A pünkösdi hétvégén a budapesti Zöld Macska Diákpince adott otthont a Hands Up Nauru! színházi alkotóműhely többnapos fesztiváljának.
Az elmúlt évek munkáinak terméseit most egy három estét betöltő programsorozatba szervezték, a Weöres Sándor Gimnázium volt diákjai és tanáraik. A közönség megismerkedhetett a már korábban bemutatott művek mellett premieres előadásokkal is.
Az egyik újdonságuk 101-es szoba című tánc- és mozgásdarab volt. A cím alapján azt hittem George Orwell 1984 című regényének fontos szimbólumáról, a Szeretetminisztérium 101-es szobájáról lesz szó a darabban. De túlzás nélkül mondom, ennél döbbenetesebb élményben volt részünk. Az angol író 101-es szobája a politikai fogoly megtörésének utolsó állomása volt. Aki innen is kijött, az megtagadta ismerőseit, barátait és ő maga is elhitte, hogy vétkezett a Nagy Testvér – a politikai hatalom – ellen.
A Hands Up Nauru színészei által megjelenített 101-es szoba talán még szörnyűbb, hiszen a családon belüli erőszak áldozatainak – és elkövetőinek – testi és lelki szenvedéseibe láthattunk bele. Azt a zárt ajtók mögött játszódó pszichikai és fizikai nyomást, amit kívülállóként alig vagy el sem lehet képzelni most „csupán” a testmozgás és az arckifejezés segítségével jelenítettek meg a szereplők. Némi zenei aláfestés, és a testek ritmikus ütődései, az önbántalmazás, önmarcangolás metaforája 30 percre bevitte a nézőt abba a pokolba ahol az bántalmaz, akinek leginkább óvnia és szeretnie kellene. A szeretet (szerelem vagy barátság) nevében terrorizálnak nőket, gyermekeket és férfiakat egyaránt.
kabare-musical-babokkal-18-even-felulieknek-budapest-babszinhaz-a-budapesti-tavaszi-fesztival-kereteben-bemutato-2015-aprilis-13-fotok-kaunitz-miklos
A darab végén némán ültem barátaimmal, amikor odalépett az egyik szereplő lány: „Látom benne maradtatok. Benne lenni is szörnyű volt.”
És kijönni? Ki lehet egyáltalán jönni? Van-e élet a 101-es szoba után? Aki bekerül – és higgyük el bármelyikünkre rácsukódhat az ajtaja – fel tudja-e dolgozni ezt a szörnyűséget? Orwell politikai foglyai (itt a családon belüli erőszak áldozatai) előbb-utóbb a pszichés terhelés hatására maguk is elhiszik, hogy vétkeztek a Nagy Testvér (itt a szülő, gyermek, házastárs vagy barát) ellen, tehát jogosan kapták meg büntetésüket. A szobából kiszűrődő zajok tanúi (rokonok, szomszédok, ismerősök) pedig legtöbbször homokba dugják a fejünket, olykor szinte felmentik az elkövetőt, vagy azt hangoztatják, oldja meg a bántalmazott az adott élethelyzetet… Pedig az ilyen szituációba került áldozatoknak soha nem volt akkora szüksége a barátaikra és ismerőseikre, mint abban a pillanatban, amikor kilépnek majd a fényre és újra tanulnak élni.