2014. augusztus 5-én, kedden 19 órai kezdettel látható Herbert Aniko I Love Budapest című Pop Up Show-ja a Galéria IX.-ben (Budapest IX., Ráday u. 47.).
Az I Love Budapest projekt szép folytatása, és egyben koncentrálása azoknak a gondolatoknak, melyek a Szándékos vakság című kiállításon korábban már megjelentek – a magyar/budapesti identitás mibenlétéről, a hely szelleméről, az egyén és a közösség viszonyáról beszélnek e mostani munkák. A sok jelentésrétegből összetevődő alkotásokból kirajzolódik az a Budapest-kép, ami az alkotó sajátja és ilyen formában csak az övé, de amelynek bizonyos részei kollektív tudatunkban is jelen vannak.
A projekt tehát a mélyen személyes narratíván túl finoman és diszkréten felveti azokat a szociokulturális kérdéseket is, melyek szorosan összefonódnak a várossal. A kartonból elkészített keretek például egyszerre idézik fel a szelektív hulladékgyűjtés fontosságát, a városi szemét felhalmozódásának kérdését, illetve a hajléktalan-ügyre is ráirányítják a figyelmet: a keret egyszerre hulladék, trash és annak újra-felhasználása, miközben emlékeztet minket azokra a keménypapír darabokra is, melyek az aluljárókban az otthon nélkül maradottak felségterületeit jelölték, mielőtt még a politika kitiltotta és ezzel láthatatlanná tette ezt a társadalmi réteget.
A kereten megjelenő piros vonalak egy kihajtogatott dobozt rajzolnak ki, melynek a mélyébe látunk, de ezekből a vonalakból asszociálhatunk a televízió képernyőjére is, ami így a fogyasztói társadalommal kapcsolatos kérdésekkel is szembesíti a befogadót és egyben a magaskultúra termékét állítja a kommersz tartalom helyébe, finoman ráirányítva ezzel a figyelmet a helyes fogyasztásra. Akárhogy is legyen, minden vonal a keret mögötti képre fókuszál, ami a projekt tulajdonképpeni esszenciája.
E központi résznél kerül elő koncentráltabban a projekt személyes-vallomásos jellege is: a különféle technikákkal megdolgozott képek kiindulópontja egy fotó, mely magát az alkotót ábrázolja, egy egészen kifordított perspektívából: a selfie-kultúrába is illeszthető “önarcképen” tulajdonképpen nem is látunk mást, csak azt, amint az alak szoknyáját fújdogálja a pesti szellő, miközben két lába egymás mellett, határozottan áll a talajon. Habár az alakból alig látszik valami, jelenléte a képen mégis rendkívül erős: a kimerevített pillanatban ő maga az itt és most. És ugyan konkrétan nem meghatározható helyszínen áll, csupán az aszfalt szürkesége segít a tájékozódásban, mégis tudjuk, hogy ez maga Budapest, a folyton nyüzsgő.
Herbert képein erősen operál tehát a hiánnyal, ugyanis sem az alakot nem tudjuk kivenni a teljes valójában, és a helyszín sem pontosan lokalizálható, így a figura és a tér is szabadon behelyettesíthető – a szoknyás alak lehet a befogadó maga, az aszfalt pedig saját személyes budapesti helyszínének talaja. Így válik közössé a képben az alkotó és a befogadó személyes valósága.
Ami viszont hangsúlyosan megjelenik a képen, az a két láb, mely mindegyik munkán szorosan beágyazódik a helyszínbe. Ezzel a hangsúllyal Herbert tovább folytatja a Boldogsághelyek című sorozatának gondolatmenetét: az örömök és csalódások, sőt maga az identitás is szorosan kötődik az adott térhez, az adott helyszínhez, Trencsényi Zoltánt idézve: “szép, emlékezetes pillanatai mindenkinek vannak, nem csoda, hogy azok helyszínei is erősen belevésődnek az emlékezetbe”. A művész számára tehát Budapest nem jelent mást, mint a helyszínekhez való erős kötöttséget, az azokon való intenzív és aktív jelenlétet.
Arról pedig, hogy Herbert milyen konkrét helyszíneken van jelen, a kartonon megjelenő piktogramok tanúskodnak. A Szabadság-szobor és az A38-as hajó emblémája jól lokalizálhatóvá teszi az a személyes budapesti területet, ahol az alkotó otthon van, illetve piktogramként szimbolikus tartalommal is telítődnek és a szabadság jelképeiként lépnek elő. A vallomásos jelleg ezekben az ikonokban is felerősödik, ennek köszönhetően együttesen még a művész aláírását is prezentálják.
Az öt munka egymás mellett az állandóság mellett a folyamatos változásról, alakulásról is tanúsít. A textúrák, a rétegek és anyagok játékával az alkotó szépen árnyalja a Budapest-képet, miközben a hálók, szalagok, buborékfóliák újra csak felidézik bennünk a fogyasztói társadalommal kapcsolatos kérdéseket. E belső képek különféle megvalósítása, átformálása összhangban áll a fal mellett futó versekkel is, és nyilvánvalóan rímel az adott költő Budapest-képére is. Ayhan Gökhan, Izsó Zita, Magolcsay Nagy Gábor, Simon Márton és Szabó Imola Julianna, Ughy Szabina és Herbert Aniko Budapest-képe más, és más, mégis így együtt, a képek mellett valami olyan sűrű szövedéket alkotnak, melyből pontosan kirajzolódik kollektív tudatunk Budapestje, amiben egyszerre van jelen az idetartozás és a menni-akarás.
Az I love Budapest projekt azzal a sajátosan budapesti életérzéssel szembesít minket, amelyben ugyan megfogalmazódik az elvágyódás, a jobb lét iránti vágy, ezt azonban mégis elnyomja a városhoz való erős kötődésünk, az ide tartozásunk. Az érzés, ami testet ölt ezeken a képeken, nagyjából ugyanaz, amit Forgács Nóra Kinga így ír le: “a köldökünket lehet, hogy így szeretjük, azzal az összes kosszal, középen, ezzel az összes dilemmával, hogy mégis honnan, hogyan, hova? És miért pont így vagyunk itthon? Miért is pont így kellene használnunk a tereinket?” Ezek a kérdések újból és újból felvetődnek, ha Budapestről van szó, az viszont biztos, hogy ez a város a miénk, szeretjük, néha szenvedélyesen, néha őrjöngő dühvel, de végül maradunk itten, maradunk itt, maradunk.
Kocsis Katica írása
Herbert Aniko – Pop Up Solo Show
Helyszín: Galéria IX. (Budapest IX., Ráday u. 47.)
Időpont: 2014. augusztus 5. kedd, 19:00
http://anikoherbert.com