Május 6-án 19 órai kezdettel utoljára játssza felnőtt nézőknek SZOBOR c. résztvevő színházi előadását a Káva Kulturális Műhely. A Szobor az eredetileg középiskolás közönségnek készült, a magyar történelem sokat vitatott epizódjait feldolgozó Emlékezés-drámák egyike. Az előadás a néhány évvel ezelőtt romák ellen elkövetett gyilkosságsorozat kapcsán vizsgálja a felelősség és az emlékezés témakörét.
Az előadáshoz kapcsolódóan és több középiskolával együttműködésben létrejött projekt lezárásaként a Káva Kulturális Műhely és a résztvevő diákok április 29-én egy utcai performansz keretében állított emléket az eseményeknek. A járókelők közül többen csatlakoztak a néma akcióhoz, határozott választ adva a kérdésre: akarunk-e emlékezni?
SZOBOR
A színházi játék alapja a 2008/2009-ben romák ellen elkövetett magyarországi gyilkosságsorozat. A kiinduló ötletet egy újsághír adta, melyben egy Magyarországon élő külföldi szobrászművész emlékmű-tervét több érintett falu önkormányzata is visszautasította.
A Káva a színház és a dráma eszközeit használva, a résztvevőkkel közösen vizsgálja emberség és előítélet viszonyát. Milyen módon van nekünk felelősségünk egy olyan ember halálában, akit nem is ismertünk?
„Nem vagyok a magam ura. Az embereket kell képviselnem. Ők pedig nem szeretnek tragédiákra emlékezni. Nem szeretik bűnösnek érezni magukat. És igazuk is van. Megtörtént. Nem tehetünk róla. Felejtsük el.”
A Résztvevő Színháza
„A konkrét tanulság vagy az egyetlen igazság kimondása helyett arra törekszünk, hogy az, aki részt vesz a játékban, azon kezdjen el gondolkodni, hogy mi a saját viszonya az adott témához. A szándékunk az, hogy olyan problémát tegyünk az orra elé, ami mellett nem tud elmenni.” (Török Ákos interjúja Takács Gáborral/ 7óra7)
„… a nézők kérdeznek, vitatkoznak, saját tapasztalataik alapján tanácsot adnak, ha kell, szobrot állítanak, jelentést diktálnak, állóképet készítenek, újrajátszanak jeleneteket, röviden: tevőlegesen közük lesz mindahhoz, ami akkor és ott történik.” (Kricsfalusi Beatrix/ Revizor)
“A roppant fontos és a mai magyar színházban szinte soha fel nem merülő témák megjelenésén túl a Káva előadásai is épp attól válnak – nemcsak közösségi, hanem klasszikusan színházi értelemben is – hallatlanul izgalmassá, hogy a nagy kérdéseket egyrészt nem csak áttételesen teszik fel, mint a kortárs problémákra klasszikus drámákkal reflektáló színházak, másrészt meg sem kísérlik a szánkba erőltetni a választ, mint a rossz színház általában, harmadrészt pedig nem állnak meg ott, ahol még a legjobb “negyedik falas” színházak is: azaz nem bízzák rá a nézőre, hogy van-e kedve az előadás után elgondolkodni a látottakon.” (Kovács Bálint/Magyar Narancs)