Szerző: Marity Mira
Fotók: Kaunitz Miklós
Emlékszem, milyen érzés volt 19 évesnek lenni. A hírnevet jelentő deszkákon akartam magamból kiüvölteni a bennem felgyülemlő generációs feszültséget, meg akartam váltani a világot. Merész elhatározással készültem az (akkor még) Színművészeti Főiskola felvételijére, és ütős monológhoz kerestem a legdrámaibb szövegeket. Akkor talált rám John Osborne Üvöltő ifjúsága, Tennessee Williamstől A vágy villamosa, Eugene O’Neill-től az Utazás az éjszakába – és persze Arthur Miller ügynöke. Önmarcangoló élvezettel veséztem ki az akkoriban kortársnak számító amerikai szociodrámák pokolba szálló jeleneteit, és süllyedtem bele hatalmas bőgésekkel a katarzis nélküli, mégis valamilyen módon felszabadító végkifejletekbe.
Mindezt azért írtam le, mert a Centrál Színházban bemutatott, Alföldi Róbert által rendezett Willy Loman kálvária egyrészről pontosan azt nyújtotta, amit vártam tőle. Másfél órányi belső feszültséget és érzelemcunamit, a darab zenitpontján pedig torokszorító kétségbeesést és könnyeket. Úgy tűnik, Arthur Miller kritikája az amerikai álomról újfent örökzöld aktualitásba fordul Alföldi Róbert intenzív atmoszférájú színrevitelében.
A pontosan 75 évvel ezelőtti, a háború utáni Amerika gazdasági bizonytalanságáról szóló színmű fájdalmasan hasonlít ahhoz a gyilkos szorongáshoz, ami ma a világon mindenhol érezhető a nagy válságok (pandémia, háborúk, infláció) örvényében. A darab fő témái – az összetört álmok, az anyagi egyenlőtlenség, a munkanélküliség réme, az übergazdagok és az egyre lejjebb csúszó nincstelenek két pólusú korcs társadalma – ma is jelen vannak a középosztálybeli családok életében. A Loman család is ilyen démonokkal küzd, az összes tagjának a diszfunkcionalitásával együtt. Az ő lelki, erkölcsi és mindennapi küzdelmeit mutatja be a darab, aminek mondanivalója messze túlnyúlik a családi dráma keretén. A színpadon történt események a reménytelenül güriző és stagnáló középosztály mikrokozmoszát jelenítik meg, ami fájdalmasan rezonál a legtöbb egyszerű hétköznapi kanosszáira. Itt már rég nem az amerikai álmot kergetik a színészek, hanem a megélhetési álomra hajtanak. Ők is és mi is.
Tartani lehetett attól, hogy Stohl András nem tud beleilleszkedni a megtört és megöregedett 63 éves családfő, Willy Loman szerepébe, egészen egyszerűen azért, mert alkatilag nem illik hozzá a karakter. A darab közepe felé azonban érezhetően homogénné vált az alakítása, és hitelesen megmutatta azt a Willy-t, aki nem elsősorban az anyagi gondok miatt roppan bele a történésekbe. Nem azt látjuk, hogy alkalmatlanság miatt bukik meg ügynökként, hanem morálisan, mint apa, férj és ember. És noha Alföldi rendezésében is egyetemes téma a globális gazdasági kilátástalanság, sikerült egy még aktuálisabb fókusszal színre vinni a darabot: a család összetartása, megmentése és megváltása a cél – bármi áron.
Stohl András Willy Loman előadása jól megtestesíti az antihőst, egy szempillantás alatt vált az ingerült önimádatból a gyarló sebezhetőségbe. A remény és a kétségbeesés közti ingázásait megrázó nézni. Egyszerre van benne düh és szenvedély, de talán a legerősebb pillanatok azok, amikor egyedül van a színpadon, félig magában motyog, és katatón módon elvész a múlt álmai és árnyai között.
Balsai Móni Loman hosszútűrő feleségét, Lindát alakítja. Férje iránti állhatatos és vak szeretete egyszerre teszi őt tisztelni- és szánni valóvá. Az előadás legtisztább és legnemesebb perceit az ő monológjai adják, szavai és gesztusai szívhez szólóak és végtelenül szomorúak. Ebben a darabban nagyítóval kell keresni a pozitív jellemvonásokat, de Balsai Móni játékából pátosz és méltóság sejlik ki, amikor a család tagjainak könyörög, hogy támogassák és szeressék egymást.
Biffet, az elkallódott idősebb Loman fiút Fehér Tibor játssza, mégpedig a darab drámai csúcspontjaiban a leghitelesebben. Ő ugyanis abszolút az apja komplementere, ugyanolyan viharos temperamentumú, mint Willy. A bűntudat, a megcsömörlött ambíciók és az előrevetített elvárások éket vernek apa és fia közé. Amikor Stohl és Fehér a színpadon egymásnak esnek, az egyenesen a darab magja – vagy inkább magmája. Ahogyan Arthur Miller írt a mérgező férfiasságról, ők pontosan ezt a gyilkos nexust jelenítik meg. Azzal a bravúrral, ami azt a bizonyos, első fejezetben említett torokszorulást, gyomorremegést és könnyeket hozza elő az érzelmesebb nézőkből.
Az eredeti darab is ilyen impulzív volt. Amikor 1949-ben bemutatták a Broadway-n, olyan intenzíven hatott a nézőkre, hogy voltak olyan apák, akikhez orvost kellett hívni, mert nem tudták abbahagyni a sírást. Arthur Miller moralista író volt, és nem mellesleg a kapitalizmus nagy kritikusa. Az ügynök halála anno elképesztő sikertörténet volt, és elősegítette az amerikai álom átértékelését. De most, hogy szinte magától értetődőnek veszünk minden megmérettetést – anyagi nehézséget, emelkedő kamatokat, fogyhatatlan számlákat, munkanélküliséget és létbizonytalanságot -, nehéz feladat újraéleszteni a darabot és újszerű érzéseket kelteni vele a közönségben. Ezért is jó, hogy Alföldi adaptációjában Willy Loman nem elsősorban a gyilkos kapitalizmus kizsákmányolt áldozatainak szimbóluma, hanem a „hétköznapi kisember” egyéni szintjén megbukott vesztese. Olyan vesztes, aki nem csak a saját életét teszik tönkre, hanem a felesége és a fiai életét is. Ezért pedig élete legnagyobb üzletével kell fizetnie az ügynöknek. „Eladja” magát úgy, hogy senki nem vásárol. Willy Loman halála valójában racionális, méltóságteljes és mélységesen őszinte.
Az utolsó jelenetek dinamizmusát semmi sem állíthatja meg, tombol és hörög az egész szcéna, hatalmas drámai végkifejletbe tolva a darabot. Ahogy a hazugságok lelepleződnek, már nincs feloldozás. És bár a Loman család minden tagja felszabadul, a darab végszavai értelmét és jelentőségét vesztve hullanak le a függönnyel együtt: „Szabadok vagyunk.”
https://www.centralszinhaz.hu/eloadasok/az_ugynok_halala
