Szerző: Tóth Judit Nikoletta
14.
Szeretem az átmenetek sokaságát megfigyelni. A feltárulkozó rétegeket a megbomló nyári konyha vakolatánál. A néhai, elszürkülő fehéren a zöld és a rózsaszín jelentése egymáson az évtizedek nyoma. Vagy a vonalak összeakadása a tenyeremben. Mikor azt figyelem nagyapa mosolygásából tudom, hogy nem haszontalan a cselekvésem.
A paradicsomszósz rotyogása a tálban. Ahogyan felbuggyan a forrásponton túl jutott levegő. A sonka illata. És a sült krumplié. Ahogyan ráolvad a forró növényre a szalonnaszelet széle.
A rossz emlékű barkácsbolt illata. Ahol a gumi és a kenőolajok keveréke sem csípte, csak szinte simogatta az orromat. Az első biciklim, ami csalódást okozott, mert olyannak képzeltem, amivel hasonlítani tudok másokhoz. De amit kaptam annak a piros váza égette a lelkemet, pusztán azért, mert nem hasonlított a barátoméhoz. És ez jobban fájt nekem, mint a nagyapának ezzel okozott szomorúságom.
Minden, amire szükségünk volt otthon megtermelődött. Még a ruhák is, ahogy ott kanyarogtak újszülöttként a világra a varrónő keze között. Most éppen a kinőtt pizsamám vágom fel törlőrongynak a lugas alatt. Halványszürke anyagon lila foltok lettek a néhai virágok, amelyeket kegyetlenül átvágunk, ha a célja úgy hozza.
A fürdővíz, amelyet a nap melege érlelt esti lubickolásra alkalmasnak. És az összeaszalódott gyümölcs, ami a cefrében végezte, hogy aztán a pálinkafőzdébe gördítsék be a férfiak a hordókban. A belőle készült lé aztán majd kristálytisztán töri meg a fényt az üveg oldalán, ha az arcom elé emelem.
A nagy tálban ujjaimmal simogatom a vérvörös gyümölcsöt; rumos meggynek való. Csorog át az ujjaim közt a víz selymessége. A még növényen lévő szár szúróssága nem árulja el, hogy kell-e erőt kifejtenem ahhoz, hogy leváljon a gyümölcsről.
Az idő semlegessége, amiben egyformák vagyunk mindannyian. A kötődés állandó minőségének átmenetisége. Valahogy úgy, ahogyan a meggy szára elengedi a gyümölcsöt. Némelyik könnyedén, némelyik nehezebben de átalakul, és visszatalál. A pince polcain sorba rendezve az üvegekben, majd a desszertes tálban a vacsoránál, de ott vannak velem.
15.
Nagy becsülete van annak a pirosba áthajló sós lének ebben a házban. Elégedettséggel tölt el, mikor az alumíniumkanál beleér, kicsit meg is billentem és mikor megtelik, szinte érzem magamon is azt a selymességet, amellyel beteríti a néhai állat hátsó combját, ami most a fa kádban önálló életre kel. Rendszeres feladatunk lesz vele és a folyosó végén, a kamra ajtón túlra tényleg csak nekünk van bejárásunk.
Érzem nagyapa tekintetét a hátamon, ahogy engem figyel, miközben a kanalat többször megmártom az állat önmagából kipréselt levébe és kenegetem. Nem játék, mégis azt csinálok belőle és az, hogy ezt engedik, új nekem.
Más a ház előtti porba rajzolni órákig. Vagy kavargatni a képzeletbeli teaház csészéiben a forrónak beállított levet. „Hány cukorral kéri?” – kérdezem nagymamát, aki most tettetett komolysággal hármat mond nekem. A szeme huncutságából tudom lódított. Olyan hangon beszélünk ilyenkor, ami idegen. Ha nagyapa rajtakap minket ezen a színjátékon, fejét csóválva halad tovább, de úgy, a jókedve nekünk üzen. Vagy odaszól: „Kisasszony, mi mindig egy cukorral isszuk a teát, hát soha nem figyel.”.
Nagymama diszkrét ásítása jelzés, hogy ideje előkészíteni a reggeli ruhát.
A kádban eddig érlelt sonka frissen sütött illatára aztán újra felkapom a fejem. Az evőeszközök tompa koppanásai nem csak az időt lassítják le, de kirajzolják a jól ismert tevékenységek sorát is. Ahogy nagyapa elveszi nagymamától a tálat és meghosszabbított mozdulataként átadja nekem.
A kacsák harsány hápogással vonulnak az ólak felé. Sokszor gondolok arra is, ha egyet majd levágunk, ugyan meddig hívják még a többiek. De aztán amikor megkérdezem nagyapát erről, nem válaszol nekem.
16.
A patak partján ülök, és azt nézem, ahogy a barátaim által épített zubogón ömlik le a víz a mederbe. A mesterséges gát előbb csak csordogált. A tiltás ellenére szeretünk megfürödni a patakban. A köveknél majdnem ellep már a víz, olyan magas. És ha este ezt nagymamának magyarázom, végigsimítja a felkaromon a kezét, pont ott, ameddig a víz is ér, ha megkeresem a köves alját a talpammal.
Amikor a törölközőre érkezik a lábam, tudom, hogy az anyagon át is kirajzolódik a parton a vizes talpam, és a lubickolásnak már csak bennem van nyoma.
Mikor enged a kezem alatt a nagykapu zárja, megkönnyebbülök. A járda meleg köve éget mezítláb, ebből veszem észre, a szandálom nincs velem. De mikor később nagyapa jön felém, a kezében lóbálja a piros bizonyítékot, a megfutamodásom bizonyítékát, a patakparton maradt szandált. Némán nézem, ahogyan felteszi a pincelejáró korlátjára. Este mikor már lefekvéshez készülődünk, szó nélkül teszem be a vizes pad alá. De nagyapa akkor felém fordul és kedvesen integet nekem.
17.
Mikor lecsapódik a térdem az aszfaltra már nem sírok. Előtte sírtam eleget. „Nyűgösködtem”, ahogy nagyapa mondaná. Jobbra-balra tekergettem belső késztetésből magam, miközben hisztire görbülő számat nem hagyták el szavak, csupán valami úrrá rajtam „jó dolgomban”. Nem rossz napom van, csupán vágyom valami másra.
Átugrom a virágágyást, de az út szegélyköve kifog rajtam és nem is a fájdalom az, amit elsőként érzékelek, csak az, ahogyan hirtelen megáll és elcsendesül az előtte felpörgött és füleimben lüktető idő. Négykézlábra érkeztem és a felpattanás pillanatában már látom, a lábam közepén egy véres maszat lesz a térdem.
A későbbi seb szélei is jó foglalatosságot jelentenek majd, ahogyan peregnek le a már száraz kérgek a még élő seb körül.
18.
Nagyapa felemel a padlásra. Hiába dől a fény az üveggel pótolt cserepek helyén, nem elég a biztonságomhoz az a sáv, amelyben az apró porszemek hullnak alá a fényben. Még fel sem fogom, hogy felértem, már azért izgulok, a szűk lejárón hogyan ereszkedem vissza. Ez pedig elveszi a figyelmemet a feladat megoldásától, hiszen meg kell igazítani egy félrecsúszott cserepet. Nagyapa nem tűr ellentmondást, de a létra tetején vár. Egyik kezével kapaszkodik, másikkal instrukciókat ad hangosabban az átlagosnál, hiszen befogom a fülem a két tenyeremmel, védekezésül a pókhálók elől.
Mikor rájövök, nem érem el a cserepet egy kiszáradt mák szárával hosszabbítom meg a kezem. Arra is jó, ha belerajzolok a levegőbe a lassan ereszkedő porszemek közé, megzavarhatom az útjukat. Mikor megfordulok látom, ezen nagyapa is mosolyog.
Guggolva közeledek a sarokba. A kémény oldalán megtámasztom magam, így tolom helyére a cserepet, miközben a padlás alján a szinte megkövesedett poron át szimmetrikus gerendák útját is megfigyelem. Mikor újra nagyapa mellé érek, háttal állít a létra tetejére, hogy ereszkedjem. Az utolsó háromnál meg is csúszik a lábam és ettől sietősre veszi nagyapa is. A mindig óvatosan lezárt tető csattanásából tudom, már együtt van velem. Felülök a vizes padra a tornácon. Együtt nézzük a megfeketedett kezem. Várunk kicsit mielőtt a lavór előkerül. „Az arcodat is angyalom.” – mondja nagyapa miközben már a törölközőért nyúl. Ahogy belehajtom a fejemet az ismerős illatú anyagba érzem, ahogy nagyapa a hajamról leemel egy pókhálódarabot. Beleremegek egy pillanatra, de mikor már egymásra, majd a kezében apró gombóccá gyúrt pókhálódarabra nézünk, megkönnyebbülök. Abból tudom, hogy nem ez az egyetlen hajamba akadt pókhaló foszlány, ahogyan megszólal: „Hozd ide angyalom a fésűt nekem.”.
19.
Nézem a lugas levelein át szűrődő fényt. A friss zöld között megbújó kéket, rajtuk a felhők fehér lenyomatát. A pad már nyomja a hátam, de nem ez zavar, sokkal inkább az a csend, ami most a kertet megszállta. Nem tudom elhessegetni, mint nagymama a zsebkendőjével a legyeket a gyümölcsös tál felől.
Délután van. Nagyapa a városba ment, nagymamát látogatja meg, aki kórházba került. Mikor megérkezik is távol van. Együtt, de most tényleg némán pakoljuk a kamrába a befőttre váró üvegeket. Közben a tetőről leszűrődő fény úgy tükrözi vissza a naplemente sárga nyomát a falakon, hogy nem kell hátraforduljak a verandára tudjam, ez bekövetkezett.
Vasárnap délelőtt láthatom nagymamát én is.
A kórház ablakához vezeti nekem nagyapa, és az üveg tükröződését keresztül integetnek nekem, miközben egyik lábamról a másikra billenek folyamatosan. Még nem tudom, hogy ez az utolsó közös képem róluk, ezért amikor nagyapa a kezemet fogva hazavezet, hangosan számolom a két copfom minden verdesését a vállaimon az ugrabugrálásban.
20.
A tehenek kolompjára ébredek. Nehezen viselem, hogy a gazdájuk szaga bántóbb és erősebb, mint a tehenekből áradó fű és trágya illata. Megállnak a ház előtt. A jel nagyapának: menjen ki. Nálunk csak aprónép lakik az ólakban, ahová egyetlen egyszer bebújtam be, mert nagyapa megkért, kaparjam fel az alját. Az ammóniaszag megszédített, de a fapadló tisztasága engem is megnyugtatott, nem csak nagyapát.
A tehenekhez tartozó ember mély, öblös hangja mindig vidám. Néhány mondatra örülnek egymásnak nagyapával, hogy aztán felkísérje a két hatalmas állatot a homokbánya alá. Visszafelé jövet már soha nem néz felénk. A konyhából látom, ahogy iparkodik, sokkal fürgébben, mint reggel szokott. És mikor este a két állat egyedül jön be az egész napos legelésből, együtt nézzük nagyapával, ahogy az állatok bekanyarodnak pontosan azon a kapun, ahová tartoznak.
21.
Várom a reggelit. A kockára aprított kenyeret már előkészítette nagyapa. Most háttal áll nekem és a tejbe öntött kávét kevergeti. Ha forrni kezd „halkanyabbra” veszi a lángot. Az egyik leesett kenyérdarabot felemelem és a lépcső tetején várakozó macska elé teszem. Akkor is, ha tudom, nem kéri, csak kíváncsi ránk. Kiszolgálja magát az ólak körül megbújó rágcsálókból, és így nekünk csupán a kedvességét és az unalmát tartogatja, az éhségét sosem. Megbocsátja, vagy legalábbis nem hánytorgatja fel nyávogással, hogy a tejből csak ritkán kap, hiszen nagymamának készíti nagyapa a mindennapokra jellemző reggelit. Mikor újra láthatom az arcát a homlokán elterülő gondosságot figyelem, amivel a kifutni készülő tejet megkeveri. A tavaszi reggel selymessége oldja a szomorúságot, miközben elém is tesz egy tányérkával. A tekintetünk találkozik, azzal köszönöm meg a reggelit. Emeli a tálcát és lassan, komótosan bemegy a szobába. Az ajtóban kibújik a cipőjéből. A kanál koppanásaiból tudom, hol tartanak az evéssel.
22.
Együtt keressük az Esthajnalcsillagot. „Ő a legfényesebb” – mondja nagymama és a levegőbe mutat. A Göncölszekér útjáról mesél nekem, azt hogy a rúdja hazafelé vezeti az eltévedteket. És, hogy az éjszakai vándorok fények irányából tudják, hol tart az éjszaka.
Nagymama barna kardigánját kint felejtettem a padon, azért futok. Szeretem végigtapogatni a márvány hideg gombjait és eltölt a belőle áradó almaillat. Annak a csiklandozására figyelek az orrom körül. Nem érem még el a villanykapcsolót, nagyapa emel rajtam egy kicsit. „Jövőre megleszünk angyalom ezzel is.” – mondja. Nem értem, ahogyan azt sem, nagymama csillogó szemén át hogyan látok akkor is, amikor a lakásban rám sötétedik.
23.
Órákig tudom nézni az eresz alatt fészkelő fecskék táncát. A fészekrakás ütemét, majd amikor kibújnak a kicsik az ég felé tartott csőrük erőszakosságának a vonalát követem. Nem veszem észre, ha elzsibbad a nyakam, mert annyira szép ahogy apjuk vagy anyjuk megtartja magát a levegőben, miközben őket eteti. Átjár a szomorúság, amikor egy-egy, a fészekből kipottyant, megmeredt apró testet hátravisz nagyapa. Hiszen már hangoskodásukból felismertem az éhségük fokát. Ugyanolyan szabályosan visszatérő, mint a gyomromé, amely az enyémet jelzi.
24.
A nap felé fordítom az arcomat. Etetem a szeplőimet. Minden tavaszt ezzel indítok, meg azzal a hiányérzettel, amit ez az évszak hozott meg, mert elvitte apámat.
Hirtelen, mégis kiszámítható módon. Mert együtt vártuk olyan türelmetlenül a márciust abban az évben is, amikor az már csak nekem jött el. Most nagyapa az élő mása. És ugyanazt a zöldbe játszó barna szemet látom felfedezni nagymama kistükrében is, ha a magamét nézegetem. Ezekben a részletekben lakunk mindannyian. Akkor is, amikor titkom van nagyapa előtt. Hangtalanul húzom ki az almazöld kredenc középső fiókját. Lábujjhegyen, mert csak úgy érem el benne a rendezettséget. Nagymama sorait a megsárgult lapon: „Hű feleség. Jó anya. Őriz az ég angyala.” mindig elolvasom. Most is, pedig már hallom az udvar felől érkezni nagyapát. Nem is azért csapom be a fiókot, mert a lebukástól, sokkal inkább a dühöm emlékétől félek, mert amikor előző este a fiókban tartott paklival összedől a várt játszottunk és vesztettem, úgy csapkodtam az asztal sarkát az ujjaimmal, amit ma már szégyelltem kicsit.
25.
Egy kirongyolódott szélű néhai bonbonos dobozban tartjuk a fényképeket. Éppen beleférnek, mint a városszéli régi temetőbe a halottaim. Még mindig járok oda, pedig már benőtte a gaz a sírokhoz vezető utak nyomát. Csak a fejfák magasodnak az ég felé, ahogyan a háttérben a hegyek vonulatai. A párhuzamosságuk úgy kapcsolódik egymáshoz, mint a domb oldalán futó szőlők indáinak sora. Rácsodálkozom a kacs mértani pontosságára, amivel kapaszkodik a minél teljesebb életéért. Hát nem bánja a tökéletességre törekvést akkor sem, ha ő csak másnak a hasznára terem? Vagy ez az egyetlen feladata? A mazsola sorsa a süteményben, vagy a savanykás fröccs frissítő varázsa. A buborékok feltörekvése a vastag falú, áttetsző pohárban? A szénsav útját segítenie és mosolyt, majd izzadtságcseppet csalni nagyapa arcára? Ez elég szerep?
Ma, ahogy fekszem a fűben a kamilla szárán felmászó katicabogárban köszönnek vissza ezek az emlékek. Most, az arcomhoz egészen közel érint meg ezeknek a történéseknek a sora.
Amikor pedig a katica bizalmával az én ujjaimat választja a virág szára helyett a kapaszkodásra, a hajszálvékony lábai érintésének nyomán felfedezem azt a finomságot, amikor az ujjaimmal a te tenyeredet érinthetem.
