A kortárs magyar irodalom kedvelőinek Háy János neve a műfaj minden területén ismert. Versek, prózai művek, drámák és képzőművészeti alkotások sora kötődik a nevéhez. Egy évtizeddel az eredeti megjelenés után most az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg A bogyósgyümölcskertész fia című novelláskötete. Ennek kapcsán is beszélgettünk.
Háy János
– Amikor újra megjelenik egy könyved, ezzel neked mi a feladatot?
– Ha újra megjelenik egy könyvem, miután kiadót is váltottam, újra meg kell vívnom a magam harcát a korrektorokkal. Azért, hogy amit én egybeírtam azt egyben hagyják. Nekik az a kötelességük, hogy az akadémiai helyesírás szerint rendezzék a szöveget. Ez egy kicsit idegtépő, de tök jó, hogy ők ezt csinálják, mert nekik ez a feladatuk. A jó korrektor aranyat ér, sajnos nem minden kiadó tudja ezt. De ezen kívül más dolgom nincs vele.
– Miben más ez a kiadás, mint a korábbiak?
– Az az igazság, hogy a fontosabb vagy olvasottabb könyveim évek óta folyamatosan megjelennek. A Bogyósnak több kiadása is megjelent, de az eredeti csomagolásban. Az Európa Könyvkiadónál úgy van, hogy megjelenik egy évben várhatóan mindig egy–egy új könyvem, ez általában áprilisban a könyvfesztiválra és aztán ősszel megjelenik egy régi könyvem. Én azt szerettem volna, ha a régi könyvek új kiadásai papírkötésben jelennek meg. Valahogy vonzódom ehhez a „paperback” dologhoz, amit benyomhatsz a zsebedbe. Az az igazság, hogy egy időben az írói presztízskérdés volt, hogy mid jelenik meg keménykötésben és védőborítóval. Nagyon fontos az írói hiúság, mert az is egy emberi dolog, de még fontosabb az, hogy a könyv tárgyként is szerethető és jól használható legyen az olvasó számára. Amikor én külföldön vagyok, eszem ágába se jutna, hogy Franzentől, akit most eléggé bírok, vegyek egy keménytáblás kötetet. Nyolcszáz oldal keménytáblában, az mi? A Biblia? Szóval szerettem volna, ha vannak puha táblás, általam írt könyvek, amúgy is passzol hozzám az egyszerűség.
– Mentálisan van vele dolgod? Ilyenkor történik benned valami?
– Lelkileg nekem ez a hajó már elment. Az újradolgozásnak van tradíciója a magyar irodalomban. Főleg Szabó Lőrincet illik ilyenkor említeni, aki több fiatalkori könyvét is újraírta. Nem olyan régen írtam róla egy esszét és összehasonlítottam a két kiadást. A felnőtt fejjel, érettebben, jobb technikai készséggel átdolgozott szöveg perfektebb lett. De a lényeg elveszett. Merthogy ki vagy te, aki felülbírálhatod ennek a fiatalabb embernek a gondolkodását? És ha hiszek abban az egyetlen esztétikai elvben, hogy mindig szinkronban legyen az, amit írsz azzal, amit gondolsz a világról, akkor hogy is tudnék én belenyúlni? Nem akarok belepiszkolni a múltba. Másképp írok most, mint a Bogyós idejében írtam. Persze ennek ellenére szeretem és jónak tartom ezeket a szövegeket, ha nem így volna, nem engedném újra kiadni.
– Kamaszként kerültél Budapestre. Itt lettél első generációs értelmiségi. Ezt hogy dolgoztad fel? Többek közt a Bogyósban is olvashatunk erről. Ez egy hosszú folyamat volt?
–Ez egy hosszú és le nem zárható folyamat. Ahhoz, hogy én szembe tudjak nézni önmagammal ezt a folyamatot mindig benne kell tartsam az aktualitásban. A beilleszkedésben voltak nehéz részek, bár soha egy pillanatra sem gondoltam, hogy van más utam. Ez a város minden hiedelem ellenére, korántsem öleli mellére a kívülről jövőket. De ez végül is rendben van. Persze ma nehezebb, mint az én időmben volt. Nem is feltétlen az anyagi, még csak nem is a kulturális közeg különbözik, hanem a kommunikációs mód. Olyan iszonyatos differencia van az új és a régi kommunikációs módozatok között, hogy ezt megugrani triplaszaltó háló nélkül. Nem arról van szó, hogy szemetek a budapesti fiatalok, például az én gyerekeim. Egyszerűen másképp beszélnek. A vidéki figura összeszarja magát ettől a beszédmódtól. A gyors, ironikus, reflexív beszédmód idegen tőle és annyira be tud találni. Hiszen ő egy őszintébb világból jön, ahol nyitottabbak még a szívek.
–Tavaszra készülsz valami újjal?
– Igen. Ez is egy novellákból összeálló könyv lesz. Éppen a mai nap az a döntés született bennem, hogy a címe az lesz, hogy Elem. Az alcíme is lesz, de azt nem árulom el, főként azért, mert még nem tudom, mi lesz.
– Mennyire határoz meg téged az, hogy most már érettségi–tételként is szerepelsz, több színházban játsszák a darabjaidat? Akár azt, amit írsz, vagy magánemberként vált ki belőled valamit?
– Biztosan vált ki, de korántsem azt, amit kéne, hogy kiváltson vagy amit kívülről képzelne az ember, hogy kivált. Én nem vagyok sikerorientált. A siker számomra inkább regisztrációs kérdés, fú, de gőgösen hangzik, de ne érts félre, ez egy lelki adottság, nekem a kudarc az, amit nagyon elevenen befogadok és mindenütt és mindenben meg tudok találni. Sajnos ez van, én így lettem valami miatt kialakítva, genetikailag vagy a szocializáció tett ilyenné. Persze valahol mindkettő lényegtelen, hisz csak és kizárólagosan olyan dolgokra akarok figyelni, amit meg lehet írni. A sikernek van olyan előnye, hogy könnyebben tud az ember jó munkát vállalni. Nem kell olyasmit elvállalni, amit nem szeretnék megcsinálni. Én nagyon földhözragadtan gondolkodom erről, minden ilyesmi csak abból a szempontból lényeges nekem, hogy mennyire tudom az időmet arra fordítani, amire akarom, mennyire növeli meg a szabadságfaktoromat. Ugyanakkor a siker számomra egy olyan ajánlat is, hogy minél radikálisabb legyek, hogy nem bontottam még olyan mélyre, ameddig bonthatok. Ha megajánlasz nekem egy bizonyos sikerfokot, valamiért azt gondolom, hogy azt kéred tőlem, mint olvasó, hogy menj még mélyebbre, ha tudsz. Az én dolgom most az, és ebben a dilemmában vagyok benne, vagy ebben a nehézségi helyzetben, hogy miképpen tudom azt a horizontot, ahogy a világra ránézek, tágabbá tenni, hogy arrébb tudom-e tolni a szemhatárt.
Fotó. Kaunitz Miklós
Tóth Judit Nikoletta