Sári Edina interjúja
Koltai Róbert színművész főszereplésével tartják a Thomas Mann művéből készült Halál Velencében című olvasó-gondolkodó színház budapesti premierjét az Óbudai Társaskörben, október 26-án. Az előbemutatót júniusban tartották a debreceni Páholy Lakásszínház és Irodalmi Szalonban.
A darabot Gaál Ildikó adaptálta színpadra és rendezte, zenéjét a nemrég hetvenhatodik születésnapját ünnepelő Darvas Ferenc zeneszerző, zongorista szerezte. Az előadás besorolása az alkotók megnevezése szerint olvasó-gondolkodó színház.
– Mit jelent ez a meghatározás?
Koltai Róbert (Aschenbach professzor): – Az előadás műfaji besorolása felolvasószínház lenne, de ez több annál. Sokkal több, ugyanis a mű jelenre reflektáló témái lehetőséget adtak nekünk alkotóknak és a közönségnek is, hogy továbbgondoljuk, és eltöprengjünk azokról. Ez a regény egy művész kétségbeesett és reménytelen vágyakozása az abszolút szépség iránt, ennél tágabb értelmezésben pedig az ember vágyódása az élet iránt, miközben lassan, elkerülhetetlenül halad az elmúlás, a halál felé.
– Honnan jött az ötlet éppen ennek a műnek a megvalósítására?
Gaál Ildikó, rendező: – A Halál Velencében-t nagyon szeretem, szinte minden nyáron elolvasom, és nemcsak a hangulata miatt, hanem, mert miről szól most, ha nem erről, az élet? Arról, hogy körülöttünk szép lassan elpusztul Európa, vele az itt élő népek közös eszményei. A regényben kolerajárvány van, nálunk Covid. Az átiratomban egy idősödő művész jelenik meg, aki élete utolsó pillanataiban belekapaszkodik egy olyan szenvedélybe, egy halálosan tiltott szerelembe, ami valójában nem is egy valódi személy iránt érzett lángolás, csak a szépség, a tökéletesség iránt feltámadt vágyakozás.
K. R.: – Ez a szenvedélyes vágy delejezi, vonzza mágnesként, és végül hajszolja őt a halálba.
G. I.: – Ha lecsupaszítom a jelentéstartalmát, akkor ez egy tabu-történet, ami egy pedofil öregemberről szól, aki egy kisfiú iránt érez tiltott szerelmet. Amiről még csak beszélni sem lehet, és nemcsak a mű keletkezésekor, 1912-ben, hanem a jelenben sem. Kikerült a szöveggyűjteményből, tankönyvből, a teljes iskolai oktatásból, a „védjük meg a gyermekeinket” szlogen mindenhatósága miatt. Nem lehet benne a tananyagban, nem lehet felkészíteni a fiatalokat arra, hogy van egy ilyen valós veszélyforrás az életben. Mi viszont nem politikai állásfoglalásként vagy polgárpukkasztási, illetve forradalmár szándékkal hoztuk létre az előadást, hanem azért, mert Thomas Mann kilencven éve leírt minden sora, a jelennel való minden kapcsolódási pontja roppant aktuális. A mi olvasatunkban arról szól, hogy elpusztul körülöttünk a világ.
K. R. : – Én ugyan ismertem a művet, de annyira sosem mélyedtem el benne, mint Ildi. Most viszont, amikor először végigolvastam, megborzongtam, szinte becsúsztam a szék alá, hogy micsoda történet ez! Pont úgy, ahogy Darvas Feri barátom is, aki még egyáltalán nem találkozott vele, a Visconti által rendezett hatvanas évekbeli filmfeldolgozást sem látta. A mű által kiváltott katarzis olyannyira megihlette őt, hogy egyszer, amikor éjszaka jöttünk haza színházból, felhívott, hogy megvan a zene, megvan, meghallgatod? Kihangosított telefonnal sétáltunk a körúton, a Feri meg zongorázott nekünk. Transzba estünk tőle rendesen.
– A szövegátiratot te dramatizáltad?
G. I.: – Ebben a regényben iszonyatos mennyiségű szöveg van, ebből nem lehetett olyan klasszikus átiratot készíteni, ami a színpadon működne, tehát nem lehetett egy az egyben dramatizálni és áttenni monodrámává. Mann egyes szám harmadik személyben ír Aschenbachról. Azt nem lehetett áttenni monodrámává. Nehéz megfogalmazni, hogy „én azt érzem, hogy”, mert ez egy erős szöveg. Az a kettőség van benne jelen, hogy miközben úgy beszél, hogy „Aschenbach ezt érezte, azt mondta”, aközben tetőtől-talpig azzá lényegül át, ezzel párhuzamosan képes arra, hogy kívülállóként meséljen róla.
K. R: Mivel „… a költő sose lódít”, Mann ebben a művében is az igazat mondja, nemcsak a valódit. A saját érzelmeit, a saját gondolatait teszi bele a történetbe, miközben egyes szám harmadik személyben írja a történetet.
– Ilyen sok szöveggel milyen hosszú lett az előadás?
G. I.: – Nagyjából két óra volt, de kikerül belőle még szöveg. Az előbemutató egyben a darab közönség előtti főpróbája is volt. Én hátul, a függöny mögött ültem, és a közönség reakcióiból éreztem, hogy hol szorul még egy kis finomhangolásra a szöveg.
– Hogyan fogadtad az ötletet, amikor Ildi felvetette, hogy csináljátok meg a Halál Velencébent?
K. R.: – Hát, először szóhoz sem tudtam jutni. De komolyra fordítva. Nagyon élveztem Ildivel a munkát, mint eddig minden, közösen végzett alkotófolyamatunkban.
– Felolvasod, vagy fejből mondod a történetet?
K. R.: – Is. A könyv meghúzott szövegváltozata csak azt tartalmazza, ami Aschenbach története a regényben. Nagyon izgalmas kísérlet. Ildi a történetet megfosztotta minden más szereplőtől, cselekménytől. Csakis a professzor érzései kerülnek felszínre, ő a fontos, a középpont. Felolvasott monodráma, ha úgy tetszik. Visszaemlékeztem, hogy a nagy elődnek, Mensáros Lászlónak volt az Egyetemi Színpadon egy nagy önálló estje, amin egy hosszabb részt felolvasott a regényből, sőt, úgy emlékszem, kívülről is mondott részleteket. Azt a részt én is fejből mondom majd, nem olvasom, ezzel tisztelgek a színészlegenda emléke előtt.
– A közönség alapvetően az abszurd humorra való hajlamodat és az abból fakadó filmjeidet, színházi alakításaidat ismeri és szereti. A pároddal, Ildivel viszont az utóbbi években sok olyan közös munkátok volt, aminek a középpontjában komoly témákról, az életünk értelmét, lényegét érintő, feszegető dolgokról esett szó. A Demencia című kisfilmetek díjat nyert a malajziai filmfesztiválon, az öregségről, magányról szóló Batang felé tragikomédia nagy sikerrel fut. A Halál Velencében ismét egy azokhoz hasonló, mélylélektani produkció. Véletlen?
K. R.: – Semmi sem véletlen az életben. Ott tart az ember, ahol tart. És azt a valamit próbálja megtalálni mindenben. Fontos kérdéseket vet fel Thomas Mann, amik elindítanak gondolatokat bennem és remélem, a közönségben is. Úgy vállaltuk el a debreceni előbemutató estet, hogy nem volt belőle előtte egyetlen próba sem. Tehát nem mentünk végig a darabon, ahogy szokás, mert annyira biztató volt maga a történet, ami Thomas Mann művéből keletkezett. Szinte láttam magam előtt, hogyha csönd lesz, hogyha figyelő jelenléttel hallgatják a szavaimat, akkor ebből bármi lehet. Akár egy katarzissal végződő, közös gondolatébresztő folyamat is elkezdődhet.
G. I.: – A függöny mögött izgultam, és érezhető volt a hőmérséklet-emelkedés a színpadon, amikor Robi és Feri összekapcsolódtak és egymásra rezdültek.
K. R.: – Egyszer sem próbáltunk össze Ferivel. Ildi és én itthon dolgoztunk, Feri megkapta a szövegkönyvet, amiben jelöltük, hogy hol kéne megszólalnia hangeffektnek, hol zenének. Ő ennek alapján írta otthon a zenét, időnként telefonált, elküldte ezt a verziót, azt a verziót, de személyesen csak Debrecenben találkoztunk, az ősbemutató előtt.
G. I.: – Háromnegyed hétkor üdvözölték egymást a régi barátok. Én aggódtam egy kicsit az elmaradt próbák miatt, ők nem.
K. R.: – Nem kellett ezt megbeszélni. Mi már Ferivel úgy vagyunk, hogy érezzük egymást. Sokat dolgozunk együtt, nemcsak a közös estünkön, hanem azon kívül is. Másnap volt Jordán Tamás stand-up estje, mi akkor már nyugodtak voltunk, túl voltunk a bemutatón, de Tamás sem idegeskedett a fellépés miatt, háromnegyed hétkor még a pizzériában vacsoráztunk.
– Miért éppen Debrecenben volt az előbemutató?
G. I.: – A regény színpadra alkalmazására egy NKA-s pályázaton nyertünk a pénzt, amiben a bemutató a nyár végére volt határidős, de mivel már az évad végére elkészült, gondoltuk, akkor mutassuk is be valahol. A Páholy Lakásszínház és Irodalmi Szalon egy nagyon jó közeg erre, egyrészt egy olyan értelemben válogatott közönség, hogy szeretik Robit, szeretik Ferit. Nyitottak az újra, a komoly témákra is, amit tudtunk, hiszen játszottunk már ott többször. A Páholy vezetője, Végh Veronika kérdezte, hogy van-e valami újdonságunk, és amikor mondtuk, hogy igen, nagyon megörült.
– És miért éppen Óbudán lesz a budapesti premier?
K. R.: – Az Óbudai Társaskörben már sokszor felléptünk, sokféle produkcióval. Szeretek ott játszani, és ők is szeretik az én játékomat, a színpadon pedig engem az emberek szeretete fog támogatni.
Fotó: A Művész engedélyével