Csinosan, sportszerelésben, jókedvűen, energiától és egészségtől kicsattanóan, huppan le mellém a kávézóba, mondja, hogy teniszből jött, nem tudott már átöltözni, úgy-e nem baj? Dehogy baj, mondom, milyen jó látni, hogy egy nő a nap derekán sporttal tölti fel a lemerült testi-lelki aksiját. Egy kapucsínót kér, legalább édesítse meg valami a keserűnek induló, ám jól végződő történetét.
Tallós Rita
– Hogyan fedezted fel, hogy nem stimmel valami?
– Egyik reggel zuhanyozás után kentem magamat testápolóval a tükör előtt, amikor a párom mondott valamit, amit nem értettem, ezért kicsit előrehajoltam, és kikiáltottam, hogy mit mondtál? És abban a pillanatban, ahogy a kezem a dekoltázsomra tévedt, kicsit rányomtam a kezemet a mellkasomra, és megéreztem a csomót. Tudod, mindig szoktam önvizsgálatot tartani zuhanyozás, testápolózás közben, de ez valahogy kifejezetten a mellekre korlátozódott, a lágy részekre, a mellkasra és a sótartókra nem. Azóta persze tudom, hogy még a hónaljakat is rendszeresen át kell nézni, mert szégyen, ha ma, amikor ennyi felvilágosító kampány van, egy nő pont ebben a betegségben hal meg, holott az önvizsgálat csupán havi öt percet vesz el, nem az egész életét.
– Mi történt, miután tudatosítottad, hogy nem normális, hogy az a valami ott van?
– Felsejlett bennem, hogy istenem!, de aztán azzal biztattam magamat, hogy ez biztos nem AZ… annyi minden lehet, akár tejmirigy, bármi, de persze nem voltam nyugodt, és azonnal bejelentkeztem a lakóhelyem szerinti szakrendelőbe mammográfiára. Annyira ideges voltam, hogy amikor mentem be a rendelőbe, összetörtem a kocsit. Mindegy, bementem, megcsinálták a vizsgálatot, azonnal biopsziát vettek, és utána megkezdődött a várakozás. A furcsa, és döbbenetes az, hogy ez októberben történt, és én abban az évben, februárban már voltam mammográfián. Nem volt valami fényes jókedvem, siettettem volna az eredményt, ezért mivel szerencsére ott dolgozik egy barátnőm, megkértem, nézze már meg, mi van rajta, ne kelljen már bemennem. Pár perc múlva beleszólt a telefonba, hogy Rita, pozitív a lelet.
– Nagyon tudatos, karakán nőnek tartalak, de mit szóltál ehhez? Sírtál? Káromoltál?
– Nagyon berezeltem, és azzal a svunggal felmentem anyámékhoz, ott sírva fakadtam, elkapott egy hirtelen jött pánik, ráébredtem, hogy törékeny vagyok, én, aki erősnek hiszem magamat, sokat sportolok, egészségesen élek, soha nem adok fel semmit…, én is halandó vagyok! Anyámmal egymásra néztünk, majd egyszerre mondtuk, hogy na, jó, ezt nem! Nincs sírás-rívás! Milyen érdekes, a gyengeség erősíti is az embert, engem ez a sírva kifakadás megacélozott, mert rájöttem, ez az, amit biztosan nem fogok csinálni, bármi legyen is a folytatás.
Szélsebesen elkezdtem intézni a műtétet, robot üzemmódra kapcsolva, nem gondolkodtam, csak cselekedtem, így novemberben már meg is műtöttek. De nem volt ám ilyen egyszerű! Mivel az orvosok sok ilyen esetet látnak – mondhatjuk, a rák ma népbetegség -nem sürgős, nincsen hely, meg úgyis jön a karácsony, majd január elején megműtenek, ez kicsi, ó, ez még nem akkora! – mondták. De nekem, mondtam, ez óriási probléma, amitől meg kell szabadulnom minél előbb – erősködtem, és nem hagytam magamat, mondtam drága doktor úr, bennem egy időzített bomba ketyeg és ki tudja, mitől és mikor kezd el vándorolni egy izgága kis sejtecske rossz irányba világot látni?!
– Mi történt a műtét után?
– Meglett a szövettani eredmény, hat kezelést írtak elő. Karácsony előtt egy héttel kezdtem a kemoterápiát. Az első után négy napig nagyon rosszul voltam, nem ettem, nem ittam, nem tudtam felállni, de karácsonyra összekaptam magamat.
Nagyon fontos, hogy milyen lelki beállítottságú emberek veszik körül a beteget, és azok hogyan viszonyulnak hozzá, és a betegségéhez. Szerencsére a barátaim nem sápítoztak, nem sirattak, hanem jöttek és erősítettek a látogatásokkal, röhögcséltünk, mászkáltunk ide-oda, amikor elkezdett hullani a hajam, néha kivettem egy csomót, átnyújtottam, és viccesen mondtam: ajándék. Megjegyzem, azért színészként is figyeltem, hogy reagálnak erre az emberek.
Először pár centisre levágattam a hajamat, majd január elején a fiam letolta nullás géppel, és ő is, és a párom is mondták, hogy akkor ők is kopaszok lesznek, de nem engedtem. Volt parókám is, egyszer a parókaboltban egy újságíró ismerősömmel futottam össze, egyszerre kérdeztük egymástól, hát, te is…?!
– Mit csináltál, amikor kopaszon először belenéztél a tükörbe?
– Hát, akkor zokogtam, de mivel a párom azt mondta, hogy neki nagyon tetszem kopaszon, sőt, egy fotóst is hívatott, hogy örökítsük meg, hiszen ez is én vagyok, és ő így is szeret, megbékéltem a helyzettel. Pedig vettem magamnak helyes kis otthoni sapkákat, hogy ne kopaszon mászkáljak, de a családom reakciójától megnyugodtam, elfogadtam a helyzetet, és nem is hordtam azokat. Nem volt rá szükség. A barátaim előtt sem takargattam a kopaszságomat, ők is elfogadtak. Volt egy édes sztori, nagyobb baráti társasággal Lillafüreden sétáltunk azon a télen, és a séta után betértünk egy étterembe, ahol automatikusan levettem volna a sapkát, de megállt a kezem a levegőben, hogy úristen, én kopasz vagyok! De a barátaim azt mondták, hogy majd, akit zavar, nem néz oda.
– A benned élő színésznő mit szólt a helyzethez?
Bach Szilvia, Tallós Rita
– Az is érdekes, vagy talán meglepő? a betegségem történetében, hogy a Bach Szilviával játszott Alt duett című tragikomédia premierje után két héttel fedeztem fel a betegséget. A történet egy írónő, és egy színésznő barátságáról szól. Az írónő nem tudja, hogy a színésznő mellrákos. A darab végén hull le a lepel. Amikor már kemot kaptam, akkor úgy játszottam a darab végét, hogy az utolsó percekben letéptem magamról a parókát , ott álltam kopaszon, szemben a közönséggel. Síri ,döbbent, csend volt. Ilyen elementáris hatást ritkán sikerül megteremteni egy színésznek.
– Ezzel a kicsit bizarr kísérlettel próbálgattad a körülötted lévők érzékenységi küszöbét kitapogatni? Vagy fricskáztad az életet?
– Is-is. De alapvetően színésznő vagyok, és mint ilyen, bohóc is kissé.
Nekem nagyon sokat segített, hogy a betegségem alatt a darabot végig játszottam Szilvivel. Kijátszottam magamból a betegség okozta traumát, és az is nagyon jót tett, hogy beszéltem róla. Idegenek megállítottak az utcán, és érdeklődtek, én pedig, amiben tudtam, segítettem, tanáccsal, jó szóval. Volt olyan hölgy, aki odajött hozzám, megragadta a kezemet, és elmesélte, hogy pár hónapja vették le a mellét, és ezt azóta sem tudta feldolgozni, de most, hogy látta a darabot, megnyugodott, azóta tud róla beszélni, szembe mer nézni magával a tükörben, és elfogadta ilyennek a testét. Nagyon jó érzés, hogy a példámmal segíthetek, mert a színészet is erről szól: adni valamit, és az, hogy a személyes tragédiámat vállalva lelkileg tudom támogatni embereket, az külön boldogsággal tölt el.
– Hogyan viszonyult a család, a barátok, a környezet a betegségedhez?
– A párom azt mondta, semmi nem változott, ugyanúgy élünk, végigcsináljuk. Volt egy krízisem a negyedik kemó után, akkor azt mondtam, hogy én ezt nem csinálom tovább, ez annyira borzasztó, rosszul vagyok, abbahagyom, akkor ő azt mondta, hogy annyira büszke rám, hogy ilyen erős vagyok és már csak két kezelés van hátra, és túl leszünk rajta! Biztosan vannak olyanok, akik az alternatív terápiákat választják, kihagyják az orvosi protokoll diktálta kezeléseket, de egyrészt én nem voltam ehhez elég bátor, másrészt bíztam az orvosomban. Tudtam, hogy ahhoz, hogy meggyógyuljak, bíznom kell valamiben, ez nekem az orvosom volt, és a párom hite. Persze én is szedtem vitaminokat, cseppeket, de kötelezően betartottam a rákászom utasításait. Még egy fontos dolog van a gyógyulásban, a türelem. A barátnőm, aki elvitt a későbbi orvosomhoz, azt mondta, Ritunka, ez nem úgy fog történni, ahogy máskor intézed a dolgaidat, pikk-pakk, kész, elintéztem, ez egy hosszú menetelés lesz. És valóban, még úgy öt év, amíg kontrollra kell járnom, és amíg gyógyultnak nyilvánítanak. Addig azért izgulok a kontroloknál, nem merek például vizsgálat közben a monitorra nézni, szugerálom az orvost, hogy mondd azt, mondd azt, mondd azt, hogy negatív, köszönöm.
– Mit gondolsz, miért kaptad ez a betegséged?
– Jót kérdeztél, mindjárt elmondom, miért. Erről nagyon eltért az orvosok, a természetgyógyászok, a betegek véleménye. Én hiszek abban, hogy ez nálam lelki eredetű betegség volt,intő jelként kaptam, eddig, ne tovább! Úgy vélem, az, hogy az immunrendszert mi gyengíti le annyira, hogy a különben is bennünk zajló jó-rossz biológiai-kémiai folyamatok megváltozzanak, az is pszichés eredetű folyamat végeredménye. Én pontosan tudom, hogy ezt a daganatot mitől növesztettem magamban. Direkt fogalmazok így. Ezt nem mások, vagy külső erők teszik velünk, hanem mindenki magával, magának csinálja, de ennek természetesen okai vannak, amelyek annyira begyűrűznek az életünkbe, hogy szó szerint megmérgeznek bennünket. Volt egy érzelmi dolog az életemben, amit egyáltalán nem tudtam megoldani, illetve feldolgozni. A megoldás egy fura dolog, mert van, amit nem lehet megoldani, csak elfogadni, vagy elengedni, és azt mondani, ez már nem az én problémám.
– Sikerült elengedni?
– Úgy vélem, részben sikerült. Már amennyire egy komoly érzelmi kötöttséget el lehet engedni. De nekem akkora mázlim van a – most már – férjemmel, mert mellettem állt , nagyon sokat tudott segíteni és az is motivált a testi-lelki gyógyulásra, hogy friss, házasok vagyunk, előttünk az élet! Még van minimum jó húsz boldog évünk együtt!
– Ez a legjobb és a legfontosabb dolog az életemben.
– Szerinted mi nyomorítja meg a nőket?
– A lelkükre vesznek mindent, majd mártírként, szótlanul valamiféle jutalmat, jogos ellentételezést várnak,amit nem kapnak meg,így marad a boldogtalanság. Azért maradnak egy rossz házasságban, azért nem válnak, mert akkor mi lesz a gyerekkel? De a gyerek egyszer kirepül, és élni fogja a saját életét, hálából nem maradhat az anyával és nem kérte az önfeláldozást, a ,,miattad tettem” kezdetű sirámokat.
Igenis, egy egészséges önzésre szükség van a lelki ,testi egészség megóvásához.. A szervezet visszajelez és bosszút áll, ha nem bánunk jól vele.
Időt kell szakítani a sportra, tanulni kell – na, persze, nem csak az iskolapadban – szórakozni, világot látni, társasági életet élni, barátkozni, mindenkinek lehetősége szerint. Ne gondoljanak nagy dolgokra, nagy pénzkiadásra! Lemenni futni a parkba, ahhoz csak akarat kell, kicsit leülni, olvasni délután, mosogatás közben meghallgatni egy szonátát a rádióban, átmenni a szomszédasszonyhoz egy kávéra, pletykálni, ez mind-mind a lelkünk karbantartása.
A másik fontos dolog az önbecsülés. Mindenkinek van legalább egy olyan tulajdonsága, készsége, ami miatt büszke lehet önmagára. De könyörgöm, legyen rá büszke, mert a világ nem fogja elismerni, ha ő sem ismeri el saját magát!
És persze nem utolsósorban a legfontosabb a jó párkapcsolat. A folyamatos kommunikáció, a nemcsak a ,,levitted a szemetet?” típusú kérdések , hanem valódi érdeklődés a másik iránt. Rendet kell tennünk magunkban és magunk körül, egy önvédelmi stratégiát kell kidolgozni, ezt nevezem egészséges önzésnek. Nem lehet magunkban meddő és végtelen párbeszédeket folytatni azzal, aki nincs jelen, nem lehet egyfolytában magunkban vitát generálni, hanem le kell ülni, és meg kell beszélni a problémát, és ha nem lehet megoldani – lásd fent! –, akkor el kell engedni.
Dühös vagyok a nőkre, mert nem mernek élni! Vagy lehet, hogy nem is akarnak!? Áldolgokkal foglalják el- és le magukat, játszanak a külvilágnak ezerféle szerepet, csak magukkal nem törődnek, vagy mártírok és valami rossznak kell történnie ahhoz, rádöbbenjenek, helyettük senki nem oldja meg a problémáikat.
Nem szabad elfojtani, letagadni sem a gondokat, sem az indulatokat, igenis, lehet haragudni, kell vitatkozni, szabad ordítani azzal is, akit szeretünk, a vége ideális esetben úgyis a megbeszélés és a megbocsátás lesz. Ha nem, ott kell hagyni a helyzetet és merni kell továbblépni!
De persze a megoldások keresése a legfontosabb. Sajnos erre nincs egy excel táblázat, hogy ha ez van, akkor ezt kell tenni. Mert mindenkinek a saját útján kell járnia, -akár botladozva, keservesen is. Elvégre mindenki csak a saját életét élheti,hiába jövök én itt a hülye tanácsaimmal…
– Most nagyon a helyeden vagy, jól gondolom?
– Igen, nagyon! Megkaptam életem legjobb szerepét a házasságommal, a gyerekeimmel kiegyensúlyozott a kapcsolatom, remek barátaim vannak, a legutolsó kontrollon minden leletem negatív volt. Talán a munka lehetne több, de most azt érzem, hogy az élet felfelé araszol velem a csúcs felé– kitárt karokkal és szívvel, nagy izgalommal várom, milyen lehetőségek várnak rám !
Sári Edina
Megjelent A RÁK ELLEN, AZ EMBERÉRÉT, A HOLNAPÉRT! Társadalmi Alapítvány Megyünk Magazin különszámában.