Szerző: Sokolowski Dániel
Brecht Koldusopera című, mondhatni mindig megújuló és megújítandó világát mutatta be a Budaörsi Latinovits Színház. A rendezés és a szereposztás is a húszas éveikben járó művészek munkáját dicséri, ami predesztinálja magát a bemutatott művet is. Közvetlenül a nézőhöz szól, arcba vág, ámde kevésbé provokatív, ezáltal fogyaszthatóbb, dinamikus színpadi jelenléttel és színpadképpel.
A mese a régi, a szociális egyenlőtlenségek, az általános igazságtalanság, a lét ember alkotta nyomorúsága, a jogilag legitim és az illegitim kettős világ párhuzamossága, és mindezek által közrezárt szerelminek hazudott történet.
A túlzott, abszurdba hajló karakterábrázolások valóságos archetípusok megfelelői, és ezen a téren remekül átélhető ez a produkció, a színészek valóságosan belebújnak a megformálandójuk bőrébe, és annak jobbára az élet és a társadalmi kirekesztettség súlya, és saját maga és mások által tépett, marcangolt lelkébe.
A szereplők mind egy elvadult szubkultúra alattvalói, a környéki kiskirályok uralma alatt. Ennek a világnak íratlan alkotmánya a betyárbecsület, amit azonban ugyanúgy ők sem vesznek komolyan, legfeljebb ha érdekük vagy szorult helyzetük megkívánja, referenciaként hívják fel. A gaztettet itt napszámban mérik, de ők is emberek, érezni próbálnak, szerelmesek lesznek.
A történet szerint a Kurta Niké által zseniálisan életre hívott Polly beleszeret és feleségül megy a hírhedt alvilági kiskirályhoz, Brasch Bence alakításában erőteljesen megjelenő Bicska Maxihoz. Polly tűnhet az ártatlanságnak, a naiva álarc mögött azonban több van egyszerű kislányos mivoltánál, ő is traumatizált, benne is ott van a kontrollálhatatlan skizofrén én, ami néha elő-előbukkan valós mondandója mögül, és ezzel is kommunikál a külvilág felé, ezekkel a karomvillantásokkal teszi az előadás kétrétegűvé a jellemét. Ez az elem főleg a női karakterek hisztérikus kirohanásai vagy nyájas bájolgásuk során mutatkozik meg, ami valljuk be, a valóságtól sem áll távol.
Az Illyés Róbert által megformált Jonathan alakja némileg porondmesteri szerepet tölt be a produkcióban, ami egyúttal jelzi domináns szerepét a történetben, másrészt újra és újra színpadiasan megmagyarázza azokat a szuperfilozófiákat, amelyek összetevői megalkották a színpadon látható világot. Ez reflexióként is hat, ami egyáltalán nem baj, az előadás kiválóan balanszíroz ezen a téren és elkerüli a didaktikus jelenkritikát úgy, hogy némi üzenetet is hordoz.
A Koldusopera egy olyan történet, amelyben senki nem jó, és egyik karakterrel sem megy könnyűszerrel az azonosulás, annak ellenére, hogy ugyan szarkasztikus, de valóságábrázolás. Hősei nincsenek, az elnyomottak, a lecsúszottak és a hatalmon lévők is elfeledték már méltóságukat, jórészt ösztönből, érdekből teszik a dolgukat. Ebben a közegben a szerelem sem működik, megmarad a szervezetben természetszerűleg zajló biokémiai tünetegyüttesnek, mely legfeljebb az igen kimondásáig tart, és néha nyomokban, traumaként bukkan elő, majd gyorsan fel is szívódik.
A produkció egységes, a társulaton belüli és kívüli színészek összjátéka remekül kiegészíti egymást, a bemutatón mindenki hozta a formáját, és sikerült egy magával ragadó, egyedi világot felfesteni a nézőknek úgy, hogy a több, mint három órás előadás játékideje hamarabb elrepült mint az elsőre tűnhet. A zenei hátteret a színpadon helyet foglaló, élő zenekar szolgáltatta, organikus részét képezve az egésznek, ami sokkal jobban hatott, mintha felvételről szólt volna.
Az előadás ügyesen vegyíti a jól működő humort a szkeptikus társadalomábrázolás akut tragikumával, ettől nem nehezedik el a játék, és a szürke világ is flitteres, színes bemutatást kapott, megjelenítve az őrület, a pillanatnyi tébolyba hajló, érzelmi hullámvasúton őrjöngő karakterek már-már shakespeare-i részletezettségét.
Mindenképpen ajánljuk a Koldusoperát Fehér Balázs Benő rendező interpretációjában, ami friss lett, és egy remekül hangolt közös munka eredményének bizonyult.
Kurt Weill – Bertolt Brecht: Koldusopera – Budaörsi Latinovits Színház
