Különös sors, különös tehetség, különös körülmények összjátéka szükséges ahhoz, hogy egy emigráns fiatalember néhány év alatt új hazájának nemcsak elfogadott és ismert, hanem csodált és ünnepelt művészfejedelmévé váljon.
Hantai Simonnak mindez megadatott. Franciaországi letelepedése után mindössze öt év elegendő volt számára ahhoz, hogy elnyerje André Bretonnak, a népszerű írónak és esztétának, a szürrealizmus teoretikusának támogatását, és harminc évesen máris egyéni kiállításon mutathassa meg magát az Étoile Scellée galériában 1953-ban. Pár évre rá az Écriture rose (Rózsaszín írás) című alkotása meghozta azt a fordulópontot is, amely üstökösként röpítette kozmikus magaslatokba, s a fények és a művészetek városának, Párizsnak az egén immár teljes ragyogásában tündökölhetett. Itt találta meg azt a közeget, azt az alkotói szabadságot, amelyet hazájában a háborút követő években a fiatal művészgenerációtól megtagadott a történelem. 1982-ben a Velencei Biennálén pedig már ő képviselhette hivatalosan Franciaországot. Életműve egy szabad szellem, szabad gondolkodó, szüntelenül kérdező és mindennel szembenézni akaró alkotó örökös kísérletezésének és fejlődésének egyedülálló terméke.
Dr. Fabinyi Júlia az intézmény igazgatója megnyitó beszédében az évad, ha nem az évtized legnagyobb vállalkozásának nevezte a kiállítást, amelynek sikeres megrendezése nemcsak a Ludwig Múzeum szakértői gárdájának, hanem a Hantai család és a barátok odaadó hozzájárulásának is köszönhető. Az életmű-kiállítás „körívet ír le, amely egy hosszú Odüsszea utolsó fejezete” – emelte ki megnyitó beszédében Roland Galharague, Franciaország magyarországi nagykövete. Szinte az első jelentősebb festményétől nyomon követi Hantai munkásságát számos korszakán, kísérletezésein, szakításain és visszatérésein keresztül szinte az utolsó ecsetvonásáig, a rendezők által jól átgondolt rendszerbe foglalva, nagy alkotói korszakonként csoportosítva a kiállított 68 festményt.
Belépve a hatalmas tereket és felületeket egyesítő, szinte szentélynek tűnő kiállítóhelységbe a látogató azokkal a vásznakkal találkozik először, amelyek Hantai munkásságának gerincét alkotják, s amelyek hírnevét megalapozták: ezek pedig az ún. pliage (hajtogató) technikát képviselő művek. Az első két teremben ezek a nagyméretű vásznak nyűgözik le elvont forma- és színvilágukkal, s ingerlik azonnal gondolkodásra is a látogatót. Majd tovább sétálva a művek között, az alkotói periódusok sorában az elsőhöz, a szürrealista korszakhoz jutunk vissza, amikor is e stílusra jellemző technikákkal kísérletezik a művész: a frottage (dörzsölés), grattage (kaparás) és a festék csurgatásának technikájával, s a természetben előforduló átalakulási folyamatokat idézik meg a képei (A mezők termékenysége, Megdermedt harmat, Halvány láng, Negyedik vedlés). A női tükör című e korszak egyik kiemelkedő alkotása: a képet erotikus töltetű hibrid alakok, harsány színekben tobzódó biomorf formák népesítik be. Később szakítva a szürrealizmussal Hantai a kalligrafikus, az írásképet bemutató festészet felé fordul, s az amerikai absztrakt expresszionizmus tesz rá nagy hatást. Gesztusfestészeti kísérleteinél pedig a vászon teljes felületét befedő apró ecsetvonások technikáját alkalmazza. 1960-tól Hantai a fent említett pliage technikával újítja meg festészetét. Ettől kezdve életművében ez válik meghatározó elemmé. Egy különös vonulatot képviselnek munkásságában az ún. Máriás képek, amelyek a keresztény ikonográfiában Mária köpenyének redőzött drapériájáról kapták a nevüket, s amely „az édesanya kék sváb kötényének redőiből mint ősképletből eredeztethető”. A Szűz köpenye című kép különös erővel hatott dr. Keserü Katalin művészettörténészre is, mikor először megpillantotta: „kék volt, töredezett volt, de kiragyogott a többi közül. Honnan ez a megkülönböztető ragyogás?” – teszi fel a kérdést. „A redők az anyag és a szellem végtelenségének metaforái, hordozói, de termelői is egyben. A kép nem más, mint maga a köpeny, maga a létező, és nem az ábrája vagy lenyomata. A fájdalom, amely ellentmondásosan negatív, a hajtással elért felületekből ered, ami maga a fény… a szemem előtt vált végtelenné a köpeny. Mindenkit képes megérinteni, s egyesíteni az égi és földi lényeget. Mára már mitikus lett Mária köpenye.” – hangzott a válasza. E kiállítás új mértéket állít műveinek hazai kanonizációja elé – hangsúlyozta dr. Keserü Katalin művészettörténész méltató beszédében.
Az előzőt továbbvivő all over korszak festészetének darabjai játék a színes és színtelen felületekkel. Ennél fontos, hogy a festés soha ne érjen véget, ezért nem is szabad bekeretezni a munkákat. Végül az utolsó terem a korai, még Magyarországon készült munkák bemutatásával tartogat sok meglepetést. Ezeken még jól látszik Hantai tanítómestereinek hatása, elsősorban Aba Novák Vilmosé. Itt látható első jelentős festménye is, amelyet még főiskolás korában készített (Életöröm).
Akárhogy is változtak a korszakok és a stílusok a képek között mégis mélységes kapcsolat alakult ki.
A kiállításmegnyitó megható és feledhetetlen pillanata volt, amikor a gyermekkori jó barát, Juhász Ferenc költő hajlott korát meghazudtoló frissességgel maga olvasta fel Hantai Simonhoz írott, A festő, akit Simonnak mondanak című versét, amelyet festő barátjának halálára írt 2008-ban.
A kiállítás magáért beszél. A szavak azonban legtöbbször kevésnek bizonyulnak a művek értékeléséhez, leírásához. Ezt látni kell (2014. augusztus 31-éig látogatható a különös tárlat).
S végül Juhász Ferenc megrendítő búcsúzó sorai:
A festő, akit Simonnak mondanak
„Jó lenne egyszerűen elmenni Ferenc”,
mondta Simon öregen tántorogva, mosolyogva,
szőrösen, mint egy piros bogáncsvirág,
mint egy nyúlszőr-kalap, galaxis-ág,
tüskevázként a hideg szélben imbolyogva,
nyaka alatt, jobb vállán a mindenség-gyémántkereszttel.
S előtte kúszott súlyos árnya, mint egy meggörnyedt, néma,
lila indigópapírból gyúrt szárnyas gyík, az elmúlás hagyatéka.
S előtte támolygott, bukdácsolt, szájában hab-ecsettel,
véresen, leköpdösve, lehúgyozva, összeverve,
a megfeszítés felé lökdösve, a fény felé gyűrve, keverve
akit a tenyésző bűn-jaj emberiség aranyingként sose vett fel,
s fején a töviskorona, mint egy csillagkoszorú rendszer,
s ide-oda billent a vér-rojtos rács-arcú fej,
mint a szamárkóró, a sárga gyapjúszőr sapkás kutyatej.
Simon, Simon: hát így fogunk elmenni?
A világpokol csak ennyi, csak ennyi, csak ennyi?
A kereszt-hurcoló kapott-e bőséget inni, enni?
Izsópon véres fogsoráig fölnyújtott ecetes szivacsot.
És semmi elmúlást, semmi igét, semmi holnapot.
Így lesz tajtékzás-őrület, akár a vihar-bagzás tenger,
így lesz emberből az Isten, Istenből az ember.
Varga Bótos Anna
HANTAI – 2014. május 09 – 2014. augusztus 31. – Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum