Már maga a cím is sejtelmes vagy inkább sokat sejtető, költői, szinte romantikus, olyan, ami húz beljebb és beljebb, ami vonz, hogy megtudjuk, mi rejlik mögötte, hogy kézbe fogjuk, fellapozzuk és végül egészen bele bújjunk. A címlap minderre még csak jobban ráerősít. A főhős mintha az emlékek azúrkék tengeréből tekintene egy homályos ablakon át valahová, talán a múltba, vagy a múltból a jövőbe, s körülötte szüntelen hullámzik valami életszerű.
„Ami van, széthull darabokra. Széthull igen. Úgy kell összerakosgatni kis részletekből, töredékekből, vacakolni, bíbelődni velük. Körülnézni mi maradt? Ennek kell a nyomába eredni, idecsalogatni és megszelídíteni, azaz újra átélni” – kezdi történetét az író. S valóban visszarepíti az olvasót Keleti Dávid történetén keresztül negyven év távlatába, a 70-es évek atmoszférájába, egy huszonéves, diploma előtt álló fiatal bölcsészhallgató látszólag könnyed mindennapjaiba, de rajta keresztül valójában visszatekint a szerző saját életére, személyes élményeire: elmondása szerint tavaly júniusban egy kávéházi beszélgetés nyomán megfogadta, hogy csak azt fogja ezután megírni, ami nagyon fontos a számára. Ez a történet volt a legfontosabb, ami a fiának szól.
„Az élet kockáztatása igazolja a szabadságot. De miféle szabadság létezett ’73-ban? Mit tehettél meg, hová utazhattál, mit írhattál-mondhattál?” Igen, a kortársak jól ismerik a 70-es évek atmoszféráját, eseményeit, divatjait, a pesti belváros patinás helyeit, ahol az egyetemisták előszeretettel megfordultak, az Egyetemi Színpad hangulatát, a filmklubok világát, ahol időnként „tiltott gyümölcsnek” számító filmeket is bemutathattak, a diákkörök parázs vitáinak légkörét, amelyből lassan kinőtt és fokozatosan erősödött a későbbi ellenzék. Ki ne hallott volna a ’73-as március 15-éről, ami a fiatalok revoltjának, hirtelen felszínre tört indulatainak első átütőbb megnyilvánulása volt, amikor az elfojtott nemzeti érzés látványos külsőségekben is testet öltött, s amire a hatalom a maga módján reagált: „félelmetes alakok sétáltak párosával a Múzeum körúton. Párosával, majdhogynem karonfogva. Nem is tudom igazán mi torzult el bennük. Különleges vigyorral néztek a világra. Olyasmi tükröződött az arcukon, hogy nekünk mindent lehet, mi kivételezettek vagyunk, nekünk négy szemünk van, és kis motoros szárnyak rejtőznek a kabátunk alatt.”
Ebben az ellentmondásos légkörben még a régi keretek között ugyan, de az azt már feszítő indulatok kavargásában élte életét a fiatal értelmiség, s a tanulás és a bulizások, szerelmi történetek váltakozó hevében hősünk fokozatosan tudatára ébred, hogy magának kell kezébe vennie saját sorsát. „Rendezni kéne az ügyeimet, rendezni mindent. Nem lehet állandóan a kivárásra játszani, hogy majd megoldódik, majd elsimul, majd rendbe jön. Semmi se jön rendbe. Magától semmi. Lépni kell, mint a sakktáblán, mert időzavarba kerülsz, mert leesik a zászlód, és veszítesz.”
A hangnem az anya betegségével, majd halálával válik vészesen komollyá, amikor is Dávid hirtelen szembesül valamivel, amitől egyszeriben megváltozik az élete, amelyben mindaddig csak a laza párkapcsolatok és saját karrierje volt a fókuszpontban: az édesanyja halálos ágyánál tudja meg, hogy nem az az apja, akit addig annak hitt. A történet az anya és a fiú közötti kapcsolat megrajzolásában éri el a csúcspontját, amikor az életből távozó ember leoldja a lakatot egész életében féltve őrzött titkáról, s stafétaként adja át azt, – mintegy önmagát is feloldozva általa – amit tudnia kell annak, aki továbbviszi. S mindennek katartikus lezárása a két férfi, az immár a történtek súlya alatt egyszeriben férfivá érett fiú és az anya hirtelen előbukkant egykori férje közötti párbeszéd a temetőnél.
„Ez nagy pillanata a regénynek” – véli a könyv szerkesztője és a szerző beszélgetőtársa, Kőrössi P. József – „élményszerűvé az teszi, hogy idáig elvezeti az olvasót. Ez teszi nagyon emberivé.”
A könyv mindazoknak rendkívül lebilincselő, magával ragadó olvasmányélményt ígér, akiknek ismerős a kor, a 70-es évek világa, mert felfedezhetik és újraélhetik ifjúságuk színtereit, karizmatikus figuráit, szokásrendjét, hangulatát és azoknak is, akik később születtek, mert hiteles korrajzot ad egy fontos időszakról, s mindezt egy szívszorító, tanulságos személyes történeten keresztül teszi.
Az Emléked leszek című könyv, amely a Noran Libro Kiadó gondozásában jelent meg, várhatóan az Ünnepi Könyvhét egyik kiemelkedő újdonsága lesz.”
Kelecsényi László író, film- és irodalomtörténész, egyetemi tanár több műfajban alkot sikeresen és mozog otthonosan. Legismertebb munkái egyebek között a Latinovits Zoltánról, Karádyról, Csáth Gézáról készült könyvek. Diplomáját az ELTE BTK filozófia-esztétika szakán szerezte, majd a Magyar Filmtudományi Intézet tudományos kutatója volt. 1978-ban doktorált az ELTE BTK-n esztétikából. 1979–től a Mafilm Budapest stúdiójában dolgozott dramaturgként, 1992-től a Köztársaság című hetilap újságírója, 1993-ban az RTV Újság szerkesztője, majd a Respublika rovatvezetője volt. 1995–2006 között a Duna Televízió külsős sajtómunkatársa és a Dunaveritas Akadémia oktatója, s dolgozott még a Magyar Rádió Muzsikáló reggel című műsorának műsorvezetőjeként. 2008 óta a Zsigmond Király Főiskola óraadó tanára.
Varga Bótos Anna
Kelecsényi László: Emléked leszek – Noran Libro Kiadó, 2014