Kezdetben volt Beaumarchais darabja: a Figaro házassága. A maga idejében botrányos. Nem annyira azért, mert felbukkan benne az „első éjszaka joga” (melynek létezésére egyébként a mai napig nem nagyon találnak bizonyítékot), hanem maga a történet miatt. A történetben ugyanis egy kisember, Figaro, a borbély nem akarja hagyni, hogy mások mondják meg helyette, hogy ő hogyan éljen. Ez a közember nem akarja elfogadni, hogy az ő személyes boldogságáról egy úr, az arisztokrata Almaviva gróf döntsön. Szembeszáll hát vele és mindenkivel, aki az ő házasságát, az ő boldogságát akadályozza. Ezek a mindenkik történetesen Figaro felett állnak a társadalmi ranglétrán. És bár kinek-kinek személyes, hol érzelmi, hol anyagi érdeke fűződik ahhoz, hogy Figaro ne vehesse el szerelmét, Susannát, mégis inkább azért akadályozzák, mert megtehetik. Ez pedig – Figaro szerint – vérlázító.
Forgács Péter – Fotó: Budaörsi Latinovits Színház – Borovi Dániel
Ezt a színdarabot 1784-ben bemutatják Párizsban, majd 68 előadás után be is tiltják. Néhány évvel később Bécsben egy Lorenzo da Ponte nevű úr, a bécsi olasz opera költője kijárja II. Józsefnél, hogy a színdarabból opera készülhessen. Ekkor születik a Mozart opera.
A mi előadásunk az operát követi. Az alaptörténetünk az, amit Beaumarchais megírt. De azt, hogy mi van egy fordulat mögött, vagy hogy ez vagy az a szereplő pontosan milyen és mit is akar – azt az operából merítjük. Beaumarchais színdarabja mulatságos, bátor és szemtelen, de Mozart zenéje végtelen mélységgel gazdagítja. Nem több, vagy kevesebb egyik műfaj a másiknál. Más. Beaumarchais darabjában a grófné arról panaszkodik egy helyen, hogy már nem szereti őt a férje. Ezek szavak, mindenkor ismerős szavak. De hogy mi van e szavak mögött? Eszünkbe jut erről, hogy már minket sem szeret valaki, aki azelőtt nagyon is szeretett? Ezt a papíron feketéllő szavakból nem tudhatjuk. Mozartnál azonban nincs mese: a zene mindent pontosan elárul a szeretetéhségről és a szeretetlenség fájdalmáról. Nem lehet szótlanul elmenni mellette.
Így igyekszünk elmesélni a Figaro történetét. Rövid jeleneteket fogunk látni a prózai színdarabból, s ezek a jelenetek rendre a Mozart opera végtelen tengerébe folynak bele. Az operát persze nem a színészek éneklik, nem is operaénekesek ők; egy csodálatos 2006-os salzburgi felvételt fogunk hallani, Nikolaus Harnoncourt vezényletével. Nem operaénekesek a játszó színészek, viszont elég jó színészek ahhoz, hogy eljátsszák azt, ami a zenébe van rejtve, sokszor bátrabban, szemtelenebbül és mulatságosabban, mint azt az operaelőadásokban megszokhattuk.
Beaumarchais darabjában sok minden kötődik a korhoz. Egy-egy momentum nem is érthető teljesen, ha nem ismerjük a XVIII. század végi Franciaországot. Mozart és da Ponte operája ennél kortalanabb, a zene az embert és az emberek közti kapcsolatokat helyezi előtérbe. A mi előadásunk is ilyen lesz, de azt is szeretnénk, ha a nézők nemcsak magukra, hanem olykor a mára is ráismernének. Hiszen ez a történet játszódhatna ma is. És micsoda megelégedéssel töltene el bármelyikőnket, ha ilyen zseniálisan tudnánk megszégyeníteni azokat, akik útjába állnak a boldogságunknak. És ha már minden akadályon átküzdöttük magunkat és elnyertük a boldogságot, végül mégiscsak ki tudnánk békülni egymással. Kérdés, persze, hogy lehet-e.
Az előadás képi világa egyszerre játékos és drámai, valóságos és álomszerű. Egy hatalmas fekete „keretben” bukkan fel a kilenc szereplő világos, puha és könnyű ruhákba bújtatott szeretnivaló alakja. Néha csak a fejük, a szemük, egy-egy végtagjuk látszik, mint egy filmen azokban a nagyon közeli képekben, néha teljes valójukban állnak elénk, egész közel jönnek és a szemünkbe néznek. Egyszer minden kendőzetlenül valóságos és lemeztelenített, máskor varázslatos, költői, szürreális. Amilyen az élet. Történik velünk, ami történik, napjaink látszólag dokumentaristán feketék-fehérek, de belül, lelkünk legmélyén, vágyainkban, indulatainkban, dühünkben és örömünkben színesek vagyunk, nekiiramodunk, zuhanunk és repülünk.
Figaro házassága – Budaörsi Latinovits Színház
