Szerző: Sokolowski Dániel
Fotók: Borovi Dániel
Van az úgy, hogy a külvilágtól való mindennapos félelmek elébe állnak azok, melyek régről és belülről fakadnak. De nem a történelemkönyvek oldalairól, hanem életünk korábbi fejezeteiből. Rendre próbálhatjuk elnyomni ezeket, és van az úgy is, hogy csak a megfelelő platformra várnak, hogy újra előbújjanak, minden eddiginél intenzívebben akkorát ütve, ami nemcsak nekünk, de a környezetünknek is fájhat. Szerencsés esetben lehet ez egy terápiás közeg vagy önismereti út, máskor elegendő egy váratlan interakció, de akár kísérthet egy egész életen át anélkül hogy tudatosulna, a félelmek forrása mi magunk vagyunk, amit a minket körülvevő emberek, vagy akár néhány jelentéktelen tárgy is visszatükrözhet. És kezdődik a neurózis, a menekülés, a boldogság hajszolás, és az elhagyatottságtól való állandó félelem.
A John kortárs amerikai író drámája, amely emlékek és félelmek örök küzdelmeit csomagolja a színpadra Stephen Kingre hajazó díszlet – és dramaturgiai elemekkel, hétköznapi karakterekkel, akik hétköznapi életüket hétköznapi dolgokkal töltik, szokványos szituációkban. Szereplőit belehelyezi egy számukra szokatlan és egyszerre nyomasztóan ismerős közegbe, ahol megtörténik az, ami idáig váratott magára.
A fiatal pár téli utazásuk során megérkezik szállásukra, a polgárháborús történetéből és ehhez köthető szolgáltatásokból élő városkába, ahova Elias többé, Jenny már kevésbé vágyott.
A vendégház azonban nem olyan, mint elképzelték, a tapéta színétől kezdve a berendezési tárgyakon át egészen a vendéglátó személyéig semmi nem a megszokott, az elvárt, pihentető, vagy akár kicsit is megnyugtató. Jenny már az első percben megtalálja gyermekkori traumatikus asszociációinak tárgyát a falon, melyet valaki csak díszítésként helyezhetett oda.
A pár kedvelt játéka, hogy Elias kitalált rémtörténeteket mesél Jennynek altató gyanánt. Ezek azonban sosem váltják ki a kívánt hatást, mert vagy nincs végük, vagy nem kellőn borzongatók, unalmasak, ami leképezi kettejük kapcsolati dinamikáját. A nézőben felmerül a kérdés, miért vannak ők együtt? Elias nélkülözi az empátiát, holott maga is súlyos neurózissal küzd. Jenny ezzel szemben a gondoskodó és szerető barátnő képét ölti magára, de a felszín alatt maga sem tudja, szereti-e egyáltalán kedvesét, vagy csak a megszokásba, középszerű érzelmekbe és egy vágyott képbe kapaszkodik. Mindketten ezen őrlődnek és valójában boldogtalanok.
A családias hangulatú, bizarr berendezésű szálló egyiküknek sem tetszik, azonban a házinéni-tulajdonos (Mertis) néha fura, néha kedves viselkedése, a borzalmas koszt és a csakazértis kikapcsolva hagyott fűtés sem lépi át az ingerküszöbüket annyira, hogy tovább álljanak. Ám olybá tűnik, nem is akarnának. Az események véletlenje során Jenny egyedül marad Mertissel, ezen a ponton nyílik meg a traumatizált kislány a diszkréten érdeklődő és időnként tűpontos kérdéseket felvető nőnek. Eközben Mertis maga a frusztráló titokzatosság, ám kedvessége elfedi azt a sok kérdést, melyet mind feltennénk neki. Jenny kérdez, Mertis válaszai vagy igazak, vagy nem. Sokat megélt, ő maga és a szálloda is tele van rejtéllyel, erről tanúskodik a ház rendszertelen, zavaros berendezése és hangulata.
Mertis vendégül látja vak barátnőjét, akinek felolvasni szokott. Genevieve jelenléte egyfajta boszorkány-szerep, látomásai ijesztően hatnak Jennyre, másfelől ő is egy idős hölgy, aki élete minden fájdalmát szürreális álmokba és saját fantáziavilágába fojtotta.
Az asztalnál két öreg hölgy tele magánnyal és emlékkel, és a lány, aki magányában vergődik, és emlékekre vágyik.
A dramaturgiai fordulópontban Elias próbálja kiszedni kedveséből, kitől kapja rejtélyes üzeneteit a messengeren, amelyek üzenethangja mindig a legrosszabbkor csilingel.
Kegyetlenül hajszolja lelki terrorba a lányt, aminek Genevieve is tanúja, félelmet és szorongást vált ki belőle az (újra?) átélt jelenet.
A hangulatos díszlet az előadás egyik erőssége. Térhatású, mérsékelten kontrasztos, részletgazdagon berendezett, egyes elemei dedikált funkciókat látnak el, mint például az automata zongora, amit a szereplők akarva-akaratlanul beindítanak. Ilyenkor mindig gyanakodva figyelik, hogy vajon az erre a célra tervezett mechanika mozgatja-e, vagy egy láthatatlan…szellem? Az sem volna meglepő. Valami ismeretlen, félelmetes, amit odaképzelhetünk, rámutathatunk, hogy a hidegrázásnak legyen külső tárgya, akár a rémmesék, amiken valamiért jó borzongani. Ellenben a valódi félelmeinkkel, amelyek valóban borzalmasak.
Ugyanezt az intenzív megjelenítést szolgálja a zenegép, amely a hálaadás ünnepéhez és az arany színben világító fenyőfához egyáltalán nem illő zenei részleteket játszik.
Miről szól a dráma? Erre a kérdésre a darab színészei és alkotói is mind eltérő választ adtak a bemutató után, és a nézők is hasonló gondolatokkal távozhattak a színházból.
Emberek toxikus kapcsolódásai önmagukkal és másokkal, magányos tévelygés, téblábolás komfortzónán innen és túl, ami… az élet maga. Permanens boldogtalanságuk forrásai őrizgetett traumák, megélt fájdalmak, és a vágyódás a megálmodott boldogság felé, melynek neve és megtestesítője mindük életében: John, aki számukra a társaságot és a magányt is jelenti egyidőben a legelső találkozástól kezdve.
A darab jelentősége nem a történetben, hanem a mesélés mikéntjében keresendő. A színpadon megteremtett környezet, melyet a díszlet kompozíciója és a színészi munka együttesen hoz létre és tart feszültség alatt két felvonásban, valamint a karakterábrázolások részletgazdagsága és érzelmi exponenciája összhangban teszi emlékezetessé ezt az előadást a nemzetközi palettát követően, Magyarországon elsőként a Budaörsi Latinovits színházban.
A vélt és valós érzelmi komplexitás nem csak egy szereplővel való azonosulást enged meg, mind a négy karakterben van asszociációs elem a néző számára.
Véleményem szerint már egy karakter ábrázolása is túltenne az ajánló megszokott terjedelmén, ezért ennek felfedezését, a szerepekkel való individuális kapcsolódást meghagynám minden leendő nézőnek.