Szeretettel gondolok rád Anyák Napja alkalmából. Köszönöm, hogy 1965. egyik forró augusztusi éjszakáján úgy döntöttetek, hogy életre hívtok! Az élet – minden nehézsége ellenére – szép, szeretek élni. Az április a legszebb hónap, még benne van az élet minden ígérete, energiája, még minden lehet, amit akarunk. Mi, akik ekkor születtünk, olyanok vagyunk, mint a pattanásra kész, erőtől duzzadó rügyek, ha nem lenne képzavar, azt mondanám, ide nekünk az oroszlánt – de minek egy rügynek egy oroszlán?!
És egyébként is: illő ez az én koromban? Rügyekről, meg oroszlánokról képzelegni, amikor lassan mamu lesz a hamuból, átadják a helyet a villamoson, és mamikának hívnak a Bosnyákon?!
De, hát mit tegyek? Ugyebár a lélek nem öregszik, csak a test (reggel csudákat lehet látni a tükörben, és a gravitációról is tudnék mesélni!), ámbár ma a reggeli futásnál is leköröztem egy eltévedt kacsát a tó mellett, tehát még van remény. Meg különben is: én mindig a ti kicsikétek maradok, a pufók pofimmal, meg a baba popsimmal, tehát aggodalomra semmi ok, valakik még emlékeznek rám abból a koromból, amire én viszont nem. És ez jó érzéssel és megnyugvással tölt el, valami kis halhatatlanság a véges materialitásban. És ez így lesz, amíg világ a világ, mert nekem is van pufók pofisom, akinek én emlékszem arra a korára, amire viszont ő nem, és majd neki is lesz egy…
Csak ennyit akartam neked írni köszönetképpen, egy szép májusi vasárnap délelőttjén,
kislányod, Edina