A 34. Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében nyílt meg április 4-én az a kiállítás, amely nem kisebb feladatot vállal fel, mint azt, hogy születésének 120. évfordulója alkalmából újraértékelje az alkotó művészetének mondanivalóját. A közel kétszáz Derkovits festményt és grafikát bemutató kiállítás korabeli magyar és európai festők, grafikusok és fotóművészek munkáival egészül ki és július 27-ig megtekinthető.
Az I. világháborút is megjárt, Szombathelyről, sokgyermekes családból származó asztalos foglalkozású, művész(zseni) – aki bal kezére lebénult ugyan és a tüdőbaj is kínozta – esti iskolákban kezdett festeni. Állandó fizikai munka mellett csak a tanácsköztársaság idején az állam anyagi segítsége jóvoltából alkothatott gondtalanul a nyergesújfalui művésztelepen.
Oltványi-Artinger Imre egy 1934-es tanulmányában így ír róla: „Derkovits Gyula kettős életre kényszerült. Zaklatott életében sohasem volt olyan időszak, amikor nyomasztó gond nélkül a festésre fordíthatta volna egész tehetségét, hisz a festőművészetből és az asztalos-mesterségből együttesen sem futotta nyugodtabb megélhetésre.”
Derkovits Gyula mindössze negyven évet élt, amelyből másfél évtizeden át tudott csak alkotni. Mégis korát meghaladóan használta a grafikai és festészeti technikákat. Nagy mestere volt a kisplasztikák készítésének, fa- és rézmetszet egyaránt került ki a keze alól. A festményeihez arany és ezüst porfestéket is használt, hogy színeit melegebbé varázsolja. Az első két képét 1920-ban állították ki a Nemzeti Szalonban. Rá két évre már első önálló kiállítása nyílt meg a Belvedere Galériában, amelyet több is követett. Az 1927-ben az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállítását a szakmai körök nagy elismeréssel fogadták. Pár hónappal halála után ugyanitt már emlékkiállítást rendeztek neki. Posztumusz Kossuth-díjat kapott 1948-ban. Az 1959-ben átadott Munkásmozgalmi Pantheonba úgynevezett szekunder temetéssel került. Eredeti síremlékét – Medgyessy Ferenc művét – ekkor a Rákoskeresztúri temetőből a Magyar Nemzeti Galériába vitték. Ez a sírkő bekerült a mostani kiállítás anyagába is.
Ez a tárlat tudatosan szakít a Derkovitsról kialakult sztereotípiákkal. Nem a proletárságot, a szegénységét vállaló, különc művészről szól. Arra helyezi a fő hangsúlyt, hogy éreztesse az 1920-as években alkotó ember nem csak tájékozott volt kora képzőművészetében, de tudatosan merített a hagyományokból is. A kiállítás anyaga érzékelteti, munkásságának jellegzetes, egyéni ízét. Azt, hogy felhasználta kora összes vizuális kultúrájának: a fotónak, a filmnek, a karikatúrának és a plakátnak a képi eszközeit is.
Önálló monografikus Derkovits kiállítást 35 éve rendeztek utoljára, éljünk hát most ezzel a lehetőséggel és látogassuk meg a tárlatot. Ugye az embert (egymást?), a művészetét, a látásmódját akkor is szerethetjük, ha nem ugyanazt gondoljuk a politikáról, a gazdaságról, az élet értékéről?
Tóth Judit Nikoletta írása
DERKOVITS. A művész és kora – 2014. április 4 – július 27. – Magyar Nemzeti Galéria