Életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor gimnáziumba mentem. Végre nem voltam ellenőrzés alatt, itt nem voltam a tanárnő gyereke. Megkaptam a szabadságomat. Beléptem a gigantikus épületbe és enyém volt a világ. Boldog voltam. Még nem tudtam, hogy életem legmeghatározóbb négy évét fogom itt tölteni.
Illusztráció – Fotó: Kaunitz Miklós
A gimnázium épülete számomra maga volt a csoda. Tekintélyes méretekkel rendelkezett és rengeteg érdekességet fedezhettem fel benne. A bátyám már megtanította nekem, hogy a világ tele van felfedezni való dolgokkal, csak el kell indulni és mindenhova be kell nézni. Elmondta ugyan azt is, hogy mit lehet és mit nem, de én ezt már nem hallottam meg. Egy gyermek, akit eddig sok tilalom vett körbe, most végre szabad lett. „Vigyázz világ, mert jövök!” – mondtam magamban és „útra keltem”.
Az első tanítási nap után elindultam felfedezni az egész épületet, hogy mit, hol találok, hiszen teljesen normális, ha egy gyermek kíváncsi. Velem jött az egyik osztálytársam is. A hatalmas épület izgalmas terület volt. Megtaláltam a tanárit és az igazgatói szobát is. Akkor még nem sejtettem, hogy az elkövetkezendő évek során még sokszor meg fogok fordulni ott.
Felérve a negyedik emeletre ránk szóltak, hogy itt felújítási munkák folynak, ne menjünk tovább. De mit tesz ilyenkor egy kíváncsi gyermeklány? Megy tovább. Festők és egyéb szakemberek dolgoztak az emeleten. Szóltak: – „figyeljetek lányok hova léptek”. Mi mentünk és feltérképeztük a „tiltott” területet. És ekkor megtörtént az a dolog, ami egy csapásra „híressé” tett az iskolában. Találtam egy falból kilógó csapot. – „Mi ez itt?” – kérdeztem. – „Ne nyisd ki” – halottam magam mögött. Nekem ez volt a VEZÉNYSZÓ. Megnyitottam a csapot. Az osztálytársam mondta, hogy zárjam el, mert baj lesz belőle. – „De, hát nem is jön belőle víz” – mondtam, és továbbmentem, a csapról azonnal megfeledkezve futottam lefelé. Felfedező utam itt a végéhez ért, már mással voltam elfoglalva.
„Gyere” – mondtam új ismerősömnek, „menjünk, igyunk meg egy limonádét és beszélgessünk”. Így megismerkedtem első gimnáziumi osztálytársammal. Kedves, de félénk lány volt. Ő bezzeg nem volt annyira kíváncsi, mint én. Amit nem szabad azt nem szabad, és kész. Később, amikor már jobban megismertem rájöttem, hogy soha nem leszünk igazi barátnők.
Amikor hazaértem, a szüleim kérdezték, hogy mi volt a suliban? Lazán mondtam, hogy semmi különös.
Másnap, mikor beértem az iskolába, lázas jövés-menés fogadott. „Mi történt” – kérdeztem? „Valaki elárasztotta az iskolát vízzel” – mondták. – „Hogyan, mi történt?” – „Valaki kinyitotta a vízcsapot a negyedik emeleten, és amikor este megnyitották a vizet, az elárasztotta az iskolát. Folyt a víz le a negyedikről.” Akkor jöttek értem, hogy menjek az igazgatói irodába. Az utat már ismertem, hiszen előző nap felfedeztem. A „kedves” kis osztálytársam ott állt és rám mutatott: – „ő volt”.
Igen, én voltam, de mi történt? Ekkor elmondták, hogy az a csap, amit kinyitottam és nyitva hagytam, árasztotta el vízzel az iskolát. A kis árulkodó pedig nyomta a szöveget, hogy „pedig megmondták neki, hogy nem szabad kinyitni”. Úgy beszélt, mintha ő ott sem lett volna mellettem.
Már akkor meg kellett volna tanulnom, hogy ne bízzak meg a gyáva és félszeg emberekben. Az eset kapcsán az igazgató úr hamar megtanulta a nevemet. A négy év alatt sokszor voltam nála, mindig volt valaki, aki valamiért beárult. De mégsem kaptam egyszer sem igazgatói intőt, és ezt az árulók soha nem értették meg. Az égiek már akkor is szerettek engem.
Elvégezve az iskolát beindult az életem, amely egy szörnyű, rémálomnak tűnő eseménnyel kezdődött, ami pedig a valóság volt.