Szerző: Tóth Judit Nikoletta
„Nem vagy okos, csak nagyon szép.
Nő vagy, csak nő; dekoratív jelenség!
Ide kis rúzs, oda festék,
Olyan vagy már, mint egy festett kép!
Névre vágysz, házra és pénzre,
Szép, csillogó ékszerekre.
Kicsinyes vagy, műkedvelő,
Nő vagy csak, nő vagy csak, nő.”
Elnézést a drasztikusnak is tünhető felütésért, de a kilencvenes éves közepétől cipelem ezeket a sorokat és annak a Rituális Rémtettek zenekar által előadott dallamát. Kapálózós, provokatív, sokat jelent. Nem a szövegben használt szavak eredeti jelentése, sokkal inkább az előadás módjának hitelessége miatt. Ez a hitelesség és a hozzá kapcsolódó, novellánként eltérő mértékű, de többé-kevésbé jelen lévő provokáció az, amiért a régi dalt és Ughy Szabina: Az átlátszó nő című, a Prae Kiadó gondozásában megjelenő novelláskötetét összekötöttem.
Az 1985-ös születésű, kortárs – eddig jellemzően versekkel jelentkező – írónőnk novellái középpontjában kivétel nélkül a nő szerepel. A jellemzően egyes szám harmadik személyben elmesélt – a történet korosztályát és kifutását tekintve -, sokoldalú életképet feltáró tucatnyi történet túlmutat a női szerepek felvillantásán. Ugyan nem tudja megkerülni a különböző életszakaszokra jellemző női szerepeket (anyaság, nagymamaság) és a férfiakhoz fűződő viszonyokat (gyermek, szerelem) sem, de nem tipikus lányregény. Abban a vonatkozásában biztosan nem, hogy legalább annyira a férfiaknak, a férfiakról is szól, mint a nőkről. Tükröződik egymásban a két pólus, egymást nem nélkülözhetik a fejlődésben. És ez az, ami szinte minden, jelen idejű, Magyarországhoz köthető történetben visszaköszön.
Ughy Szabina úgy akarja megérteni történetei hőseinek a sorsát, sorsának egy-egy fordulópontját, hogy vagy saját tapasztalataiból építkezik, vagy saját tapasztalata alapján bontogatja ki azt. A szereplői életében ugyan közös jellemzőként jelenik meg a „már rég nem szabadok”, de ennek a felismerésében és a változtatásra való képességben különböznek egymástól. Ughy Szabina a „nem szabad” ábrázolásában mintegy reciproka a szabadságnak. Nem azt ábrázolja mi lenne a jó, hogyan kéne élni. De a történetek visszatükröződésében, a számláló és a nevező felcserélésével elképzelhető az is, amit az író tudatosan nem oszt meg az olvasójával.
Nem ítélkezik, nem von kérdőre senkit a szereplői közül. Saját írói jelenléte, a megfigyelés státusza a legstabilabb. Ő maga viszonyítási pontként húzza meg magát szereplői közt, akkor is, ha nem fiktív történettel dolgozik. Ez a stabilitás a váza annak a buroknak, amely a szereplőket egymás számára ismeretlenül is egyben tartja. Amely reményt ad a legreménytelenebb helyzetű szereplőnek. És nem csak életében, de eltávozottként is.
Ezek a nem fiktív történetek igazán megérintik az olvasót. A legszebb az egészben az, hogy nem ámít minket az író, nem hivatkozik a képzelete irányította valóságra. Ez a saját tapasztalata, a saját tapasztalata alapján mások életére, életeseményeire kivetíthető racionalitása, amelyet visszaad.
Ő maga így fogalmazza meg ezt könyve fülszövegében:
„Életem nehéz vagy épp legszebb perceiben szeretem magamat leírni, mintha egy regény vagy film szereplője volnék, aki egy megrendezett jelenetben van, pont úgy, ahogy a rendező vagy az író megálmodta őt.”
https://www.praekiado.hu/termek/az-atlatszo-no/
