Szerző: Lanczinger Mátyás
Woody Allen talán (mit talán, egész biztosan) leghíresebb filmje az Annie Hall. Két évre rá, 1979-ben, fekete-fehérben leforgatott egy „folytatást” (és még azóta ki tudja, mennyit) Manhattan címmel, melyet a rendező a városhoz intézett ódájaként tartanak számon (erre elég erősen rásegít Gershwin zenéje is). Jómagam idáig egyszer láttam csak, de valahogy nem hagyott mély nyomot bennem. Egészen mostanáig, amíg be nem ültem az Uránia dísztermébe, ahol kicsit vissza is utaztam az időben.
Woody Allen: Manhattan (fotó forrása: Uránia Nemzeti Filmszínház)
Fura filmes párhuzamokat fogok vonni, elsősorban a saját nézői élményeimből szűrve. Pl. mi köze lehet a Manhattan-nek a Mad Max-hez? Valószínűleg semmi, hacsak… Elmagyarázom: kb. 2-3 évvel ezelőtt az Örökmozgó moziban sikerült végre vásznon is látnom a Mad Max első részét, egy olyan szétroncsolt, régi kópián, melyen a kopott feliratok is alig látszottak. Szóval a film hangulatához kifejezetten passzolt ez a „grindhouse” élmény. Az Urániában pedig hasonló módon került vetítésre a Manhattan is: egy régi kópiáról, helyenként roncsolva, egy régi szinkronnal. Én nem is tudtam, mi fog rám várni, így kifejezetten kellemes meglepetés volt így nézni egy filmet, a mai megszokott digitális vetítésekhez képest. És térjünk rá a szinkronra: ez a verzió azért is kincsnek számít, mert digitálisan nem érhető el sehol, van ugyan egy újabb verzió, de a nyomába sem ér ennek a réginek. Tudom, hogy mostanában már az értelmiség (?) fele fájdalmasan felszisszen csupán már csak a szinkronizálás gondolatára is, de nekem ehhez a filmélményhez nagyon is hozzátett Kern András, Bánsági Ildikó, Perlaki István stb. a filmmel teljesen jól együttműködő hangja. Természetesen beszélnek, ezáltal (is) hihetőek a helyzetek és a problémák, amiket tárgyalnak.
Woody Allen: Manhattan (fotó forrása: Uránia Nemzeti Filmszínház)
Második párhuzam: oké, ne erőltessük, hogy a fekete-fehér nyersanyag miatt, de egy másik film, ami folyton beugrott nekem, a Shop-stop volt. Fiatal felnőttek egzisztenciális kérdéseket taglalnak, önmagukat keresik és nehezen találják, sokat dumálnak, vicces szituációkba keveredve, de mégis elég mélyre ásva magukat (és a nézőt) a témákban, amelyek amúgy általában folyton a szerelem és a kapcsolatok körül forognak. De az is meglepett, hogy mennyire humoros a film, az Annie Hall-hoz képest visszafogottabb ugyan, de még így is akadt 1-2 iszonyú vicces beszólás (szakítás közben leszólni a hölgyet, hogy „ne nézzen olyan kerek mereven, mint egy bolíviai kiskrapek”, a szemtelenség netovábbja, de a nézőtéren leszakítod a karfát a röhögéstől). A két film között van ugyan pár évnyi különbség, de a Manhattan (bár a kópiája kopott) semmivel sem tűnt avíttabbnak, mint Kevin Smith műve (hiába, hogy az is már több, mint 20 éves). A problémák teljesen maiak, épphogy csak okostelefon nincs a szereplők kezében. Vajon valóban időutazás-e maga a film is, vagy a problémák ennyire időtállóak?
Woody Allen: Manhattan (fotó forrása: Uránia Nemzeti Filmszínház)
Ha nem lett volna épp elég, még egy utolsó párhuzam: az egyik kedvenc mai sorozatom a The Affair, amely nem szól másról, mint a megcsalásról és arról, hogy ez hogy tud pl. családokat szétbomlasztani. Ugyanakkor arról is, hogy mi is voltaképpen az erkölcs ill. hogy önmagunk keresése közben meghozzuk-e a döntést, hogy beáldozunk másokat (akiket amúgy szeretünk), vagy pedig kompromisszumképpen leadjuk a bizonytalan vágyak utáni kajtatás igényét. Örök kérdések, melyekre biztos választ SENKI sem tud. Néha az idő meghoz bizonyos válaszokat, de azok se vésődnek kőbe soha. A Manhattan szinte ugyanezeket az erkölcsi kérdéseket boncolja: házasság (örökre szól?), hűség, hűtlenség, eltévelyedés, visszatévelyedés, hazugságok, falazás. Mintha minden „felnőtt” a filmben botladozó gyerek lenne, akik egész biztosan hisznek a saját szavaikban és döntéseikben, egészen addig, amíg a sarkon be nem fordul egy másik gondolat, amely az ellenkezőjéről győzi meg őket. Közben folyamatosan élveboncolják magukat, mindehhez a hátteret pedig a folyton nyüzsgő nagyváros adja.
Woody Allen: Manhattan (fotó forrása: Uránia Nemzeti Filmszínház)
PS: ha valaki tudna szerezni egy digitális másolatot ezzel a régi szinkronnal (akár hivatalosan is kiadhatnák), az örök hálám üldözné, addig is, most vasárnap folytathatjuk a New York-i barangolást kedvenc neurotikus rendezőnkkel az Urániában, ahol az Annie Hall (az eseménysorozaton belüli második, ismétlő vetítése) fogja zárni a retrospektívet.
Az esemény Facebook-oldala: https://www.facebook.com/events/1087668484578786/