Szerző: Sokolowski Dániel
Fotók forrása: RS9 Színház
Gondolkodtatón izgalmas előadást láttunk egy alternatív lelki és társadalmi valóságról, k(ó)örképet és tükröt egy szűkre szabott mozgásterű társadalomról, melynek tagjai az Anonim szerelmesek terápiás (?) csoportjában teregetik ki egymás előtt a problémáikat, általános nyomorukat, miközben ebben a szűk pinceszerű térben bontakozik képzeletünkben egy science-fiction színezetű fantázia-látvány és élményvilág. A vállalkozás mégsem annyira túlzó, mintsem kihívás egy pinceszínház keretein belül, melynek minden szegletét kreativitással töltöttek ki az alkotók.
Hol húzódik az utópikus vagy disztópikus világálmodás határa, létezik-e egyáltalán utópia, vagy minden hipotetikus világjobbítás – történeti tapasztalataink alapján – szükségszerűen marad a disztópia mezsgyéin belül? Az utópikus világalkotást bemutató művek jobbára tapasztalt, azaz valamiféle össztársadalmi vagy egyéni trauma továbbgondolására fűzik a gondolati síkot, melyben ekképp a szabályok és törvények számunkra is értelmezhető forrásokon, élményeken alapulnak.
Hol foglal helyet ugyanakkor az egyéni és közösségi individuum és szuverenitás, ha a tudatosság megsemmisítése, és az egyénnek, mint a tömeg egységnyi alkotóelemének funkcionalitással felruházása cél és egyben eszköz. Az előadás a rendszeren belüli és kívüli kisember szemszögéből állít perspektívát.
A klasszikus és mainstream science fiction ösvényeit egyaránt meglovagoló, hommage-szerű előadást a Budapesti Anarchista Színház produkciójában, az RS9-ben láttuk.
Az Anonim szerelmesek egy képzeletbeli távoli (?) jövőképet, egy, az emberiséget és emberséget kordában tartó rendszert vázol fel, ahol az egyén a maradék autonómiájáról már önmaga mond le, ugyanis minden próbálkozása ellenére képtelen hozzáférni saját érzelmeihez és identitásához.
A problematika a néző számára is bizonyosan ismerős lehet, mivel létező pszichés mechanizmusokra referál. A tömegtársadalom átnevelése és irányítása, az ebből eredő nyomásból táplálkozó állandó elégedetlenség és megfelelési kényszer, boldogtalanság, érzelmi elérhetetlenség, az önazonosság elvesztése napjaink emberének is a részét képezik.
A sötét, neonfénnyel világított mesterséges környezetbe záró látványvilágot, a rendező munkáira jellemző könnyedség és humor, valamint a jól elhelyezett zenei és drámai betétek egyensúlya tartja szórakoztató mederben.
A darab hősei hétköznapi emberek és egyenként funkcionális részei ennek az elképzelt államszervezetnek, megfigyelők vagy megfigyeltek, irányítók vagy irányítottak, és egy zártkörű klub hamis biztonságában próbálnak súrlódni egymással maradék emberi mivoltukban. Közös jellemvonásuk a kétely, mely nem fogadja be az emberi természettel ellentétes mindenre is kiterjedő kontrollt, és talán maguk sem tudják miképpen, de evolúciós örökségük nyomán boldogok (?) akarnak lenni, vagy legalábbis nem egyedül múlatni az üres és értelmetlenül eltelő időt. Ha már megadatott, legalább ne legyen unalmas.
A férfi-nő viszonyrendszer megélésének kultúrája szinte a végletekig elcsökevényesedett, kiveszett belőle mindennemű spontaneitás és boldogságérzés, mintha az emberek endorfin termelése is leállt volna egy elnyomó rendszer hosszas átnevelő tevékenysége alatt, amely érthető itt átvitt és egyúttal a szó szoros értelmében is – akár toxikus pszichés állapotként vagy társadalom-politikai jelenségként. Mindkét analógián érdemes elindulni.
A darab szereplői csalódtak és ismétlődően csalódnak az általuk szerelemnek nevezett állapotban, közben mégis vágynak rá. Függőségi viszonyban állnak saját érzéseikkel, leszokni képtelenek, de próbálkoznak, ami a terápiájuk esszenciáját adja.
Tudnák-e egyáltalán adoptálni a saját érzéseiket, vagy csak azok halvány mására vágynak?
Képesek volnának-e érzelmi kapcsolatra, másokhoz való kötődésre?
Ezeket a kérdéseket mind föltehetjük saját magunknak, egyúttal csak magunknak válaszolhatjuk meg.
A darab műfaji jellegzetességeiből adódóan kvázi poszt-apokaliptikus disztópia, melynek keretei és szabályrendszere egyértelműen vagy áthallásosan de korrelálnak a jelenkor társadalmi hatásmechnizmusaival.
A történet vázolja az irányító és ellenőrző államszervezet működésének mechanizmusait, és az ebben létező egyén boldogulásának lehetőségeit.
Az RS9 szűk színterében bemutatott előadás funkcionális és minimál díszlettechnikával futurisztikus-klausztrofób terekbe vezeti a nézőt, olyan filmművészeti alkotások univerzumait megidézve, mint pl a Blade Runner, vagy a Szexmisszió. Használja ezek jellegzetességeit, amelyekből ugyanakkor saját világot épít föl.
A társulat játékára ebben a produkcióban is a karakterek kidolgozottsága, szórakoztató dialógusok és konzekvens történetjátszás jellemző. A nem túlzón komor hangulatot oldott beszélgetések és akciófilm-szerű szituációk teszik színesebbé.
A mai napig aktuális, társadalmi kísérlet-szerű kikacsintással és pszichoterápiás mozzanatokkal kikövezett darabot láttunk, melyet szeretettel ajánlunk korosztálytól függetlenül.