Szerző: Varga Bótos Anna
1896. Millenniumi év, a magyar állam ezeréves fennállásának ünnepi éve. Egy különös századvég egyik mérföldköve a polgáriasodó Magyarországon. Már áll a Magyar Tudományos Akadémia épülete (1865 óta) és az Operaházé is (1884 óta), a parlament is megkezdte munkáját a még épülő új fellegvárában, s a Duna partjának még vad, mocsaras ártereit is kezdik meghódítani, magukba szippantani az egyre jobban terjeszkedő nagyváros gomba módra szaporodó intézményei, sugárútjai, templomai, polgárházai. S hogy a színjátszás se maradjon a kultúra mostohagyermeke, néhány lelkes budapesti művészetpártoló jóvoltából gyűjtést indítottak egy kőszínház létrehozására, s a polgárok pénzadományaiból a mai Szent István körút helyén lévő még elhagyatott, elláposodott területen egy röpke esztendő alatt felépült Budapest ma is egyik legszebb épülete, egyben Magyarország legnagyobb kőszínháza, a Vígszínház, amely 1896. május 1-jén nyitotta meg kapuit Jókai Mór A Barangok, avagy a peoniai című szatírájával. Ennek épp 120 esztendeje!
S emellett nem lehet szó nélkül elmenni. Meg kell állni egy kis időre és ünnepelni! A Vígszínház társulata az idei május 1-jén ünnepségsorozattal emlékezett meg e jeles napról. Már kora délutántól folytak a közönségcsalogató programok, amikor is kiváló képzőművészek és vígszínházi színészek nagy vásznakon körbe festették a színház épületét, rögtönzött utcatárlatot varázsolva a Pannónia és a Ditrói Mór utcában, később pedig a színház művészei népszerű Presser-dalokkal szórakoztatták a nagyérdeműt. A fesztiváli hangulatot a szokványos műsoridőben, 19 órától egy nagyszabású színházi estély, gálaműsor zárta, igazi szárparádé, amelyben így vagy úgy, felvonult mindenki, aki 120 év alatt megfordult a patinás teátrum falai között. A műsor gazdagságát mi sem illusztrálja jobban, mint az, hogy a megszólalók és fellépők száma meghaladta a bűvös 100-at! Ezért érthető, hogy az ünnepély nem is érhetett véget a szokványos 10 óra körüli időben. Az óra már igencsak elütötte az éjfelet, amikor az ünneplő társaság, köztük számos ismert személyiség, színészek, írók, újságírók, riportterek politikusok az éljenzés és a tapsvihar elhalkultával a ruhatárak felé indult.
Eszenyi Enikőnek, a Vígszínház igazgatójának rövid köszöntője után, aki stílusosan „hosszú jó szórakozást” kívánt az egybegyűlteknek, „hiszen 120 évesek vagyunk”, átvették a szót a színház művészei és meghívott vendégei, akik emlékezetes történeteiket, pályájuk egy-egy felejthetetlen pillanatát, nagy elődeikhez kapcsolódó legendáikat és andekdotáikat osztották meg a lelkes ünneplő közönséggel, s ezt a múltat megidéző, s a múltat a jelennel összekötő, visszapillantó és előretekintő játékos mesélést hol látványos tánc- és balettbetétek, hol ének- és zeneszámok oldották fel és kovácsolták eggyé. S a bemutatkozás sem maradhatott el, azoké, akik a nagy elődöktől épp hogy csak átvenni készülnek a stafétát, azoknak a fiatal tehetségeknek a bemutatkozása, akik épp hogy beléptek a színház fali közé, vagy csak rövid ideje tagjai a társulatnak, de már szép sikereket tudhatnak maguk mögött. Felváltva jelentek meg a teátrum oszlopos tagjaival, egymást bekonferálva vagy bemutatva, rövid epizódokkal illusztrálva a színházhoz való kötödésüket. Mindezt fénykép- és videofelvételek dinamikusan váltakozó látványelemei kísérték. Ez a váltakozás valami kivételes lüktetést, szívdobbanásszerű szeretetritmust adott az egész ünnepi csillogású, fennkölt, kicsit nosztalgikus, a múltban gyökeredző, de azért biztos lábbal a jelenben járó színházi kavalkádnak.
Halász Judit művésznő számára például, aki maga is immár 51 éve tagja a Vígszínház társulatának, a hely szelleme az, ami lenyűgöző. „… nem az érdekel, hogy 120 éves, hanem az, hogy ez az épület szellemeket rejt. Többször újjáépítették, felújították, de a szellemek mindig benne maradtak” – hangsúlyozta a színésznő. Hegedűs D. Géza már gyerekfejjel találkozott a patinás színházépülettel: „1969 júniusában Budapesten voltunk szakmai gyakorlaton. Munkásszálláson laktunk. Az első hétvégén elindultam gyalog az ismeretlen fővárosban, s egyszer csak egy gyönyörű épület előtt találtam magam. Meg kellett állni. Egy plakát Krúdy Vörös postakocsiját hirdette. Délután 3-kor már ott voltam a nézőtéren. 16 éves kamasz szívem majd kiugrott az örömtől, hogy láthattam Darvas Ivánt, Bulla Elmát, Halász Juditot.” – mesélte. Akkor még nem sejthette, hogy több mint 40 évig itt lép majd estéről estére a világot jelentő deszkákra. 1896. május 1-je óta e házban látóhatár nyílt, tág horizont. Nem véletlen, hogy az elmúlt 120 év alatt, drámaköltőinknek köszönhetően, éppen a Vígszínházban jutott érvényre a „diadalmas pesti magyar nyelv” – ahogy Füst Milán fogalmazott -, s vált színházunk a szó igaz értelmében népszínházzá, ahol a színpadon a szereplők, s a nézőtéren a nézők egy nyelven gondolkoznak és beszélnek.
A Vígszínház egykori igazgatóját, mostani művészeti vezetőjét, Marton Lászlót a Vígszínház épülete, ami a Szt. István körút épületsorától egy kicsit beljebb helyezkedik el, s impozáns kupolája templomra, valamiféle szentélyre emlékezteti. Kifejezi, mit jelentett a színház a megálmodóinak. Ez az eszme vezette az első igazgatóját, Ditrói Mórt, amikor megteremtette a repertoárszínházat. Az új aranykort, a modernség korát pedig Várkonyi Zoltán rendező hozta létre. Megmutatta, hogy e nagy színházban is lehet érvényes színházat csinálni. A Vígszínháznak 120 éve van állandó társulata. Fontos, hogy ezt a nagy nézőteret hogyan lehet megtölteni, olyan darabokat játszani, amelyek tükrözik a kort. A Várkonyi-féle színház a magyar drámának a bemutatóhelye volt. Ebben a pillanatban fejet kell hajtani mindazok előtt, akik 120 éve benépesítik, az égi társulattal együtt.
Sándor Pált is hihetetlen sok élmény köti ehhez a helyhez. „Imádok itt lenni Önökkel együtt, sírni és nevetni, dühöngeni. Ebben a színházban játszott egy időben az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb magyar művésze, Garas Dezső is. Isten éltesse a Vígszínházat” – mondta a híres rendező. Törőcsik Mari, akit még soha nem kísértek be a színpadra, kísérővel lépett be a pódiumra, bocsánatot kérve, hogy nehéz napja volt. A Vígszínház igazgatóját dicsérve kiemelte, hogy „nincs ebben az országban még egy olyan személy, aki egy ekkora épületet, meg a Pesti Színházat állandóan megtölti, ezt csak Eszenyi Enikő tudja”. Udvaros Dorottya egy „személyes apróságot” mondott el: „amikor főiskolás voltam és nem volt próbánk, mindig a Vígszínházba jöttem. Nem volt bérletem, se jegyem, de itt mindig beültettek valahová, beengedtek, és ezért hálás és boldog vagyok, és ezt megköszönöm. Kívánok neked végtelen sok boldog estét és sok fiatalt, akik loholva ide jönnek, és bármit megnéznek”.
Tarlós István, Budapest főpolgármestere a Vígszínházat Budapest egyik büszkeségének nevezte. A színház szerinte sokkal több, mint amennyi látszik belőle. Sok dolog befolyásolja, mint például az épület, a társulat, a közönség, a kritikusok és a színházpolitika. A közönség főként két dolgot keres a színházban, a nevetést és a sírást, már évezredek óta. Majd felelevenítette a színház történetének legfontosabb állomásait, s azokat a művészeket, akik a korabeli Nemzeti Színház stílusával ellentétben a könnyedebb vígszínházi stílus megteremtői voltak, mint Varsányi Irén, Hegedűs Gyula, Csortos Gyula, Jávor Pál, Somlay Artúr, Gombaszögi Ella vagy Dajka Margit. De innen indultak a híres magyar drámaírók is, mint Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Szép Ernő, sőt később Móricz Zsigmond munkái is színre kerültek itt. Itt született meg a XX. századi magyar színjátszás, a magyar dráma aranykorát Sütő András, Örkény István, Bereményi Géza, majd Spiró György, Eszterházy Péter, Kárpáti Péter neve fémjelzi.
Kern András régi színészek, az „égi társulat” nagyjainak állított emléket, így Kállai Ferencnek, Páger Antalnak, Darvas Ivánnak, Bessenyei Ferencnek szellemes, hangjukat és beszédstílusukat hűen felidéző derűs paródiájával.
Tordy Gézát, aki pályafutásának java részét a Vígszínházban töltötte, az egész társulat ünnepelte, miközben a kivetítőn leperegtek élete legnagyobb alakításai. Igó Évát 60. születésnapja alkalmából tortával köszöntötték. Tahi-Tóth László, aki kerek 50 éve oszlopos tagja az intézménynek, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című népszerű darabból énekelte el Almási Évával, egykori partnernőjével egyik emblematikus dalát. Jókívánságait fejezte ki még Presser Gábor, Geszti Péter, Mészáros Márta, Hegyi Barbara, Börcsök Enikő, Kútvölgyi Erzsébet, Benedek Miklós, Pápai Erika, Valló Péter, Rudolf Péter, Bereményi Géza, Reviczky Gábor, Korniss Mihály, Jordán Tamás, Stohl András, Dés László, Lukács Sándor, Cseke Péter, Szász János és még sokan mások, így számos budapesti, vidéki, határon túli és külföldi színház társulata, színészei és vezetői üdvözölték rövid történetekkel, verssel vagy dallal, videoüzenetekkel a 120 éves Vígszínházat, így Kovács Adél és Bálint András a 30 éves Randótiból, az Örkény István Színház, a József Attila Színház, a székesfehérvári Vörösmarty Színház, a kecskeméti Katona József Színház, a TÁP Színház, a Kolibri Színház társulata, a Szegedi Kortárs Balett, a Budapesti Bábszínház, a Színház- és Filmművészeti Egyetem, a Pozsonyi Nemzeti Színházból Diana Mórová, a Szlovák Nemzeti Színház igazgatója, Roman Polak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház, a Piccolo Teatro, Armin Petras Stuttgartból és Aleksandr Bargman orosz rendező.
A színházművészet színe-javát felvonultató pazar és felemelő születésnapi estet a színház igazgatónőjének jókívánságai zárták: „Kívánom, hogy Önökkel együtt sokáig folytathassuk mindezt”- mondta Eszenyi Enikő, s mögötte felsorakozott a Vígszínház teljes társulata, amely a közönség ovációja közepette a Freedom című dallal búcsúzott.
Isten éltesse a 120 éves Vígszínházat!