„A tökéletes musicalt” – ahogy a kritika George Bernard Shaw Pygmalionja alapján írt művet nevezte – a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásában tekintheti meg a közönség Radnay Csilla és Hirtling István főszereplésével a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Fantasztikus zene, remek karakterek, örökzöld mondanivaló. A My Fair Lady-ről Hirtling Istvánnal beszélgettünk.
My Fair Lady – Fotó: Medvigy Gábor
– Talán nem túlzás azt állítani, hogy a My Fair Lady az első bemutatója óta a világ egyik legsikeresebb musicalje. Mi a darab titka?
– Elsősorban az alapmű, George Bernard Shaw Pygmalionja, melynek végét a musical szerzői megváltoztatták. Másrészt pedig a szenzációs zene. 1964-ben mutatták be a filmet, de a zene olyan motívumokat tartalmaz, amelyek ma is meglepik és elvarázsolják az embert. Nagy szerencsénk, hogy Kerényi Gábor – az előadás zenei vezetője és karmestere – rugalmasan és rendkívül leleményesen a mai beszédtempóhoz igazította a zene ritmusát. Hiszen a hatvan évvel ezelőtti metrum nem egyezik a mai játéktempóval. Nehezen elképzelhető ugyanis, hogy megfelelő hatást tudnánk elérni, ha egy intenzív prózai jelenet végén fele tempóban szólalna meg a zene. Gáborral ezt sikerült úgy megoldani, hogy ne sérüljön a szerző eredeti szándéka, amely munkában a zenekar is nagy élvezettel vett részt.
– Milyen karakter Henry Higgins fonetikaprofesszor, akiről azonnal az jut az ember eszébe, hogy kellemetlen modorú? Milyen őt játszani?
– Nagyon jó. Rendkívül élvezem. Azt szokták mondani, ha My Fair Lady és Henry Higgins, akkor Hirtling, hiszen ő olyan angolforma, arisztokratikus kiállású színész. El kell árulnom: ez a két tulajdonság érdekelt legkevésbé a karakterben. Sokkal jobban izgatott, hogy mik azok a motivációk, melyek ezt az embert bonyolultabbá, árnyaltabbá teszik, és a megszállott beszédtanár karakterénél többet mutatnak meg belőle. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Higgins egy unalmas figura, ha nem én játszom, csak úgy éreztem, hogy ebben a figurában ennél sokkal több van. Ez az ember például rendetlen. De miért az? Mert nem érdekli, vagy mert nincs körülötte nő? Az ilyen típusú kérdéseknek a végén mindig ott vannak azok a „bizonyos” válaszok, amelyek érdekessé teszik a karaktert. Ezek egyébként az eredeti darabba is bele vannak írva, csak nem hangsúlyozzák őket. Általában beérik a zene bódító hatásával, a szereplők elbűvölő bájával, és kész. Mi ennél többet akartunk kifejezni a nő-férfi viszonyról. Például elmesélni azt, hogy ebből a senkire nem figyelő pacákból hogyan lesz a történet végére egy teljesen másik ember.
– 2014 februárjában mutatták be a darabot a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Milyen volt a fogadtatása?
– Nagyon nagy siker, szereti a közönség, ami talán éppen a karakterárnyalásnak köszönhető. Ezt a darabot nem lehet modernizálni, rengeteg olyan momentuma van, amit nem is szabad. Hiszen a történet, amiről szó van – hogy valaki ki akar törni abból a közegből, amibe született, és ezért hajlandó óriási erőfeszítéseket tenni – a mai világban is átélhető. És az, hogy talál egy partnert, aki felfedezi az ő küzdelmében a saját kihívását, szintén örökérvényű. Mindkét ember számára komoly lehetőség ez a találkozás, amely egyáltalán nem a várt eredménnyel végződik. Ebben is gyökerezik a darab sikerének a titka.
– Július 18-án és 20-án a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon adják elő a darabot. Szükséges bármiféle plusz előkészület a szabad tér miatt?
– Ez egy sokkal nagyobb nézőtér, mint a székesfehérvári Vörösmarty Színházé, így építészeti kiegészítésre és a statisztéria létszámának növelésére mindenképpen szükség lesz. A színészi játékban bizonyos gesztusokat hangsúlyosabbá kell tennünk a nagy távolság miatt. Nagy kihívás egy ilyen hatalmas színpadon eljátszani egy olyan előadást, amely az alaptörténetet tekintve kamaradarab, de biztos vagyok benne, hogy a margitszigeti közönség is szeretni fogja.
Bakai Anna interjúja (Forrás: Budapesti Nyári Fesztivál)
