Bement abba a turkálóba, amit mindennap megnézett magának. Most valahogy nem voltak sokan. Két fiatal lány unatkozott a kissé bolyhos, de mégiscsak árleszállított ruhák között.
Nézegette a pulóvereket, egyik sem volt az igazi. Fehér cipőjéhez és drapp nadrágjához nem illett a sportos, kinyúlt, állítólag márkás holmi.
Letette régi bőrtáskáját, hogy megnézze a piros garbót. Ott szerénykedett a sok csiricsáré cuccos között, megtetszett a színe. Felpróbálta, mintha az ujja rövid lenne. De nem volt rossz.
– Mit szólnak kisasszonyok, ez jó rám?
A két „kisasszony” kuncogott. Soha sem láttak hetvenéves férfit ilyen furán öltözve.
– Már semmi sem a régi. Tudják régebben szabók voltak, és sokáig készítettek jó anyagokból egy-egy öltönyt. Néha Angliából hozták a kiváló szöveteket. Ma nem számít sem az egyén, sem a stílus. Minden csak divat, pedig nagy a kettő közötti különbség. Tudják mi?
Azok megint kuncogtak.
– Megboldogult második feleségem, amolyan töltött galamb volt, de minden úgy állt rajta, mintha akkor készült volna rá. Gyönyörű volt. Ma a csupacsont nők magukra tekernek egy rongyot.
A lányok hallgatták a zenét, nem figyeltek rá.
– Igen… Ő tudott valamit a világ szépségéről. Béres Ilonával együtt…
– Ki az a Béres Ilona? – kérdezték a lányok.
– Jaj, kisasszonyok, nem ártana nézni régebbi magyar filmeket. Az Aranyembert látták?
– Nem. Nem láttuk. – így a lányok. – Tudja bácsi, mi újak vagyunk, és a világ változik.
– Igen – nézett maga elé. A világ változik. Igazuk van.
Kifizette a garbót és kiment.
A lányok egymásnak mutogattak: „Szegény, kattant!”
Az öreg hazament és betette a garbót a szekrénybe, aztán ránézett a polcra. Ott volt a kitüntetés: a „Nemzet Színésze”, és a sok más díj, elismerés, a felesége képe mellett.
Sóhajtott egyet, és becsukta a szekrényajtót.
Soha többé nem vette fel azt a garbót.