábel
Ugyan a szerelmi háromszög bonyodalmából és a vallás körüli kérdésfelvetésekből fakadó részek azok, amelyek leggyakrabban előfordulhatnak, így bármelyikünk által átélt érzelmeket adhatnak vissza, de ezen túl is kész érzelmi és erkölcsi tárház az, amelyet felfedezhet a drámában a figyelmes néző. Mindez nagyon komoly, kidolgozott színészi munkát követel meg a közel négy órán át a műben élő színművészektől. Mégis az jutott eszembe, milyen érdekes lenne egy sötétben látó kamerával végigpásztázni a befogadó oldalon ülők arcán. Mert a műalkotások, így Arthur Miller klasszikusának hatása is abban – általában a nézők által ki nem mutatott rétegekben – mérhető legjobban, hogy hogyan szólal meg általa az emberben a legbelső én. Megrezzen-e az arc, az ismerős helyzetek, gondolatok által. Hogy megengedhetjük-e maguknak azt a luxust, hogy elismerjük, megkísérthető emberek vagyunk, végtelen, de korrigálható hibázási lehetőségek tárházával. A Szilágyi Csenge, Hegedűs D. Géza, Fesztbaum Béla és Stohl András főszereplésével létrejött, élő zenével, fényekkel, diszkrét jelmezekkel, a teljes színpadi kép kitöltésével is élő, a humort sem nélkülöző előadás december 20-től látható a Vígszínház nagyszínpadán.
Arthur Miller: Istenítélet (A salemi boszorkányok), Vígszínház – Bemutató: 2015. december 20.
