május közepi napra ébrednék, amit már a második félév eleje óta várok rendületlenül, mert ekkor kapom meg a kisdobosok kék nyakkendőjét, amit már a tanév elején megvettünk az Úttörő Áruházban, az övvel, és a síppal együtt, és ami már régóta ott lapul a fehérneműs fiók egyik szegletében, kimosva és kivasalva, s amit néha-néha, amikor úgy gondolom, senki sem látja, előveszek, a nyakamba kötök, és a spejzajtón lévő tükör előtt tisztelegve álldogálok, mint az Úttörővasúton a vasutas pajtások, forgolódom hosszú percekig, amíg rajta nem kapnak a szüleim, akik megdorgálnak emiatt, és azt mondják, várjam csak ki a soromat, mert azt a kék nyakkendőt még ki is kell érdemelni, nem csak úgy felvenni, higgyem el, hogy teljesen más érzés lesz, ha megérdemelten kerül fel a nyakamra, amit kétkedve fogadok, mert nekem már így is nagyon jó érzés, hát még, ha kimehetnék benne az utcára, és más is látná, hogy én már nagylány vagyok, aki már az elejétől a végéig megtanulta és betartja a kisdobosok hat pontját, és a morzejeleket, sőt, már el is készült a kisdobos igazolványba való fénykép is, amelynek a fényképezésére anyu cicafarokba fogta a hajamat, és tényleg igaza lett, mert nem látszott a fekete fehér képen, hogy piros és zöld befőttes gumi van a hajamban, pedig körömszakadtáig védtem az álláspontomat, miszerint minél jobban hasonlít a magyar trikolór – ezt többször megkérdeztem, micsoda, és leírtam, mert a trikóval kevertem, de ez rövid o betű – színeire, annál inkább látják, hogy hűséges gyermeke vagyok a hazának, a Magyar Népköztársaságnak, ugyanis előtte komoly fejtörést okozott számomra, hogy mit is kell tennem, hogy ezt mások is észrevegyék, és ezzel teljesítsem az első pontot, és csak a befőttes gumit tudtam kitalálni, bár a múltkor, amikor a tanító néni mondta és le is íratta velünk a rendületlenül szót, akkor eszembe jutott Andersen ólomkatonája, akit mindig megsiratok, amikor apu felolvassa nekem a mesét, és arra jutottam, hogy a rendületlenül azt jelenti, hogy vigyázzba állok sok ideig, mint a katona a mesében, és én meg is próbáltam, de nagyon elfáradtam, és anyu mérges is lett, hogy miért állok a szoba közepén, amikor el kéne pakolnom a ruháimat, meg a tankönyveimet vacsora előtt, meg a szorzótáblát kellene mondogatnom, ezek szerint nem jól álldogáltam, ha nem látta a rendületlenült, tehát ez nem sikerült, de a második pont első része, hogy szeretem a szüleimet, az megvan, ki is húztam gondolatban, viszont nem értem a tiszteli szüleit-et, de eszembe jutott, hogy a viceházmester azt szokta mondani a ház férfi lakóinak, köztük apunak is, hogy tiszteletem, Sári úr, szóval, lehet, hogy így kell köszönnöm anyuéknak, és meg is próbáltam, de nagy nevetés tört ki a tiszteletem, anyu! tiszteletem, apu! elhangzásakor, amit nem értettem, mert a viceházmesternek azt mondja apu, hogy önnek is Szabó úr, és megemeli a kalapját, amikor reggel elmegyünk az iskolába, ahol gyakorolom a harmadik pont teljesítését, és szorgalmasan tanulok, csak egy négyesem volt félévkor, az is magaviseletből, de nem tehetek róla, mindig mozog a szám, mert beszélni akar, és mindig az ablak felé néz a szemem, amin túl meglátok valamit érdekeset a szomszéd ház ablakai mögött, viszont mindig tudom, miről van szó, ha a tanító néni ilyenkor megkérdez, csoda ez a gyerek! mondja Ilonka néni anyuéknak, látszik, hogy nem figyel, és mégis tudja, hol tartunk, és tényleg szeretek tanulni, a számtant annyira nem szeretem, de tetszik a dobókockába zárt sok piros és kék korong, amiből kisvirágot rakok ki, sajnos azt is a számtanórán, és ezért fekete pontot kapok, a papírból kivágott óra, a ráerősített mutatókkal mindig elbűvöl, mert van majdnem igazi órám, a mérőszalag, amivel mindent lemértem otthont, még azt is, amit méterben nem is lehetett, a lépéseimet is mértem, csak anyu megunta, hogy fennhangon tudósítom őket, hogy most megyek a fürdőszobába, két méter harminc centit, és tényleg sok időbe telt, amire eljutottam egyik helyről a másikra, mert néha kétszer kellett mérnem, mert elfelejtettem a számot, de olvasásból és írásból nagyon ügyes vagyok, sokkal jobban és gyorsabban olvasok, mint az osztálytársaim, ezért a feladatokat is gyorsabban oldom meg, ezért jut időm a nézelődésre, de azért megpróbálok összpontosítani, és segítek egy nálam gyengébb tanulónak, hetente kétszer tanítás után bent maradunk az osztályban, és együtt írjuk meg a leckét, anyuék büszkék is rám, volt már, hogy fel is jött hozzám a Katika, akinek sok testvére van, ültünk az ebédlőasztalnál, anyu főzött nekünk kakaót, amit mind megivott a Katika, mert náluk otthon nincs ilyen finom, nekem alig jutott, de hagytam őt, mert nagyon felnőttnek éreztem magamat, hogy vendégem van, és ezzel a tanítással még teljesítem is a kisdobosok hat pontjának a felét, bár a negyedik ponttal bajban vagyok, érzem, lesz még ezzel gondom, mert nem is az a baj, hogy készakarva hazudok, csak nem mindig úgy mondom el az igazat, ahogy az történt, hanem hozzáteszek kicsit, elveszek belőle, kikerekítem, mert tetszik, hogy a hallgatóság élvezi a meséimet, de anyu sajnos nincs ezzel mindig így, vele vigyázni kell, mert rögtön rám szól, ne hantázz, gondolkodj csak, hogy is volt? és már ingatja is a mutatóujját, amit nem is értek, mert honnan tudja, hogy az nem is úgy volt, de volt már olyan is, hogy rám szólt, ujjat ingatott, pedig tényleg az igazat mondtam, és mégsem hitte el, keservesen sírva is fakadtam, még akkor is hüppögtem, amikor apuka hazajött, alig tudott megvigasztalni, de ő is mondta, hogy mindig csak igazat szabad mondani, különben úgy járok, mint a múltkor, amikor a dagi Nagy Istvánnak azzal vágtam vissza a nagyszünetben, hogy nekünk a padláson van fegyverünk, és ha bántani akar, majd jól lelövöm, és Istvánka dagi anyukája este becsengetett hozzánk, és nagy hangon kiabált, hogy azonnal mutassuk meg a padlást, ő máris hívja a rendőröket, mert Istvánka fél, és apuék tényleg megijedtek, megmutatták a padlást, ahol pókhálón kívül nincsen semmi, és nagyon megszidtak engem, és olyanokat mondtak valami forradalomról, ami tizennyolc éve volt, meg hidegháborúról, amit nem is értettem, de megrémültem, mert azt mondták, és le is írtam ,hogy el ne felejtsem a szavakat, hogy ha dagi Istvánka dagi anyukája feljelent a rendőrségen, akkor fegyverrejtegetés gyanúja miatt börtönbe is vihették volna őket, és akkor mi mehetnénk lelencházba az öcsémmel, mint Twist Olivér, de szerencsére jó vége lett az ügynek, és Istvánkát cserébe beválasztottuk a mi alakuló kisdobos Mókus őrsünkbe, meg a kidobósba is bevesszük tornaórán, aminek ő nagyon megörült, mert őt senki sem szokta beválasztani, eddig még tornaórán sem, amikor kötelező játékos választás van, csak a digi-dagi daganat, kergeti a halakat csúfolót kántálják a háta mögött, ami nem szép dolog, mondta is a tanító néni, hogy nem szabad csúfolni azt, aki nem tehet a másságáról, de különben rendes ember, meg tiszta, ami az ötödik pont, azzal nincs is baj nálam, csak nyáron, amikor Tatabányán vagyok a nagymamámnál, és estére szürke vagyok a portól, de vele mindig lehet egyezkedni, hogy melyik nap melyik testrészemet mosom meg rendesen, és pontos is vagyok, nem szoktam elkésni az iskolából, azt is tanultuk, hogy az idő kincs, ezért nem szabad elherdálni, és visszaélni sem más idejével, mert azzal megrövidítjük az életét, és én sem szeretném, ha valaki lopná az én kincsemet, amiről nem is tudtam, hogy van nekem, tehát ezzel rendben is volnék, de a hatodik pont, bizony kifogott rajtam, és érthetetlen számomra, de apu azt mondja, az csak az összefoglalója az első ötnek, mert ha azokat betartom,, akkor az jelenti azt, hogy méltó leszek az úttörők vörös nyakkendőjére, bár én még mindig csak a kéket szeretném magaménak tudni, és nagy örömömre ez ügyben fel is gyorsultak az események, már mindennap gyakorlatozunk, hol felsorakozik az udvaron az összes osztály, és mint a katonák menetelünk, fordulunk, alakzatba rendeződünk, hol az énekkarban énekeljük a mint a mókust, amiről azt hittem, hogy nem igazi mókusról szól az ének, hanem egy minta mókusról, de anyu mondta, hogy többször olvassam el, és akkor megértem, hogy olyan vidámak leszünk, mint a mókus, amikor a fák ágain ugrál, és tényleg erről szól a dal, csak a mókus nem énekel, de apuék azt mondták, ezzel ne törődjek, énekeljem a szöveget, ahogy van, a többiekkel együtt, és kész, hol a tanító néni kérdezi ki tőlünk a pontokat, meg a morze jeleket, meg a kisdobos eskü szövegét, úgyhogy érzem, már nagyon közel a nap, amikor egy kiskatona a nyakamba köti végre a hőn áhított nyakkendőt, és már azt is tudjuk, hogy a Hűvösvölgyi nagyréten lesz a kisdobos avatás, amit megtisztel a jelenlétével, ezt be is írtuk az üzenő füzetbe, hogy a szülők is tudják, és ha elengedik őket, vegyenek ki szabadnapot a munkahelyükön, ami erősen ajánlott, mondta, Ilonka néni, mert ott lesz a világ első női űrhajósa, Valentyina Tyereskova is, aki jubilál, mondta Ilonka néni és elmagyarázta, hogy kereken tíz éve volt az ő első űrrepülése, amit a magyarázata révén mindig megpróbálok elképzelni, hogy szállok a végtelenbe, ahol nem ütközöm semmibe, sötétség van, és nincsenek hangok, fények, meg színek, meg emberek, nincsenek ott anyuék és még az öcsém sem, és akkor nagyon elszomorodok, hogy milyen rossz lehetett szegény Tyereskovának, és sajnálom őt, egyik nap sírtam is, annyira beleéltem magamat a magányába, és amikor anyu vigasztalt, azt mondta, hogy nem kell őt sajnálni, mert nagy dicsőség számára és a női nemnek is, hogy ő lehetett az első nő a világon, aki repült az űrbe, és biztosan busásan meg is fizették érte, erre én megkérdeztem, hogy a női igennek is dicsőség-e, de csak mérgesen legyintett, amit nem értek, de azért titokban én is megpróbáltam repülni, a vári nagymamámnál felmásztam a gesztenyefa pereméhez, buzgón csapkodtam a karjaimmal, becsuktam a szememet, majd nagyot ugrottam, de csak térdre estem, kiszakadt a harisnyám, és lett két vérző sebem, és még le is szidtak, pedig zokogva mondtam, hogy csak Valentyina Tyereskovát akartam utánozni, de csak hitetlenkedve ingatták a fejüket, megőrjít ez a gyerek, miket ki nem talál! de most a nagyréten ő is ott lesz, és megnézhetem közelről, lehet, hogy van valami szárnya, amit alig lehet látni, mert hogyan tudna különben az űrbe repülni szárnyak nélkül, morfondíroztam, és az űrrepülőben is lebegett, a saját szememmel láttam, mert közvetítette a tévé, és megkértem aput, hozza el a fényképezőgépét, mert Julikával, a padtársammal és barátnőmmel megbeszéltem, hogy őt is lefényképezzük, mert nekik nincsen fotómasinájuk, és arra gondoltam, apu egyúttal Valentyina Tyereskovát is lefényképezhetné, de a szüleim csak nevettek ezen, hiszen sok százan leszünk a Hűvösvölgyben, nem is mehetünk közel az első női űrrepülőhöz, de az én hitem megingathatatlan, biztos vagyok benne, hogy felfedem a repülés titkát, vagy legalább Valentyina Tyereskováét, de addig még hátravan egy hét, amit már alig bírok, ki, és Julikával mindennap visszaszámolok egyet az iskolában, megint kevesebbet alszunk, megint közelebb kerültem a naphoz, amikor végre kisdobos leszek, és amikor végre eljön a nagy nap, izgatottan ugrom ki az ágyból, rohanok az ablakhoz, nézem, van-e felhő az égen, süt-e a Nap, hát, százágra tündököl, mindent betölt a vidám ragyogás, mintha az is ünnepelne velem, a begyömöszölt reggeli után felveszem az ünneplő, kisdobos ingemet, a sötétkék, övrésszel kialakított rakott szoknyát, ami kicsit pörgős is, s anyu végre legálisan belefűzi az övet, amit egy zászlóval és dobbal ellátott csatos barna bőröv egészít ki, befűzi a váll-lapba a sípot, amin mielőtt betenném a felső zsebbe, sebtében ki is próbálok a tanult morzejelekkel, és a többiek sírnivalóan hosszú tollászkodása után végre elindulunk, én már a lépcsőházban kihúzom magamat, most nem kell rám szólni, Edina, húzd ki magadat, mert görbe öregasszony leszel!, mert azt akarom, hogy mindenki lássa a házban, a körúton, a metrón és az 56-os villamoson, hogy engem már csak egy hajszál választ el a kisdobosságtól, mert betartottam a hat pontot, és Hűvösvölgybe érve özönlik a sok fényes arcú gyerek a szüleivel a nagyrét felé, az odavezető úton katonazenekar fúvós hangszerekkel zenél, keményen odacsapom a taktusokra a lábamat a földhöz, mint ahogy a híradóban láttam a katonai díszszemlén, mert így hívják, apu mondta, de anyu rám szól, hogy tönkre fog menni az új fekete lakkcipőm, és nagyon felverem a port is, amitől koszos lesz a hófehér térdzoknim, tehát csak magamban masírozok, úgy, hogy senki ne lássa, az út végén elköszönök anyuéktól, az öcsém nyújtogatja a kis karjait, jönne velem, neki is tetszik a parádé, de én ott hagyom, és felszabadulva futok a Dohány utcai Általános Iskola 2357. számú Hámán Kató Úttörőcsapat Gábor Áron rajához, és a tanult alakzatba rendeződve elcsendesedünk, mert megszólal a Himnusz, én lopva Julikára, meg a Tóth Gyuszira nézek, nekik is könny csillog a szemükben, ahogy szétnézek, ameddig ellátok, büszke szempárok tekintenek a tribün felé, ahol ott ül Valentyina Tyereskova is, és látom már, igaza volt apunak, olyan pici pont, hogy alig látom, de szívére tett kézzel, és becsületszóra megígértettem vele, hogy lefényképezi őt, amiben végig reménykedem, majd hosszú idő után véget érnek a végtelenbe nyúló beszédek, amiket nem egészen értek, csak a munka, meg a tanulás részét, hogy legyünk jobbak, miután kisdobosok, meg úttörők leszünk, meg hogy legyünk büszkék az előttünk járó úttörőkre, akik kitaposták nekünk az utat, milyen utat vajon, gondolkodom el, de biztos a nagyrétre vezető erdei útra gondolnak, siklom át a felvetésen, Valentyina Tyereskova is mond egy rövid köszöntőt, majd tiszteleg a tömegnek, ez lehet a jel, mert Ilonka néni int, és mi mondjuk a kisdobos esküt, ami zeng és zúg a Hűvösvölgyi nagyréten, és a közeli hegyek verik vissza a gyerektömeg csengettyűhangjait: én, Sári Edina, a mai naptól büszkén viselem a kisdobos nevet. Pajtásaim előtt ígérem, a hat pontot mindig megtartom, sok örömet szerzek szüleimnek, nevelőimnek és pajtásaimnak, s amikor elhalkul a gyerekzsongás, már mozdulnak is az osztályunk mellé kirendelt kiskatonák, és végre, végre eljön a pillanat, amikor egyikük a nyakamba köti a nyakkendőt, elég csálé a csomó, kámpicsorodok el kicsit, de anyu majd csodaszépet köt utána, és a szívem majdnem szétrobban a boldogságtól, most már hivatalosan is kisdobos lettem, és körbenézek, mindenki látja-e, anyuék integetnek, az öcsém tapsikol, és amikor mindenki nyakára felkerül Bem apó kisdobosának szimbóluma, véget ér az ünnepség, és a tömeg kettéválik, vannak, akik hazaindulnak, de mi megyünk a rét hátsó részében kialakított vidámpark felé, ahol van körhinta, céllövölde, lehet fahalakat pecázni, van kislabda dobós is, ahol soha nem találjuk el a bádoghengereket, megjön a fagyis kocsi, apuék isznak egy pohár sört, mi összeragadunk az öcsémmel a vattacukortól, és olyan jó kedvem van, hogy még vele is kedves vagyok, ez tetszik anyunak és mondja is, hogy egy kisdobosnak már vigyáznia is kell a kistestvérére, amitől meghökkenek, mert ez nem volt a hat pontban, és erősen remélem, csak ő tudja rosszul, és nem gondolja komolyan, de a kétségről eltereli a figyelmemet a közben rólunk készült sok fénykép, azután a rengeteg csakmégegyszer csakmégegyeket után anyuval énekelve lassan elindulunk az eleink – így kell mondani, tanultuk – által kitaposott erdei úton a villamos felé, hogy a nagymamámékat meglátogatva egy ízes ebéddel koronázzuk meg a napot, amikor végérvényesen magába fogadott a szocialista eszményű társadalom, és ezzel számomra észrevétlenül, viszont hihetetlen boldogságot okozva a kisdobosléttel és a közösséghez tartozás élményével, megkezdte a kommunista elvű nevelésemet, és a felkészítést a hasonló eszmék és elvek mentén építkező felnőtt létre, de engem ez cseppet sem izgatott, az viszont annál inkább, hogy a Herskovits apukája, mint a Népszava újságírója, beszélhetett néhány szót Valentyina Tyereskovával, és a fotóriportere le is fényképezte őt, és a Herskovits megígérte nekem, hogy ad majd a fényképből, ami elég közeli lett, mert a múltkor segítettem neki a számtanpélda megoldásánál, ezért azzal a boldog hittel aludtam el, hogy közel már az idő, amikor felfedezem majd a repülés titkát, és akkor ez majd ismét nagy dicsőség lesz nemcsak a szüleimnek, hanem az egész női nemnek is.
x
