Szerző: Lanczinger Mátyás
Már-már unásig tökélyre gyakorolt reggeli koreográfiát látunk az asztal körül: mindenki segít mindenkinek, szavak nélkül is értik-várják egymás mozdulatait. Apu, anyu, kisfiú, kamaszlány. Így mutatkozik be nekünk a vidéki Bélier család, jól működő, átlagos családként, nincs itt semmi furcsa (hacsak a harmóniát nem tekintjük annak). De valami mégis más náluk, mivel a család minden tagja kézjelekkel kommunikál. Siketnémák, kivéve a kamaszlányt, Paulát, ő hall és beszélni is tud, sőt, ahogy haladunk vele a történetben, kiderül, hogy tud ő még többet is.
Az iskolában a kiszemelt férfiú énekszakkörre jelentkezik, Paula is bedobja magát, bár pont az énekléshez nincs sok kedve, sem önbizalma. A megkeseredett énektanár, mint egy kiképzőtiszt, a bénázó jelentkezőkön köszörüli a nyelvét, de Paulában lehetőséget lát. És kiderül, hogy a lány nem is akármilyen hangot rejteget magában. A film egyik legerősebb pillanata, amikor először igazán kiereszti az énekhangját, ereje teljében. Addig is énekelt „valahogy”, nem rosszul, de ebben a jelenetben kristályosodik csak ki igazán a különbség. A tanár számára is, aki a kisváros iskolai kórusrendezvénye mellett azonnal egy párizsi énekversenyen is indítani akarja a lányt, ami ösztöndíjjal jár, ha nyer, ehhez viszont oda is kellene költöznie. Paula választás elé kényszerül. Ilyen lehetőségre eddig nem is számított, különben is segítenie kell a családi farmon, nélküle hogy fognak boldogulni? Titokban mégis órákat vesz a tanártól.
Azért emelem ki ennyire Paula történetét, mert a film valójában az ő sztorija, a cím kicsit félrevisz, nem a Bélier család a valódi főszereplő, hanem Paula, őt követjük és az ő konfliktusait éljük át. Egy kamasz története, persze szorosan összefonódva a családdal, főleg amiatt, amennyire szükségük van rá, mint kapocsra a halló/beszélők világával. Eleve a családról való leválás az egyik fő téma, a változás, érés története, családi vígjátéki köntösbe bújtatva, amihez csak fűszeradalék a siketnémaság témaköre is. Erőltetett toleranciakampány-filmről tehát szó sincs, bár az igaz, hogy az alkotók elég jól körüljárják és kiaknázzák ezt a helyzetet is, a vígjátéki elemek is itt jelentkeznek elsősorban. A színészek elég jól hozzák a szerepüket, az apukától kezdve az énektanárig, a Paulát alakító Louane Emera is jó. Egyedül az anyuka (Karin Viard) szúrt nekem szemet, látszik, hogy zseniális színésznő, de néha egyszerűen túljátssza a szerepét. A drámai pontokon erősebben teljesít, a könnyedebb, humorosabb pontokon viszont érthetetlen módon viszi el börleszkbe az egész siketnéma szerepet. Ártani ezzel persze nem sokat árt a teljes filmnek, illetve eleve kárpótolva vagyunk azokkal a jelentekkel, amelyekben valóban jó (pl. nem csak a lánynak kell megtanulni leválni a családról, de az anyukának is meg kell tanulni elengedni a gyerekét).
Abszolút működőképes, bár szerintem egyáltalán nem tökéletes alkotás. Kicsit pl. unalmas, amikor már harmadjára hangzik el ugyanaz a dal fél órán belül, illetve Paula nemezise is be van dobva az elején, aztán egyszerűen csak eltűnik és soha többet nem is kerül elő. Plusz számomra egyszerűen már dagályosan túlcsordulnak az érzelmek, főleg a végén, de ez legyen az én bajom. Viszont a családon belüli dinamika teljesen jól működik, az iskolai környezet is jól van bemutatva (pl. az érzés, hogy gyerekként mennyivel jobban kell teljesíteni néha, mint úgynevezett „kész” felnőttként) és az énektanár, mint elvesztegetett élet mellékszála is jó. Bár végül azt sem futtatják ki igazán sehova, mint ahogy a polgármesteri választást sem, de a fő szál, Paula sztorija el van varrva és kapunk legalább kettő-három katartikus jelenetet, ami nem rossz arány. Ebből egyet már említettem, a másik pedig az, amikor az iskolai előadás során a siketek bőrébe bújva „hallhatjuk”, hogyan hangzik tompán-búgva a kórusmű (a harmadik pedig: na jó, az maradjon meglepetés). Melegszívű alkotásról van szó, könnyen bele lehet helyezkedni a világába, aki szereti az értelmes-érzelmes, kedves filmeket, egy alapvetően nem mindennapi háttérrel megtámogatva, annak bátran ajánlom a filmet, nem fog csalódni. Nem üres film, tele van hitelességgel, valódisággal, emberséggel.
A Bélier család (La famille Bélier) – Színes, szinkronizált, francia vígjáték – Bemutató: 2015. 07. 23.