Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Nem tudom mennyire stílusos az Advent időszakában, a téli napfordulót követő második napon kísértethistóriát nézni színházban, de nem volt mint tenni, a sajtónyilvános főpróbája erre a napra esett a Centrál Színház legújabb premierjének, a 2:22 (egy kísértettörténet)nek.
A négy főszereplőre: Martinovics Dorina, Ágoston Kati, Lengyel Tamás és Mészáros András; két mellékszereplőre: Mészáros Pirosa, Endrédy Gábor Danny Robins által írt misztikus thriller Puskás Tamás rendezésében került egy felvonásosként a színház repertoárjába.
A 16 éven felülieknek szóló, a 2022. év londoni West End szenzációjaként debütáló darab egyetlen este történéseibe foglalva meséli el négy ember egymáshoz fűződő személyes viszonyát oly módon, hogy abban az élet értelmének keresése, a hit, a hiedelmek és a totális racionalitás ütköztetése is megtörténik elképesztő csattanóval. Az erős fény- és hanghatásokkal járó jelenetek nem csupán a szereplők által átélt ijedtségek és érzések átadására, de a misztikum, a szemmel láthatatlan érzékelhetővé tételére is alkalmasak. Az, hogy ehhez egy olyan egyszerű, napjainkra már-már hétköznapi eszközt használnak, mint egy csecsemő légzésfigyelője, hatalmas ötlet, de semmire nem lenne elég a technikai tárgy, ha a színészi játék nem egészítené ki azt maximálisan.
Nagyon érdekes benyomásom volt, hogy szinte az egész darab alatt a szereplők közt éreztem magam. A színpadi játék által sikerült az érzetet megteremteni, amely a félelem egyik legjellemzőbb tulajdonságaként teljes mértékben lelassítja, és mégis lüktetővé formálja az időt. Azt az időt, amely a darab címében foglaltak szerint is minden hajnalban, ugyanabban az időpontban, az élet egyetlen kiszámítható következményeként bekövetkezik. Az, hogy ehhez egy digitális óra is a berendezések közé került, fokozza a nézőben is ezt az érzetet: a lassúság és a lüktetés ütemezetté válik.
Erősen próbálom elkerülni az előadás csattanójára történő utalást, de egyáltalán nem ennek megismerése az, amiért érdemes jegyet váltani rá. A közel 90 perces történet ennél sokkal többet kínál a nézőjének. Az egyéni sorsokat is meghatározó igazságok és hazugságok hálójában segít a négy ember vonatozásában tájékozódni. Úgy derül fény minden apróságra, ahogyan a téli napforduló utáni napok sorozatában nyúlik a fényben töltött idő. Lassan és fokozatosan. Szükség is van erre a türelemre, hiszen a szereplők egyéni életét meghatározó döntéseik sokszor fájdalmasak, azokról a leplet nem lehet olyan gyorsan lerántani, mint a legvégén kiderülő igazságról.
A megváltoztathatatlant tényleg pont ilyen nyersen és drasztikusan kell az ember arcába vágni, hogy felébredjen tőle, míg a megváltoztathatóakra önmagától kell ráismernie az érintetteknek. Ezek azok az életigazságok, amelyekkel az alkotók felejthetetlenné, és több, mint egyszerű kísértettörténet színterévé változtatják, ha csak egy este erejéig is a Centrál Színház színpadi tereit. Aki nem hiszi, járjon utána.