A négy évvel ezelőtt alakult Hands Up Nauru! színházi alkotóműhely alapító tagjai a budapesti Weöres Sándor Általános Iskola és Gimnázium drámatagozatán végzett diákok. A pünkösdi hétvégén a budapesti Zöld Macska Diákpince ad otthont fesztiváljuknak. Vezetőjükkel Nagy L. Tamással a társulatról, a színjátszás jelentőségéről és a kultúra szerepéről beszélgettünk.
– Mikor alakult a Hands Up Nauru! Társulat és milyen céllal?
– 2011-ben alakultunk, de nekem már volt korábban is egy társulatom, ahonnan sokan jöttek velem ebbe az új formációba is. Így a csapat egy részével 2008 óta dolgozom együtt.
A kezdeti cél az volt, hogy azok a fiatal, tehetséges diákszínjátszók, akik a gimnáziumból kikerülve játéklehetőség nélkül maradnak, tudjanak később is játszani, próbálni valahol. Ez a mai napig így van, csak igyekeztünk tudatosan a korábbi problémák ismeretében kidolgozni egy olyan struktúrát és alkotási folyamatot, amiben a lehető legeredményesebben legtovább fenn tud maradni a társulat. Sokaknak alakul úgy az élete, hogy egyre kevesebb idejük van a játékra, ettől minden társulat elforgácsolódik. Összeszokott baráti társaságba pedig új emberként nagyon nehéz beilleszkedni. Ezért igyekszünk egyszerre sok embert foglalkoztatni, több futó projektben. Így mindenki annyit vállal, amennyit épp ideje enged. Továbbá igyekszünk sok helyről, sok különböző embert beszervezni, hogy az új tagok beilleszkedését is megkönnyítsük.
– Vannak így állandó tagok?
– Éppen ebből a módszerből fakadóan nincsenek állandó és nem állandó tagjaink. Mindenkivel számolunk hosszútávon is, akit most a fesztiválon látni fog a közönség. Persze vannak oszlopos tagok, akik a kezdetektől vannak itt. Ilyen Fülöp Noémi, Szandavári Balázs, Opra Júlia, Bredán Máté, Csorba Dani, Boros Adri, Öskü Bálint, és vannak, akik később érkeztek, de rengeteget vállalnak és szinte minden projektbe lelkesen vetik bele magukat, ilyen az Owaimer Adrian és a Töreki Dávid. Olyan tagjaink is vannak, akiknek jelenleg olyan zsúfolt az életük, hogy csak egy-egy előadást csinálnak, de ez később változhat, és bármikor kaphatnak nagyobb, illetve több feladatot.
– Milyen szempontok alapján választotok be valakit? Vannak meghallgatásaitok?
– Ennek sok összetevője van. Vagy karakterre választunk egy adott előadáshoz, vagy pedig a létszám fenntartása a cél. Hiszek abban a klasszikus társulatmodellben, hogy minden egyes szerepkörre, karaktertípusra legyen ember a csapatban. Idén például kellett találnunk egy főszereplőt a Volt egyszer egy Théba című előadásunkba, és nem tudtuk megoldani „házon belül”, ezért olyan embert kerestem, aki arra a szerepre is jó, de hosszútávon is képviselni tudja az adott karaktertípust. Ha pedig nincs konkrét szerep, vagy szerepkör amire keresünk, akkor a tehetség, a hozzáállás és a nyitottság a fő szempont. Megpróbáljuk elképzelni, hogyan illeszkednének a csapatba emberileg. Nehéz ügy, mert olyan szorosan együtt van már ez a csapat, hogy gyakorlatilag barátot „castingolunk” magunknak. Új embereket én és a Noémi szoktunk hozni a csapatba, ő tudja, hogy mit várok el egy színésztől, tudja, hogy meg fogjuk-e érteni egymást, ezért bízom a döntéseiben, és eddig csak jó embereket hozott.
– Láttam a 101-es szoba című darabotokat, ami nagyon mély mondanivalóval bír, hiszen Orwell 1984 című regénye alapján, de kimondottan az erőszak áldozatait, elkövetőit, azok belső vívódásait jelenítitek meg… Ki és mi határozza meg azt, hogy milyen témájú illetve melyik szerzőtől válasszatok ki darabot?
– Ilyen kérdésekben nálam van az utolsó szó joga. A legtöbb előadást én rendezem, így én is döntöm el, hogy milyen művel szeretnék dolgozni. Valamint én látom át a legjobban azt, hogy mi hiányzik, mi tudná színesíteni a programot. De ha nem én rendezek, akkor nem szólok bele a darabválasztásba, a rendezőt én választom ki, így előre tudom, hogy milyen jellegű előadás fog készülni. A 101-es szoba esetében is annyit kértem a Noémitől (az előadás rendezője), hogy készítsen mozgás előadást, mert azt éreztem, hogy azt szeretné a közönségünk, viszont én egyáltalán nem értek hozzá, és más darabjaimban is a Noémira bíztam a koreográfusi munkákat. A téma és az irodalmi alapanyag kiválasztása már teljesen az ő döntése volt. Ilyenkor szívesen konzultálok a rendezővel, de nem mondom meg neki, hogy mit csináljon.
– Hogyan lehet amatőrként ilyen profi, megkérdőjelezhetetlen színészi munkát elérni?
– Van az amatőr szónak egy negatív felhangja, ami sokakban lenézést vált ki, pedig az én szememben az amatőr inkább pozitív jelző. Egy profi kőszínházi világban ritkább, hogy annyira összerázódjon, közösen gondolkodjon egy társulat, mint az amatőr világban. Hiszen minket ez tart össze, nem a szerződés, vagy a gázsi. Itt jobban lehet érezni a közös dinamikát, a közös akaratot. Nem ebből élünk, és nem tudunk minden nap ezzel foglalkozni, de azt az időt, amit erre szánunk, igyekszünk hasznosan tölteni, elmélyülni a szerepekben, a művekben, és így talán színészi munkában tudunk hasonlót nyújtani, mint néhány profi. Persze az előadásainkon látszik, hogy a szeretet tartja egyben őket. Nincsen büdzsénk, vagy olyan infrastruktúránk a háttérben, mint egy profi színháznak, de amit fejben és lélekben beleteszünk, az semmivel sem kevesebb.
– A társulat tagjai közül van olyan, aki színész pályán indult el? Mit gondolsz, mit jelent az a tagoknak, hogy lehetőséget kapnak nálatok a színjátszásra?
– Vannak, aki színésznek tanulnak, vagy akarnak tanulni később, de sokan vannak, akik egész mással foglalkoznak. A teljesség igénye nélkül néhány példa: László Judit, aki már több mint 15 éve játszik, a Pető Intézetben tanul konduktornak, a Szandavári Balu pedagógus asszisztens és tanárnak készül. A Bredán Máté egy fizika szakos kitérő után színházi technikus lett, az én végzettségem könyvkereskedő. De közös bennünk, hogy szeretjük az amatőr színházat, és megvan bennünk a hajlam, hogy ezen keresztül fejezzük ki önmagunkat. Nagyon sokat jelent nekünk a közösség is, a heti munka, a nyári táborok beépültek az életünkbe, és senki sem mond le róla, amíg nem kényszeríti rá az élet.
– Ez már nem az első fesztiválotok. Honnan jött az ötlet?
– Ez lesz a második Hands Up Nauru! Fesztivál, és szeretnénk, ha hagyománnyá válna. Több oka volt, hogy belevágtunk tavaly: egyrészt szerettünk volna egy évadzáró ünnepséget tartani a közönségünkkel együtt, másrészt meg akartuk egyben mutatni, hogy mekkora munkát is végzünk egy-egy évad alatt. Így lesz teljes a kép, az, hogy három napot meg tudunk tölteni programokkal látványosabb, mint havonta egy-két előadás. Ennek a fesztiválnak a Zöld Macska Diákpince ad otthont, ami sokunknak munkahely, második otthon, itt is próbálunk, és itt is szoktak lenni az előadásaink.
– Milyen más fórumokon találkozhat veletek a közönség?
– Igyekszünk egyéb fesztiválokon is megmutatni magunkat, és van egy tantermi előadásunk, a Rest is Silence című Hamlet feldolgozás, amit iskolákban játszunk, sokszor voltunk vendégként a Weöresben is, ami sokunknak volt a gimnáziuma.
– Melyik darabok azok, amelyek újak lesznek ezen a fesztiválon?
– A fesztiválon minden repertoáron lévő eladást eljátszunk, így nem maradhat ki semmi. Két új bemutatónk lesz. Az egyik egy rögzített improvizációkból született etűdsorozat, melynek a központi témája a külföldre költözés, illetve az itthon maradás. Ez talán a legnyíltabban politikai kérdéseket feszegető előadás, mégis nagyon személyes, hiszen az hívta életre, hogy az egyik tagunk külföldre költözött fél évre. Ettől éreztük ezt az általános problémát most a magunkénak. Az előadás címe Ádám balra el avagy bál után a szaros gatya, és szombat este fogjuk bemutatni. A másik premierünk a …Legvégül meg a hörgés című előadás, ami Závada Pál regénye alapján készült. Ez egy nagyon különös előadás. Speciális térben játszódik, mert igyekeztünk nagyon intim, személyes, eszköztelen előadást készíteni. A színészek minden arcrezdülése, levegővétele látható, hallható lesz, ami egy nagyon érdekes feladat nekünk is. A régi előadásaink közül kettőt vettünk le a tavalyi évad után a repertoárról, a Ligetet és a Kasimir és Karolinét, tehát ezek nem lesznek láthatóak. De lesz Rest is Silence, ami egy hatszereplős Hamlet feldolgozás, és már két éve műsoron van, lesz Peer-verziók, ami nagy közönségkedvenc Ibsen Peer Gyntje nyomán, mégis nagyon rég nem játszottuk. Előadjuk a Volt egyszer egy Théba című darabot, ami ókori klasszikusok alapján készült, de sok ponton reflektál a napjaink valóságára. Lesz a Winston, ami a 101-es szoba újragondolása Noémi rendezésében. Vendégelőadásként látható lesz Noémi egy másik rendezése, az Egy Kérés(z) című vígjáték, amit gimisekkel rendezett. A színház mellett zenei program is lesz. Roppant tehetséges barátaink, az Impromptu zenekar fog zenélni szombat este. Mindenkinek ajánlom, fantasztikus muzsikát csinálnak.
– Most a XXI. század elején, ezzel a kultúrpolitikai háttérrel miért érzed Te szervezőként, rendezőként fontosnak azt, hogy teret nyerjen az, amit csináltok?
– A színházcsinálás számomra egy nyelv, amiben egy logikus rendszerben, összeszedetten tudom elmondani, amit gondolok a világról, és ehhez a gondolkodási folyamathoz szükségem van társakra, akik szintén elmondják, árnyalják az én gondolataimat, ha valamit a színpadon látok viszont rájövök, ha hamis, ha téves, és helyre tudom rakni, és így a végére talán tudok mondani valamit, amin érdemes másoknak is elgondolkozni, vagy valamit találok ami közös. Amiről kiderül, hogy nem csak engem érdekel, nem csak nekem fontos, hanem valami egyetemes probléma. Minden bemutató előtt az a legnagyobb félelmem, hogy ez csak számomra érdekes téma, vagy érdekes kérdés, és az a legnagyobb megkönnyebbülés és siker, mikor azt látom, hogy sikerült elkapni egy olyan problémát, ami minden nézőben motoszkál valahogy. Minden előadásom, legyen az ókori klasszikus, vagy kortárs darab a politikáról, az öndefiniálásról, a közösség és egyén viszonyáról szól, mert ezek a kérdések foglalkoztatnak, nem is tudnék másról beszélni. Nem sokban különbözik ez azoktól, akik a kocsmában kiabálva politizálnak, csak egy másik nyelven tudom kifejezni magam. És ezt várom el a társulat tagjaitól is, hogy magukról beszéljenek a karakterekben, próbálják a véleményüket, a problémáikat ebbe a rendszerbe becsomagolni.
– A társulat tagjainak zöme a 20-as éveiben jár… A saját generációtoktól milyen visszajelzések érkeznek arról, amit csináltok? Hogyan érzed, közelebb lehet hozzájuk vinni általatok a kultúra szeretetét?
– A 20-as éveikbe járó fiatalokat már nem könnyű formálni, aki nyitott az ilyen jellegű kultúrára és eljön az előadásunkra általában pozitív visszajelzést ad, de fontosabbnak érzem a kicsit fiatalabbak megszólítását is, akik még valóban formálhatóbbak, még az életük szerves részévé tudják tenni az alternatív színházba járást, a színházról való gondolkodást. Szerencsére sok gimnazista néz minket. Mivel mi is fiatalok vagyunk megértjük egymást, sikerül olyan dolgokról beszélnünk, ami őket is érinti, és tőlünk jobban el is fogadják ezt, mint az olyanoktól, akikkel nagyobb a generációs szakadék. Hogy nem nyitottak az nem tévhit, valóban így van, de azért alapvetően ugyanazok a kérdések, problémák foglalkoztatják ma is a fiatalokat, mint pár évtizede, csak a díszlet változott. Ezért ha sikerül a megfelelő módon a megfelelő kérdésről beszélni, akkor nyitottak a mai fiatalok is a színházra.
Tóth Judit Nikoletta
Fotók forrása: HANDS UP NAURU!
HANDS UP NAURU FESZT 2015!
Időpont: 2015. május 22-24.
Helyszín: Zöld Macska Diákpince, Budapest IX., Üllői út 95.
A HANDS UP HAURU!! Társulat Facebook-oldala: https://www.facebook.com/events/773031309470646/