Aki a könyvhöz közeledett – s itt szándékosan nem azt írom, hogy bemutatta – az írótárs, jó ismerős, barát, Eszterházy Péter író volt.
Eszterházy ugyanis már az elején leszögezte, nem szokványos könyvbemutatóra készült. Ő inkább megragadta, s a saját szemüvegén keresztül interpretálta, bizonyos szempontokat előtérbe helyezve Norman Manea munkásságát. Úgy, ahogy a nagy írók közelítenek az általuk becsült művekhez, mint Márai is, aki szerint olvasni alázatosan és nagyvonalúan kell, és örülni, milyen fantasztikus szellemi étek került elénk. S mindezt azért mondta el ilyen „körülményesen”, hogy megtorpantsa egy kicsit a pillanatot, hogy kellően tudatában legyünk annak, a nemzetközi kortárs irodalom egyik legjelentősebb személyiségét köszönthetjük körünkben. Egy ilyen pillanat mindig fontos az irodalom számára – folytatta, mert olyan valami érkezik meg vele, ami idegen, de amit mi magunk nem tudunk előállítani. De van a könyv fontosságának egy olyan rendje is, ami már nem a személytől függ, hanem a kultúrától. A románsághoz van köze, ahhoz, ahogy a román kultúra kapcsolódik a világhoz, az emigrációhoz. A magyar kultúra sokkal zártabb ebből a szempontból, mint a román. Kertész Imre ajánló sorait idézve „Norman Manea könyveinek különös varázsa a tisztánlátásban rejlik, ahogyan szinte vallomásszerű erővel feltárja, miként vált az állandó menekülés, a kivetettség, a hazátlanság korunk emberének természetes létformájává.” Ez a magyarétól eltérő kultúraviszony még hozzáad a Manea-könyvek értékéhez.
Eszterházy a könyv alapvető beszédmódjának a motyogást nevezte. Nála a motyogás a magány hangja. Nem azt jelenti a motyogás, hogy nem formált mondatokat alkot, hanem azt, hogy nincs, aki hallgassa. S ennek stiláris következményei is vannak. Ennél a kérdésnél a Mándy-könyvekre utalt, amelyeknek hasonló térszerkezetük van, mert nála nem lehet soha igazán tudni, hol is vagyunk. Valamiféle állandó homály mindig kíséri írásait. Ez vagy a külvilágból árad, vagy a szemünk elhomályosodásából. Az emlékezésről van tehát szó folyamatosan. Két szó ismétlődik Maneánál gyakran: ez a valahogy és a szertefoszlott. Különösen akkor, amikor a történelmi emlékezésről beszél, amivel együtt jár a bizonytalanság és a meghatározatlanság.
Maga a könyv egy New Yorkba menekült román száműzetéséről szól, aki azt gondolván, hogy a szabad világba cseppent, valójában fejest ugrott egy másik zárt világba, a látszólag nyitott világ zárt világába, a globalizmus által meghatározott környezetbe, ahol ugyanolyan fogolynak érzi magát, mint otthon. A külvilággal kell harcolnia, ami zavart lelkiállapotot idéz elő. Ebbe az állapotba Manea megpróbálja bevonni az olvasóit is. E könyvet a román zsidó emigráció könyvének is lehetne tekinteni, ami nagyon is speciális.
Kiadója, a Kossuth Kiadó részéről a moderátor szerepét betöltő Kőrössi P. József Manea hősei és a valóság közötti kapcsolatokat firtatta, azt, miért nem ismerjük sorsuk végső kimenetelét. Az író számára azonban a valós hősök csak modellül szolgáltak a történethez, számára csak a példájuk volt a fontos, nem törekedett sorsuk pontos leírására. Manea azt is megerősítette, hogy minden szereplő egy-egy alteregója. A történetben nem egy író fiatalkori vétkéről beszél, hanem arról a kapcsolatról, ami a fiatal és az idősebb író korai és későbbi korszaka, állásfoglalása között létrejött. Mivel a főhős író valójában soha nem beszélt erről, ezért alkotta meg Manea ennek a hősnek a fiktív portréját, olyan nyelvi struktúrát, ami a valóság történéseitől függetlenül működik. A valósággal csak az tudja kapcsolatba hozni, aki ismeri a tényeket. Biztosan mindenki tud hasonló példákat felhozni a saját környezetéből, ezért ez a könyv tükröt tart mindenki elé.
Norman Manea, aki most találkozott első ízben az irodalmat értő magyar közönséggel, megköszönve a fáradozását mindazoknak, akik elhozták a könyvét és vele őt is Magyarországra, felelevenített néhány személyes pillanatot is Eszterházyval való első találkozásuk idejéből, ami még 1987-i berlini fiatal éveikhez nyúlik vissza. Végül kulturális csemegeként maga a szerző olvasott fel részletet a könyvből román nyelven, Eszterházy Péter pedig ugyanazt magyarul, ami lehetővé tett bizonyos hangzásbeli összehasonlítást. S ennél a pontnál már a műfordító, Koszta Gabriella engedett bepillantást műhelymunkájának kulisszatitkaiba. A műfordításnál nagyon lényeges, hogy maga az író is sajátjának érezze a más nyelvre lefordított könyvét. Manea kiemelte, hogy emigrációja után is a román nyelvben érzi magát otthon, de a fordításai révén lett ismert író. Ezért fontos a fordítás milyensége. Manea szerint végül az olvasókon múlik, hogyan ítélik meg a könyvet.
Norman Manea 1936-ban született a bukovinai Suceavában, ahol még gyerekként személyesen is megtapasztalhatja az Antonescu-rezsim „szelektív” zsidópolitikájának következményeit: 1941-ben családjával együtt Transznisztriába deportálják, amit csak csodával határos módon élnek túl. Később, a Ceausescu-rezsim alatt kezdi irodalmi pályafutását, 1986-ban előbb Németországba, majd az Egyesült Államokba emigrált. Könyveit 22 idegen nyelvre fordították le. Magyarországon három könyve jelent meg eddig.
Varga Bótos Anna
Norman Manea: Odú – Kossuth Kiadó, 2014