Szerző: Sokolowski Dániel
Kendőzetlenül, minálunk, mirólunk, családunkról, környezetünkről, érdekeinkről, hibáinkról – nem szívesen beszélünk róluk, nem szívesen teregeti ki a magyar, holott az egyéni motivációk mozgatói, a mindennapi élet következményekkel együtt járó, magunkat formáló, rólunk bizonyítványt kiállító, önismeretünket csorbító és félremagyarázó, többé kevésbé állandó meghatározói.
Szembesítve lettünk, tetszik vagy nem, a beismerés elodázása csak késlelteti az elkerülhetetlent – Az üzlet az üzlet, avagy… rólunk mesél. És mint annyiszor, mivel sírva vigadunk, és vigadva sírunk, itt ez utóbbi kerül terítékre, szóval aki csak vigadni jönne, netán vigaszt keresni, jöjjön el, nézze meg, nem fog csalódni. Aki mélyebbre is ásna, ő is találhat valami kis kincset a felszín alatt, amit hatalmas erőkkel próbál a köz, a bevett, a közjogilag legitim elnyomni – történetesen milyen szánalmas is az emberi kicsinyesség, az önkéntes műveletlenség, és a vidám gerinctelenség.
A Budaörsi Latinovits Színház az elmúlt évtizedben a hangját próbálgatta. Karakteres és színes, komoly és vidám, minden akart lenni. Hiszen mindez a színház feladata, aminek nem könnyű, nem is sikerül mindig megfelelni, de ha igen, akkor máris van egy csapásirány, amit érdemes követni. És talán ez a stílus áll hozzá legközelebb, a szórakoztató hangszínű gondolkodtatás, szembeállítás, a frappáns, kidolgozott, mértékkel bevállalós együtt utazás a nézőkkel. Bevallhatjuk, nézőként azt várjuk el, hogy az a néhány deszkányi hely, és alig tucat figura varázsoljon valamit, távolítson el a székből és a saját, bejáratott, komfortos gondolatmeneteinktől.
Újabb évad kezdődött, tele bizonytalansággal, borítékolható kihívásokkal, viharverte paranoid közéleti csatározásokkal, de mindennek mi köze a szórakozáshoz. Nagyon is sok. Szerencsésnek érezhetjük magunkat, mert itt vagyunk a nézőtéren, a fények, és az előadók játszanak nekünk. Felértékelődnek a megszokott dolgaink, azonban kiélezettebbek is lettünk a tartalomra, az elmúlt évek után.
Az üzlet az üzlet c. előadás újabb sikeres produkciója lehet a színháznak. Kortalan térben, kortalan embertípust mutat be, szórakoztató módon.
Egy össznemzeti trauma (mi más) után járunk, egyfajta Macska-jaj-szerű szociális térben, ahol a cél a túlélés, a jól-élés, a megélés, a meglévő eszközök (legyenek ezek akár rokonok) felhasználásával, helyzetbe hozásával, alku tárgyává tételével, az adott lehetőségek és más emberek kihasználásával. A darab végén shakespeare-i módon kerülnek helyükre a kirakós darabjai, találja meg mindenki a maga boldogságát, vagy nyeri el büntetését, ezért a végkifejlet a legkevésbé érdekes a mi szemszögünkből, az oda vezető intrikák szövevényes hálózata azonban, amire érdemes odafigyelni.
Az előadás tehát kiszolgálja a pillanatnyi igényeinket és szükségleteinket, mert nagyon ránk fér a lazítás és a nevetés, de közben a sötétben fényt sem ártana gyújtani, ha már lassan az egész világ ellenünk esküdött össze, és mindenki szembejön az autópályán.
A történet A proletárok c. eredetiből ismerős lehet, itt a szabadságharc (mindegy is, melyik) utáni újféle, társadalmi réteg boldogulása a téma. Hőseink igénytelen megjelenésűek, sem sminkelni, sem öltözködni, sem pedig viselkedni nem tudnak, a nagyvonalúságot hírből sem ismerik, eleganciájuk a falunapok és az instant örömök szofisztikáltságát tükrözi, büszkeségük, ha volt egykoron, régi emlék. Általánosan elfogadott mantrák vezérlik a közösségi életet, a társadalmi csoporthoz való tartozásukat egyedül külsőségeikben próbálják és képesek kifejezni, és törekvéseik is ebben merülnek ki, nem értik, és ami rosszabb, érteni sem akarják mi is az, amit oly kétségbeesetten próbálnak elérni. Kultúrszalon – jegyezzük meg ezt a kifejezést.
A történet gerincét az özvegyasszony lányának férjhez adása adja, hogy ezáltal a vagyoni és társadalmi rang is biztosítva legyen. Összesen ha kettő őszinte érzelmet találunk a buzgó üzletelés és mutyizás közepette, Irén és Timót Pál a forrás, Irén célzottan az, Timótnak pedig valakibe jó lenne már szerelmesnek lenni. A kép azonban nem áll össze, érzelmeik gyermeteg mélységűek, életcélként, ultima ratio-ként lebegnek szemük előtt a pillanatnyi zsigeri vágyak, ami a darab összes szereplőjét is jellemzi. Egy gondolati síkon belterjes mikroközeg – jelentsen ez egy települést, megyét, vagy éppen egy egész nemzetet.
Tisztességes munkát végzett a darabbal az alkotói kör. A majd’ 3 órás produkció alatt szinte egy másodpercnyi hallgatás sincs, a szövegkönyv kitölti a játékidőt, a játék uralja az időt és a teret.
A főbb szerepekben Spolarics Andrea magához képest egy hajszálnyival visszafogottabban, és roppant hitelesen, Hartai Petra karakterébe teljes beleéléssel, ügyefogyott, kislányos habitussal van jelen. Böröndi Bencét szintén kiváló munkája eredményeképp az ember legszívesebben felrúgná. Mertz Tibor és Ilyés Róbert szerepe és játéka egyaránt zseniális és autentikus, Fröhlich Kristóf a megszokott hősszerelmes figurájából remekül alkotott paródiát. A kevésbé főbb szerepekben külön említés és kivétel nélkül mindenki játékát élveztük, egymást üde színfoltokként erősítve alkottak lendületes összképet, és színesítették az amúgy statikus, egyben szimbolikus díszletet, az össze nem illő, giccsbe hajló festménygyűjteménnyel, a szakadt, elhanyagolt, koszos bútorzattal, és azzal az ismerősen önazonosság-hiányos miliővel, amit egyben láthattunk a színpadon.
Szeretettel, és egyben örömmel ajánljuk a produkciót, kívánjuk, találja meg benne mindenki a magának valót, egy vidám, vagy keserédes, de mindenképpen szórakoztató estét.
