Elindult. Úgy ahogy szokott, minden nyáron, több mint 20 éve, valamikor augusztus közepe táján. Így van ez idén is, hiszen ma közel negyven fokban sétált és várt a türelmes tömeg, mert tudta, élmény várja 2 plusz 5 napig a Sziget Fesztiválköztársaságban. Olyan kaland, amely több évtizede generációk nyári programját határozza meg.
Emlékszem ’93 nyarán vidéki gimnazista lányként irigykedve néztem barátnőm heti programfüzetét, ami akkor egy A4es papír volt, de nekünk a világot jelentette volna, ha szigorú szüleink elengednek. A következő nyarakat még mindig vidéki főiskolásként, de már végigsátoroztam barátaimmal. Volt ott minden, sok zene, élmény, buli. Azt kiabáltuk akkoriban: „Kell egy hét együttlét”. Így is volt, életre szóló barátságok, szerelmek szövődtek…
Aztán pesti, dolgozó lány lettem, de jöttem, jöttünk. Nélkülünk nem volt Sziget. Sok minden változott az évek alatt, eltűnt az egyik nagyszínpad, karszalagokra váltották a kezdeti nyakba akasztós és – hányszor, de hányszor elhagyós – napi- és hetijegyeket. Megjelentek a sátrak a színpadok fölött és körül. Ma már hajóval is utazhatunk a helyszínre. Változatosabbak lettek a programok és ebből kifolyólag a közönség is.
Mi is korosodtunk, de még mindig mentünk lelkesen. Észre sem vettem, de ma rádöbbentem, ez a 22. Ma délután ezrek meneteltek újra a bejárata felé. Minden megbolydul ilyenkor a Filatorigát környékén azért, hogy újra befogadjon több mint hetvenezer látogatót töltődni „A SZIGET”. A zenei programok mellett sokszínű, minden ízlést kielégítő szolgáltatásokkal is várjak az elkövetkező napokban az ide látogatókat.
Próbáljunk hát meg félretenni minden gondot, és bulizzunk egyet Budapest és Magyarország „Csodaországában” korosztálytól függetlenül. Bevallom, én idén egyik nap már a kiskamasz lányommal készülök a Szigetre. Mert ilyen értelemben sem múlik el az idő nyomtalanul. De a Sziget az általa és benne kialakított atmoszférával azt bizonyítja nekünk, hogy bármilyen külső feltétel és körülmény megváltozhat, de az emberi lélek nem változik meg soha, az örök.
Cikk, fotó: Tóth Judit Nikoletta