Az ötven pluszos, mások által csinosnak mondott, fiát tizenkétéves korától egyedül nevelő, magányos nő szomorúan nézegette a cipőjét.
Tanácstalanul forgatta a kezében a méretre készült lábbelit, aminek kedvezményes elkészíttetésére és viselésére a két, jobb lábán végzett műtétjének zárójelentése is feljogosította az OEP előtt, és aminek hivatalos, kihordási ideje épp lejárt.
Igen – merengett -, két éve voltam utoljára Kispesten annál a szomorúszemű gyógycipőkészítőnél. Vajon milyen bánat ülhet a szívén? – mélázott el, és a cipőre nézett, mintha attól várt volna választ.
Na, mindegy, rázta meg magát, el kell mennem a háziorvoshoz, hogy adjon beutalót az ortopédiára, ahol majd receptre felírják nekem az újat – morfondírozott, és elképzelte a háziorvos előtt kígyózó sort, de megrázta a fejét, összeszorította a száját, felállt, keresett egy agatakrisztit, amivel együtt betette a taj kártyáját a táskájába, és elindult.
Augusztus eleje volt, tombolt a hőség, s amikor két óra tájban belépett a rendelőbe, narancssárga műanyagszékekhez ragadt, izzadt, lamentáló emberek hada nézett vele farkasszemet a váróteremben.
Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, kell a cipő őszre – erősítette meg elhatározását, s gondolatban elszántan becsukta a füleit, mint a fóka, amikor vízbe merül, és olvasni kezdett.
Éppen végzett a könyvvel, amikor hat után sorra került, a háziorvos kedvesen fogadta, majd egy pillantást vetve a páciens lábfejére, azonnal felírta a kért gyógyászati segédeszközt, majd kölcsönös jókívánságok között, a hölgy gondolatban önmagának gratulálva a kitartásért, távozott.
Lent a recepción illedelmesen sorban állt, majd amikor sorra került, becsúsztatta az üveg alatti nyíláson a beutalót, és kért egy időpontot az ortopédiára.
– Nincs ortopédia, majd tessék érdeklődni! Kérem a következőt! – szólt az őrmesteri hang az üveg túloldalán.
– Miért nincsen? – kérdezte ő meglepetten, érezte, még a szája is nyitva maradt a csodálkozástól.
– Tessék hívni a számot, ott majd megmondják! – harsant fel az ellentmondást nem tűrő, sztentori hang ismét, kicsúszott egy cetli egy számmal, mire a hölgy leforrázottan távozott.
Másnaptól elkezdte hívogatni a megadott számot, amit a túloldalon nem vettek fel, illetve egyszer, szeptemberben felvették, majd félretették, a hölgy hallotta is a beszélgetés-járkálás hangjait, de hiába hallózott egyre mérgesebben – úgy döntött, nem fogja feladni, majd csak észreveszi valaki a félretett telefont, és beleszól -, nem szóltak bele. Végül feladta.
Szeptember végén véletlenül a szakrendelő közelében volt dolga, kinek árthat, ha érdeklődik, úgyis lejárt már a beutalója, újért pedig nem fogok sorban állni, az ziher, gondolta, és próba szerencse alapon bement a recepcióhoz, elővette a kissé megtépázott ortopédiai beutalót, becsúsztatta az üveg alatti nyíláson.
A recepciós csak rápillantott és már darálta is, nincs ortopédiai szakrendelés, tessék telefonon érdeklődni!, mire a kolléganője, halkan mondott neki valamit, és egy hatalmas papírköteg alól közös erővel kihúztak egy ánégyes lapot, amin macskakaparásos nevek és időpontok voltak.
– Október 4. 16.25 megfelel? – kérdezte az őrmesteri hang. Meg, kérem – motyogta a hölgy meglepetten, és csodálkozva nézte, ahogy a lejárt beutalója alapján felírják őt is a listára. Wimmer listája – rötyögött magában diadalmasan hazafelé, mivel így hívták az orvost, aki fogadja őt egy hónap múlva, éppen két hónappal a beutaló kérése után. Mi lehet vajon azzal – töprengett, akinek tényleg van valami panasza, netán nagy fájdalmai vannak, az mit csinál? Hogy bírja ki, amíg Wimmer listáján sorra kerül?
Az egy hónap gyorsan eltelt, a hölgy a megadott napon, a kapott időpontnál félórával előbb, mert mit lehet tudni, ünnepélyesen bement a szakrendelőbe, és leült az Ortopédia, kérem kopogással a rendelést ne zavarja! feliratú ajtó előtti székre, elővett egy új Miss Marple-ét, és békésen, a beutaló és az időpont adta háttér nyugalmával elkezdett olvasni. Szinte bele sem merült a történetbe, Miss Marple még csak az első teáját sem kortyintotta el, amikor beszólították. Bent két éltesebb, kövérkés nőt látott az asztal két oldalán, de esztékás tapasztalatai alapján azonnal a jobb oldalon lévőhöz közeledett, barátságosra vett intonációval, hangosan köszönve, és érthetően bemutatkozva.
– Tudjuk, ki maga, mi a panasz? – kérdezte a doktornő rá sem pillantva a páciensre.
A hölgy kissé visszahőkölt a barátságtalan hangtól, de mint a katona, aki küldetést teljesít, kissé szégyenkezve levette a cipőjét, a harisnyazokniját, és a jobb lábát kissé megemelve, ismertette a kórelőzményt, miszerint kétszer műtötték a lábát, a normál cipőkben nehézkesebben jár, bezzeg a gyógycipőben mintha repülne a föld felett, könnyedén veszi az akadályokat.
A doktornő egy pillantást vetve lenézett a senkinek soha, még nyáron sem mutogatott kalapácsujjas jobb lábra, majd megkérdezte, merev-e a nagylábujja.
A hölgy a kérdéstől megzavarodott, mert nem volt merev, bár kétségtelen tény, hogy spiccelni nem tud vele, de ez őt a mindennapi mozgásban, sőt, még a pilatesben sem zavarta, úgyhogy ezt az információt osztotta meg az orvossal.
– Mert ezen lehet segíteni – mondta a doktornő és végre a szemébe nézett a hölgynek.
– Ezen? Műtét nélkül? – csodálkozott a hölgy, mert már több orvos is kerek perec megmondta, a kalapácsujját meg kell műteni, ha már nagyon eldeformálódik, más lehetőség nincs a helyreállításra.
– Igen – mondta a doktornő, és jobb kezével belenyúlt az asztalfiókba és elővett egy oridzsinál dobozt, amire kínai jelekkel volt felróva az okosság.
– Mágnes – mondta halkan, bizalmasan közelebb hajolva a doktornő.
– Mágnes?
– Rezonancia – szólt az érv.
– De több orvos mondta, csak a műtét…
– Ez, meg egy injekciókúra, meglátja, mintha sose lett volna panasza! – mondta máris elégedetten a doktornő, és elkezdte bontogatni a dobozt.
Injekciókúra? Na, azt nem! – horgadt fel a hölgyben az ellenkezés. Mágnes? Micsoda hülyeség ez? Mit akar ez rám sózni? – háborgott magában – és egy elfuserált tévésopban kezdte érezni magát. Mindjárt előugrik a Bagi, meg a Nacsa, és közlik, hogy kész átverés – keverte magában az izgalom hatására a kereskedelmi tévé remekeit a hölgy.
– Hetvenezer, ha nem adok számlát, de fizetheti részletben is, az injekciót meg elintézzük a tébével – mondta a doktornő és cinkosan kacsintott egyet.
– Nem! – tört ki a hölgyből az elfojtott indulat, amibe belesűrűsödött a két hónapi reménytelen várakozás, a szenvtelen hozzáállás, és a többszöri lepattintás okozta sérelem, amiről nem is tudta, hogy ilyen mértékben felhalmozódott benne.
– Nem? Jó. Akkor így fog tovább szenvedni, mert ezen másképp nem lehet segíteni – mondta részvétlenül a doktornő, majd a fejét elfordítva kinézett az ablakon.
– A gyógycipő, amiért jöttem? – bicsaklott meg a hölgy hangja, de aztán megkeményítette magát és határozottabban tette hozzá: kérem!
– Írja neki! – utasította az asszisztenst, aki eddig pókerezett a gépen, és most kelletlenül abbahagyva kezdett munkába.
– Írja a jobb lábat gördülőre! – mondta továbbra is az ablakon kifelé bámulva a doktornő. A hölgy nem is figyelt már semmire, még erre a mondatra sem, csak a felírt vény lebegett lelki szemei előtt, meg a szomorú szemű gyógycipőkészítő arca, amint bánatosan leveszi majd a lábáról a méretet a kispesti bőrszagú műhelyben, a kis sámlin ülve, a lábai elé kuporodva.
Szinte kitépte az asszisztensnő kezéből a papírokat, és mélyet lélegezve a friss őszi levegőből, szinte ugrándozva ment hazáig, annyira örült a kivívott, új cipő lehetőségének, és annak, hogy nemet tudott mondani a kritikus pillanatban. Úgy döntött, gyorsan elfeledi a sérelmeit, elhatározta, hogy már holnap, munka után kimegy a cipészhez – hiszen a pénz is egyben volt már.
Másnap zötyögött vele az ötvenpluszos villamos valahol Kispest belsejében, s amikor az üzlethez érve leszállt, látta, két év alatt itt semmi sem változott.
Belépett a boltba, a szomorúszemű gyógycipőkészítő bánatosan köszöntötte, ő átadta a kiharcolt receptet, majd meglepetve látta, hogy a cipész arckifejezése megváltozik, s egyetlen, kíváncsi kérdőjellé válik.
– Ez hogy lehet? – kérdezte, és szemei elkerekedtek a csodálkozástól. – Önnek nem rövidebb az egyik lába, jól látom, ugye, hölgyem? Nem sántított, amikor bejött az ajtón, ugye? – bizonytalanodott el kissé.
– Nem, dehogy! Kalapácsujjam van a bütyökműtéttől, de nem vagyok sánta! – mondta önérzetesen. – Honnan veszi ezt?
– A jobb lábára gördülő talpat írtak fel, a balra normált. Ha én ezt így megcsinálom, akkor már ne haragudjon meg…, de kedveli a Monthy Pythont? – tette fel a cipész azt a kérdést, amiről a hölgy álmában sem gondolta volna, hogy ezen a helyen bárki is felteheti, hát még a szomorúszemű.
– Igen, de mi köze ennek…
– Jöjjön, megmutatom! – szólt és kijött a pult mögül.
– Emlékszik a hülye járások minisztériumos részre? – kérdezte, és a hölgy igenlő válasza után bemutatta a receptre felírt cipőben való valószínűsíthető járást: a jobb lábával gördült, a ballal katonásan a padlatra csapta talpát, amitől oly mulatságossá vált, hogy mindkettejüknek kacagniuk kellett, sőt, egy kör megtétele után a hölgy is csatlakozott, a cipész karon fogta őt, így már ketten lejtettek egy különös táncra emlékeztető mozgással a kicsiny műhelyben.
Amikor kimulatták magukat, a hölgy megerősítette, hogy igen, természetesen, saját felelősségére mindkét lábára azonos, normál talpat kér tetetni, majd a cipőkészítő rábeszélte egy csinosabb darabra – úgy fogom elkészíteni, hogy senki meg nem mondja róla, hogy gyógycipő, majd meglátja asszonyom! – mondta, és a nő az elé kuporodó, rá felnéző férfi szemében felfedezett valami eddig nem látott ragyogást.
– Két hét múlva hívom telefonon, ugye nem okoz gondot, hogy akkor még csak próbálunk, és még egyszer ki kell fáradnia ide? – kérdezte alig leplezett reménykedéssel a hangjában a férfi.
– Ó, dehogy! Szívesen járok errefelé! – pirult bele lesütött szemmel a lódításba a nő, aki életében másodszor járt Kispestnek ezen a részén valójában, a többi részén meg még ennyiszer sem.
A hosszasra sikeredett búcsúzkodás után elköszöntek egymástól, de az utcasarkon a nő még visszafordult, intett egyet a küszöbről integető férfinek, de ekkor meglátta, hogy éppen közeledik a ritka szép járatú ötvenpluszos villamosa, ezért a normál utcai cipőben, amiben néha oly nehézkesen járt, nekilódult, és most szinte suhant a megálló felé, majd a villamos lépcsőn felszökellve lezöttyent egy ülésre, és az ablakra vetülő tükörképére mosolyogva arra gondolt, hogy talán mégsem olyan szomorú szemű ez a gyógycipőké…, hm, izé, az a férfi.
Sári Edina