Szerző: Tóth Judit Nikoletta
7.
Nézem a lángot a szappanillatú fürdőszoba vízmelegítő tartályának ajtajában. A nyár illatát fűszerezi a kályha füstszaga, de nagyapa ma befűtött nekem. A gyerekbetegségből gyógyult testem friss fürdőt vehet, ezért ez a pazarló gondoskodás, különben a hátsó kerti nagy dézsa napmeleg vízében lubickolnék, mint más átlagos napon.
A konyhából az edények csörömpölésén át is hallom készülődésüket. A gyógyulásommal nincs összefüggésben, csak hozzá tartozik a nagyszüleim közt zajló cselekmények felismerhető jegyeihez ez a nyüzsgés.
Keményített, vasalt ágyneműre ér a betegségből megújult testem. Szeretem végighúzni a párnahuzatra hímezett lánykori monogramon az ujjaimat. A gondosan belejelölt kezdőbetűk keretei közé még pont beleillik a kezem. A.E. Azóta sem láttam szebbet. Hófehér damaszton fehér fonallal készült dombormű. Percekig vezetgetem minden találkozásunkkor rajtuk a kezem. Közben megjelennek a roló árnyékai az ágyon, majd becsíkozódik az egész szoba. És a hármas szárnyú tükörben látom nagymama kombinés hátát, amely pihenésre vágyik, így a hatalmas ágyat megosztja velem. Az alvás természetességének misztériuma.
Együtt imádkozunk, mielőtt végigsimítja szemhéjaimon a kezét.
Mikor ébredünk, nagyapát még a kertben találom. „Angyalkádat láttad aranyom.” – mondja mosolygós arcomat látva és int, hozzam a kannát a kúthoz, mert elfogyott a kacsák vize.
Ha a kutak mélységébe kiabálok nagyapa, kézmozdulata jelzi a játék veszélyességét, és ezt mindig komolyan veszem. Ahogyan azt is, a temető kútjából soha ne igyak vizet.
Az este bizonyossága a napfény után maradt sötétség a falakon. De a délután szappanillata még csiklandozza az orromat a fürdőszobában. Ez emlékeztet a már kihűlt kályha mellett arra, milyen gonddal pazarolta a nyári nagy melegben a fát nagyapám nekem.
8.
Büszke vagyok az új fürdőruhámra. Barna alapon apró fehér pöttyök. Mellben csak takar, nem kell tartania. Pazarlásnak tűnhet ez is, de én úgy örülök, és pörgök, mintha a táncos szoknyám lenne rajtam.
Az sem zavar, hogy a nyári nap melege megkapta a hátamon a bőrt, ami piros, és amit nagyapa tejföllel ken be nekem. Végighasalok a nagy ágyon, a gyolcsból készült nagy lepedőt terítik alám. Nagyapa nevet. Azt mondja, „A Cirmi majd belopakodik és lenyalogatja a tejfölt a hátamról”.
Miután magamra hagy, meg sem merek mozdulni, hogy tekintetemmel beláthassam az egész szobát. Még nem vagyok képes továbbgondolni nagyapa állítását azzal a tudással, hogy a macska a házba soha nem jár be.
9.
Fényképészhez megyünk. Kiöltöztet nagymama. Gondosan előkészíti a ruhám, nagyapa fütyülése és a víz csobbanása hallatszik a konyha felől. Az ajtó mögötti nagy tükörnél borotválkozik.
Mi is készülődünk. Nagymama a szekrény előtt igazgatja a ruháit. Majd hozza a fésűt nekem. Nem szeretem, ahogy kigubancolja a tincseimet. Nem a vele járó fájdalom, a végeredmény miatt. A fejem közepén a hajam ketté választott vonalából kirajzolódó szabályos csík zavar és a copfjaimba tűzött masni pirossága az, ami égeti az egész fejem.
Hazafelé kiszabadítom a hajam. Nagymama szigorúan néz. Nem tudhatja, titokban mennyit fésülöm a kis tükröm előtt a szorosan hátrafogott frizurájához használt hajtűjével a hajam. Közben folyton bosszankodom, hogy a barna fogak sokasága nem tartja meg a selymes tincseket a fejemen, amelyek illeszkedése lenne záloga akkoriban, hogy olyan lehessek, mint ő.
10.
Csillaghullás az augusztusi égbolton. A homokbánya tetejéről figyelem. Csak tudom, hiszen nem látok addig, hogy nagyapa a kapunkban áll, és az érkezésemet várja.
Szaladok és a homok meg-megcsúszik a szandálom alatt. A por érzete a talpam és a cipő közötti rést rossz érzéssel tölti meg. Amíg a bánya szélét el nem érem, nincs értelme megállni és kiszórni, mégis lassítok, mert a nagyfiú, akire bízott nagyapa a nevemet kiáltja.
Túl messzire szaladtam tőle. Az utcánkban már nincs szükségem a felügyeletére, hiszen nagyapa árnya a lámpa fénye alatt oszlopként jelez nekem. Nem kérdez, csak ráteszi egy pillanatra a homoktól kiszáradt copfjaimra a kezét. Majd amikor rám önti a dézsában a vizet, azon kacagunk, hogy csíkokat hagy testemen a hazahozott por nyoma.
Aztán miután nagyapa rám kapcsolja a villanyt, megkeresi a kezem a párnahuzaton a szeretett varrás vonalát. Mióta nagymama elment, már máshogyan követem azokat a betűket akkor is, ha változatlanul nagyon kedvesek nekem.
11.
Nagy jelentősége van a vasalásnak. Nem csak azért, mert egészen kicsi korom óta az én önálló feladatom. Felemelni a számomra még oly nehéz szerkezetet. A víz a tálban, a lehelet vékony zsebkendő, a gőzöléshez.
Szeretem úgy állítani a dolgokat, hogy kilássak közben az ablakon, és a fák árnyai között beszűrődő fény útját is követhesse időnként a szemem. Az első önállóan, felügyelet nélkül végezhető felnőttekre jellemző tevékenységem.
A zsinór hosszúságának szabályozottsága az első élményem a határvonalakról. Meddig enged teret nekem az asztalon. Az anyag összetétele mit bír el, mert van, amihez odaragad és van, amin siklik könnyedén. Utat tör magának a legkönnyedebb anyagokon és elrendezi a gyűrődéseket, mint nagymama megjelenése nagyapa arcán azt a kevés ráncot, amelyet oly jól ismerek.
12.
Ha közeledik az este, sárgás fények borítják be a szobát. Az édes kukorica illata csiklandozza az orromat. De még tűzforró, és nagyapa int, még nem lehet. „Megégeti a szád.” – mondja úgy, hogy türelemében benne van az is, ahogy nevelgette, és a megfelelő pillanatban leválasztotta a tőről az érett csövet. Mára ebből a tál kékségében a sárga csövek egyenletessége maradt.
Az éjjel nyest járt a kertben. Az ól alá, szabályos sorba rendezte a már vértelen áldozatait. Nagyapa haragtalan arccal nézte a veszteséget. A kimeredt állatokat körülvevő csendet. Az űrt, ami az itt maradt testben lakik. Amikor a gödör elég mély már, akkor nagyapa szól, hogy nem kell ott maradnom, ami az állatokból maradt, majd ő rendezi.
13.
Forog a föld. Éppen ugyanolyannak képzelem, mint a fogaskerekeket a darálóban, amelyek közül a zöldre festett, hatalmas falábába peregnek a kukoricaszemek. Szeretem titokban megtippelni, hogy milyen színe lesz a megkövesedett szemek távozása után a meztelen csőnek. A téglaszínű jót jelent. A sárgásfehéreket kevésbé kedvelem. Minden a helyére kerül. Nem csak a ládában, bennem is. Mert a páratlan számú kosárhalom igent jelent az eldöntendő kérdéseimre. A páros nemet.
Minden hasznosul, a kukoricaszemek a kacsák, a száraz csövek a kályha gyomrában végzik. Érzem, ahogy a szemek elválásából keletkező vékony lisztréteg belepi a kezem, és az orromon át eljut a légcsövemig. Tüsszentek. Hiába az egész testemet megrázó hirtelen kicsapó mozdulat. Mert a biztonság ebben a vonatkozásban a nyakamnál lakik.
Gyakran játszom azt is, hogy becsukom a fél szemem és nézem az orrom vonalát. A hegygerincet jobbról, aztán balról is. És van, amikor nem csak a tér szimmetrikus, de az idő is. Ettől van, hogy nem ütközünk, hanem illeszkedünk egymáshoz a világban mindannyian.