Szerző: Dr. Takács Izolda
Kovács Lilian szobrászművész a New York-i Canvas Instutite of Art múzeumba küldött alkotása egy boldogan ölelkező női és férfi aktot ábrázol. Az önfeledten, behunyt szemmel egymás nyakába boruló alakok (1., 2. kép) elsőre szerelmespárnak tűnnek. Hajuk két-két szarv formájában magasodik spirálisan felfelé, melyek jobb szárai most egymásba kapaszkodnak. A női alak, arcát félig a másik nyakába bújtatja. Orrával a válla belső részét érinti, mintha az illatát akarná teljesen magába szívni. A férfi bal karjával védelmezőn öleli, kézének ujjait finoman pihenteti a nő fejének hátsó részén. Hasonló formában tartva, ahogy a férfikezet láthatjuk Rodin jól ismert Katedrálisán. Jobb karjával pedig szorosan fonja körbe a nőt, miközben arcán valamiféle nehezen leírható boldogság kifejezése ragyog.
Ha jobban elmerülünk a művészi gondossággal megmunkált formákban, az expresszív arcokban és mozdulatokban, azonnal látni fogjuk, hogy a „plasztikába zárt” érzés nem azt a tengerszárító és erdőégető, gyakorta efemer szenvedélyt jeleníti meg, amivel a szerelemre asszociálunk. Hanem egy metaforikus hidat teremt a tiszta szeretet és a szerelem között. Az ilyen szerelem erős, gyengédséggel átitatott, egyszerű, érthető valóság. Éppen attól lesz különleges, hogy tudjuk, ehhez hasonlót csakis akkor tapasztalhatunk, ha valakit feltétel nélkül szeretünk. Ha mind a ketten pontosan ugyanazt érezzük, ugyanabban a pillanatban. Azt a szerelmet, ami nem csak öröm, hanem áldozat is, a végtelen szeretetből fakadó féltő aggodalom terhével. Ezért a szobrot figyelve tisztelettel és csak nagyon óvatosan leplezzük le e két alak között meglévő misztériumot, a viszontlátás boldogságát, az ölelésben rejlő finom harmóniát, a közös kválét. Az alkotással kapcsolatba kerülve azt érezhetjük, hogyha az életnek feltétlenül valami értelmet keresnénk, akkor biztosan ehhez hasonló pillanatokat jelölnénk meg.
Úgy tűnik fel számomra a kompozícióba zárt érzés, mintha egyfajta téren és időn túli örök igazságot – amivel Arisztotelész az absztrakt dolgokat jellemezte – próbálna antropomorfizálni. Miután mi emberek nem vagyunk képesek a maga teljességében befogadni a világegyetemet, így a művész egy mindenki számára érthető nyelvet hív segítségül.[1]
Mert a művészet, ahogy David Deutsch írta, egy nyelv az emberi fajon belül. Éppen abból kifolyólag jött létre, mert az emberi agyban, más fajokkal ellentétben rengeteg információ van, sokkal több, mint az egyénre jellemző genom. Tehát a művészek alkotásaik által próbálnak új jeleket létrehozni, mellyel az ember és ember között meglévő számtalan különbséget áthidalják. Emiatt a művészet maga is egy eszköz lesz a végső igazság elérésre, melyhez az alkotás szépsége, vagy sajátos formája segíthet hozzá minket. De amint a művészetet az univerzális nyelvvel azonosítjuk, úgy válik maga a művészi megismerés is tudományos megismeréssé, igazságkereséssé. Ezzel pedig az alkotás túl is mutat eredeti célján. Jelezve, hogy az ember nemcsak természeti lény, hanem elsősorban univerzális magyarázó.[2] Valami lényegileg hasonlót fogalmazott meg a magyar zeneszerző Kurtág György is Ligeti zenéje kapcsán. „Mit jelent nekem Ligeti? Annak sejtelmét, hogy van valami magasabb rendű, valami tökéletesebb, mint amit én egyáltalán el bírok képzelni, hogy vannak összefüggések a művészetben, a tudományban és a világegyetemben, melyekről ő számot tud adni…” (Kurtág György).
Ezért mindig az igazság, a kegyes művészet az, amely szebb világba emeli nézőjét. Épp ahogy Ingmar Bergman Ett drömspel (Álomjáték) című filmjében (amely a svéd August Strindberg expresszionista drámájának adaptációja) az írót, aki Ágnesnek, a Földre érkező Indra Isten lányának szépségében is az Univerzum igazságát és harmóniáját látta meg. „Vannak olyan vonalak az alakodban, amelyeket én csak a naprendszer pályáiban, a hegedű hangjában, a fény rezgéseiben találok meg.”[3]
Lilian szobrai is azokat az rezgéseket (3., 4. kép Coccon, A természet gyeremeke I.), elemi energiákat, természeti erőket próbálják előhívni, amelyek minden élőt kialakítottak és amelyeken maga az emergens művészi alkotás is szuperveniál. De amelyet egyúttal mégis mintha valami ettől független abszolút igazság és logika, ha úgy tetszik struktúra vezérelne. Ahogy Lilian is megfogalmazta műveivel kapcsolatban, szobrait mindenképpen olyanná szeretné formálni, hogy általuk át tudja élni a természet ősi elemeinek a légkörét, hogy megérinthesse azokat a több millió éves anyagokat és elemeket, egyetemes formákat, amelyek régebb óta itt vannak, mint mi, emberek.
Ezen céljához segíti őt sajátos technikája is. Lilian művei ugyanis az úgynevezett samottos kerámiával készülnek. Módszere pedig nem bevett gyakorlat még a kerámiaszobrászok körében sem. A szobrait először üregesen, belső váz nélkül, kézzel építi fel, vékony falakat emelve. Ahogy ismert, a legtöbb szobrász többnyire tömören, fémvázra mintáz, majd ezt követően nyitnak ablakokat a szoborra és kiszedik a belsejét. A keramikusok java pedig, főleg a porcelánnal dolgozók, első lépésként gipszöntőformákba teszik a porcelánt száradásig, vagy bőrkemény állapotban üveggyapottal erősík meg szobraik falait.
Lilian azért saját metódusát részesíti előnyben, mert lehetőséget biztosít számára, hogy az agyag természetével és a száradási fázisokkal is játszhasson. Ahogy maga is több helyen nyilatkozta, ezzel a módszerrel meg tudja mutatni az általa használt agyag szerkezetének erősségét és ősi erejét is.
5. kép Fa’ahotu anyaistennő – életnagyságú kerámiaszobor
Szobrain jól látható, hogy éppen annyira dolgozza ki a formát, munkálja meg az anyagot, hogy az teljességgel kifejezze a művészi intenciót, ugyanakkor látható maradjon az anyag szerkezete is. Ezzel pedig az ősi elem energiája szabadon áramolhat a térben. Ez a művészi önvallomásában is expressis verbis szerepel: „az agyaggal folytatott beszélgetések során emlékeztetni szeretném az embereket arra, hogy hova tartozunk, honnan származunk és kik vagyunk, nem csak az anyagi, de a szellemi szférában egyaránt.” Így válik valósággá Lilian munkáiban az anyag és a forma, a szellem és a természet tökéletes egyensúlya és egyenlősége.
A Találkozásban (Kapcsolódás) (1., 2. kép) megformált érzéshez képest egy teljesen másféle emóciót, szerelem-pszichológiát jelenít meg az Örökifjú szerelem (6. kép) című mű, mely Trisztán és Izolda történetét eleveníti fel. A szobor a beteljesületlen szerelem tragédiájának hírnöke. Elsőre Canova életközeli, mégis éteri finomságú szentimentális szobrát, az Ámor és Psychét idézi. Trisztán arcán látható a szerelmi mámor, ami bódultságban, a csukott szemekben manifesztálódik. Izolda átszellemült arckifejezése pedig mintha szolipszista fogságából való menekülésének pillanatát fejezné ki. A nyitott szemek kidolgozottsága ezt a magunkra ébredést ragadja meg. Olybá tűnik, mintha egész addigi élete egy alvajáró, álomnélküli egzisztálás lett volna, s csak most ébredne tudatára a létezés szépségének. Melynek záloga természetesen Trisztán szerelme.
S miért örökifjú? Mert valójában nem tudhatjuk biztosan, hogy a tragédia miatt a zeniten véget ért halálos szerelem, vajon túlélte volna az időt. Vagy egy másik szinten képes lett volna újradefiniálnia önmagát egy még erősebb, még mélyebb érzésben. Az ifjúság és az érzések éretlenségének formanyelve a szobron Trisztán rövid és Izolda leengedve hagyott haja. A fiatalság ilyen explicit ábrázolása jelzi azt is, hogy a szerelem azért lehet örök, mert megadták magukat a halálnak (Liebestod). Ezért az ilyen szerelemnek csak a jelképei maradhatnak fenn. Mint pl. egy parfümös üveg, vagy egy száraz virág, ahogy Turgenyev Aszjájában is olvashatjuk, elvesztve könnyű kipárolgásait, túlélve minden örömet, bánatot.
Az Örökifjú szerelemmel szemben egy már kiteljesedett fázisban lévő érzést ábrázol az általam „Szent őrületnek” keresztelt mű (7. kép). A szobron két, egyirányba tekintő női és férfi alak egysége látható, akik olyan testtartást vettek magukra, mintha éppen megzavarták volna őket. Ezzel a művész ki is tágította a szobor tartományát, és a mindenkori nézőt is a történetük szerves részéve tette. Mozdulatukkal együvé tartozásukat jelzik, mind egymásnak, mind pedig a külvilágnak. A szerelemnek az a mindent elsöprő fajtája tükröződik rajtuk, amely hamleti túlzással szólva, kifordítja medréből az ember addigi életét. Amiben semmiféle egyensúly nincs. Ezen a szobron megfigyelhető egység tehát nem olyan finom egymásba kapcsolódás, mint ahogy az eddigi alkotásokon láthattuk, hanem birtoklást (udvarlást, leigázást) fejez ki mozdulatuk. Egy egyszerre felszabadító és romboló érzést, a szerelem-gyűlölet antitézisét. Itt nem elsősorban a szellem, hanem a test fonódik egybe és a szublimált ösztönerő jut bennük kifejezésre. Amit a festői rendetlenséggel borzolt hajtól jól elkülönülő szarv is jelez, az a forma, amely egyben ikonikus rekvizituma Lilian műveinek. Hasonlóan kunkorodó kosszarvak először az ókori egyiptomi vallásban, a termékenység kosfejű istenének (Hnum) ábrázolása során voltak láthatók. De a kosszarvat, vagy általában a szarvakat vissza-visszatérő allegióriaként vagy motívumként gyakorta ábrázolják a kortárs művészek is. Az egyik legismertebb Georgia O’Keeffe festményén látható, pl. az új-mexikói horizont felett lebegő koskoponyát ábrázoló képén.
Visszatérve a szoborra, amint kapcsolatba kerülünk vele, az is érezhető lesz, hogy a férfi és a nő lelkében dúló diszharmóniából, szexuális feszültségüknek ebben a félelmetes, őrült állapotából szinte vihar kerekedik. Ezt a drámai allegóriát elsősorban a tágra nyílt, szuggesztív szemeik, illetve a férfi kifejezetten diabolikus tekintete jelenítik meg.
Ilyen, vagy ehhez hasonló érzelmeket az operaáriák szerelemi kettőseinek hangjai idéznek fel bennünk, vagy a regényekben megírt drámai színpadok tesznek plasztikussá. Ebből a „szent őrületből” a szerelem gyakorta féltékenységben, halálban, vagy öngyilkosságban csúcsosodik ki és pusztul el. Legyen az Csocsoszáné, vagy a vár fokáról a mélybe ugró Toscaé, esetleg Anna Karenináé. Ez a szerelem többféle érzés egyben. Bár lehet mámorító és gyengéd is, de ugyanennyire önző, kisajátító, pusztító. Ahogy Oscar Kokoschka megjegyzi, „Az ijesztő, szenvedélyes emberi természet a maga átélőképességével mint önnön élményünk jelenik meg.”[4] Ezért sokszor olyan, mintha csakis önmagáért való érzés lenne. Esetleg bohém, mint Carmené, akinek szemében a szerelem szabad, lázadó madár, amit soha senki nem képes megszelídíteni.
A férfi-nő kapcsolatot és azok sokszínűségét előhívó csoportos alkotásai mellett Lilian művészetében különleges helyet foglalnak el a nőket ábrázoló szobrok. Ezekben a női nem természet adta lehetőségeit formázza meg újabb és újabb kompozíciókba foglalva. Sokszor mindössze egy-egy speciális női tulajdonságot emel ki bennük, legyen az a termékenység, az anyaság (10. kép Anya fiaival), vagy az istennői szépség (5. kép Fa’ahotu anyaistennő). Máskor pedig összekapcsolja mindezt egy műben (9. kép Artemis II.). Például az archaikus kultúra alakjainak megidézésével, amelyeken az éteri szellemit a testi jegyek túlhangsúlyozásával ellenpontozza. Ilyenek Artemis istennőt ábrázoló alkotásai is (8., 9. kép). Az ókori görög mitológia jól ismert alakját ugyanis paradox módon, egyrészt egy örökké fiatal szűzzel azonosítják, ugyanakkor őt tekintik a termékenység istennőjének is. Ez utóbbi szerepe miatt ábrázolja több művész sokmellű nőként.
Bár a női természet eleve immanensen tartalmazza a teremtő erőt, az anyaságot, mint lehetőséget, ám Lilian ezt megsokszorozva teszi explicitté Artemis I. című szobrán (8. kép). Míg a nő szellemi portfólióját az éterien finom kézmozdulatokban, az arc különös, mély-filozófiát ígérő tekintetének és isteni jegyeinek kiemelésével fejezi ki. Másik Artemist ábrázoló szobra (Artemis II., 9. kép) pedig ugyancsak a mitológiai istennő fő ismertetőjegyeinek hangsúlyozásával ragadja meg a női princípium kettősségét. A dualitást ezen a művén a szűzi tisztaságot jelző fehér lepel, valamit a női termékenységre egyszerre utaló fedetlen mellek és a koskoponya kontrasztja tükrözi. Utóbbi, ahogy említettem, mintha Hnumot, a termékenység ókori egyiptomi istenét idézné körünkbe. A művész által közvetített jelentéshálózatba kapcsolódik még a szobor aranyszínű árnyalata is, mely általában az istenek színeként a halhatatlanságot szimbolizálja.
A nőket tematizáló szobrok sorában Lilian talán legkülönösebb műve egy anyát ábrázol fiainak társaságában (10. kép). Az alkotás a nő egyik legfontosabb szerepének tartott anyaságot, az anya és gyermek összetett kapcsolatában ragadja meg. A szoborcsoporton az anyafigura még karonülő, kerubra emlékeztető gyermekét jobb kezében tartja. Míg a nagyobbik fiú a nő bal oldalán, lábait közrefogva kapaszkodik belé. Az anya hajtömege kettéválasztva, egy-egy felfelé irányuló szarv formájában, kendőbe csavarva összegződik. Tekintete a távolba mered. A szobor különössége is tulajdonképpen ebben a réveteg tekintetben ragadható meg. Ugyanis ezzel az is kifejezésre kerül, hogy a nő anyaszerepe nemcsak az ösztönös ragaszkodásban érhető tetten, de az elengedés folyamata ugyanúgy szerves részét képezi. Sőt, úgy tűnik a nagyobb gyermek is ezt a természetes leválási folyamatot szimbolizálja azzal, hogy sötét árnyalatot kapott alakja. Szemben az anya testével még szimbiózisban lévő kisebb testvérével. Továbbgondolva ennek a szobornak az üzenetét, a szülő-gyermek kapcsolatot végigkísérő öröm és fájdalom kettős érzése lengi körül magát a művészt is, amikor elválik egy-egy alkotásától.
A művész másik nagy tematikus sorozata a gyermekeket ábrázoló alkotásai. Ezeknél a szobroknál egytől egyig (11. 12. kép) kifejezetten a lélek érdek és előítéletmentes tisztaságát igyekszik megragadni. Majd mindezt a kizárólag a jelenben való létezés gyermeki képességével ötvözni. Lilian szerint ugyanis a jelen – melyet sem a múlt, sem a jövő bizonytalansága nem árnyékolhat be – az egyetlen időpont, amivel ténylegesen rendelkezhetünk. Úgy véli – hasonlóan a prezentizmus filozófiai tanához –, hogy csakis a jelen lehet kitüntetett. Az egyetlen reális idő. Az értelemnek ezt a tiszta és közvetítetlen jelenlétét pedig leginkább a gyermekek képesek megélni. Pont emiatt érzi azt a művész, hogy filozófiai tételét csakis a gyermekeket ábrázoló alkotásain keresztül tudja plauzibilisen megmagyarázni és alátámasztani. Ehhez pedig igyekszik a gyermeki érdeklődést, tisztaságot, kíváncsiságot, rajongást, bátorságot, félelmet, örömet, könnyelműséget, játékot és komolyságot mind, egyszerre megjeleníteni.
Ezt az összetettséget leginkább a beszédes, Te is látod? című alkotásán (11. kép) sikerült megragadnia, a tenyér mögül kitekintő arc expresszív vonalaiban. Bár az imént felsorolt attribútumokat egyébként is a gyermekek lényegi jegyeinek tartjuk – tehát eleve hozzáértjük az őket ábrázoló művekhez –, akárcsak az női szobroknál a nő természet adta tulajdonságait. De Lilian ezeket az intrisztikus jellemzőket a gyermekek esetében is egyéb művészi megoldásokkal erősíti tovább. Pl. A belső hang (12. kép) című alkotáson a szoborhoz épített, igazi kagylóhéjjal. Ez utóbbi elemhez sokféle, tetszőleges jelentést is kapcsolhatunk. Utalhat a kagyló akár a benne rejlő tengeri ekhóra, a végtelen tudásra, de a lélek hangjára is. Vagy, ahogy egyes kultúrákban tételezik, jelölheti az anyag és az Univerzum eredetét is. Ezekkel az izgalmas asszociációkkal adhat a mindenkori szemlélő is egyre több jelentéstartalmat a műveknek, és kerülhet közelebbi kapcsolatba a szobrokkal.
Lilian szobrai nemcsak azért különlegesek, mert olyan jellegzetes stílust, művészi formanyelvet alakított ki, melyek felismerhetővé teszik alkotásait akárhol, hanem azért, mert teret betöltő energiát sugároznak. Ami akkor is velünk marad, ha már régen elhagytuk a kiállítótermet. Eleven benyomásként kísérnek minket napokig azok az erős, nem ritkán nyugtalanító érzések, amelyeket az egyes művei előhívnak belőlünk.
Amint egy művész egyre jobban megismeri magát, úgy válnak egyre jobbá az alkotásai is. Liliannál sincs másképp. Műveinek formanyelvében ott van önmagára találása, filozófiája, életszemlélete, önreferenciája. Hesse Demian című regényében, – mely Lilian műveinek kontextusában különösen igaz – valami olyasmit írt, hogy a természet kilökte magából az embert a bizonytalanba. Ezt az ősi mélységből származó lökést pedig egyedül, saját magunknak kell működtetnünk. Emiatt minden ember igazi hivatása – függetlenül attól, hogy költő-e vagy próféta, művész, vagy akármi más –, hogy eljusson saját magához. Minden egyéb csupán szökési kísérlet, megalkuvás, rettegés önmagunktól, vagy menekülés a tömegek eszméihez.[5]
Tehát, ha végignézünk Lilian alkotásain, azokon is önmagára találásának odüsszeája követhető nyomon. Művei egyre több tudást, tapasztalatot, kísérletezést tükröznek és ezzel egyre tovább fejlődnek, egyre komplexebbek, egyúttal sajátosabbak, végül pedig egyediek lesznek. Marcel Proust ez utóbbit nagyon helyesen úgy fejezte ki, hogy a művészi géniusz eleve úgy működik mint a magas hőfok. Amely átrendezi az atomok kapcsolatát, és teljesen más alakban, akár teljesen ellenkező rend szerint alkotja újra azokat.[6]
Ami a legérdekesebb mégis, hogy Lilian szobrai paradox módon az összetettségük ellenére sem veszítik el frissességüket. Úgy vélem talán amiatt, mert nem a művészi ego öntetszelgéseit látjuk bennük, nem a hübrisz állandó jelenlétének terhét. Ellenkezőleg, az önmegismerés egyik bizonyítéka éppen az, hogy a tudatos én hátra tudott lépni, és képes volt előreengedi a művészetet. Ezzel sikerült műveit megtisztítania minden felesleges sallangól, trendtől, kamuflázstól. Szent Ágoston féle barokk kifejezéssel szólva, visszavezette őket az örök elemek igazságához. Ezt a tényt igazolja az is, hogy bár Lilian minden művében szerepet kap egy-egy sajátos allegória, ugyanakkor ennek a partikulárisnak mindig mint az egyetemes egy darabjának van státusza és létjogosultsága. Lilian maga is kifejtette, hogy a minden korban megtalálható szimbólumokat és jelentéstartalmakat keresi a világban. „Különösen szeretem az ilyen azonosságokat megkeresni, és beilleszteni ezeket a tartalmakat az életembe.”
Ezt egyébként Kandinszkij azon dictumához tudnám hasonlítani, amit már korábban megírtam egyik esszémben. Kandinszkij ugyanis úgy vélte a művészet maga három elemből áll, ezek a személyiség, a stílus és az úgynevezett „tiszta művészet”. E három elem közül a személyiség az alkotónak a személyét takarja. Minden művészben van valami, ami kifejezésre szólítja őt, ez pedig a művész életének akkor és most-ja. A második elem a stílus. Ennek az adott időben van leginkább jelentősége, adott kor esztétikai mozgalmainak hatásaihoz kapcsolódhat. Ez az elem azonban néhány száz vagy ezer év elteltével eltűnik olyannak, amilyen abban a korban volt, amelyhez az adott művész is tartozott. A harmadik, a művészet szempontjából legfontosabb elem pedig maga a „tiszta művészet”. Ez utóbbi már egyértelműen dekontextualizált. Kandinszkij ezért úgy véli, minden művésznek, mint a művészet szolgájának, segítenie kell feltárni a művészet okát. Csak ez a harmadik elem – a tiszta művészet – maradhat fent örökre.[7]
Lilian művészi stílusán, a bevezetőben részletezett technikáján pedig az is jól tükröződik, hogy alkotásai nem akarnak sem anyagszerűek, sem üresen realisztikusak lenni. Így művei soha nem a természet szolgai reprodukciói. Éppen emiatt lehetnek hűségesebbek magához a természethez is. Amint ezt Auguste Rodin művészi testamentumában is megfogalmazta: „….az a művész, aki megelégszik a szemfényvesztéssel, és aki értéktelen részleteket reprodukál szolgai módon, sohase lesz művész….talán hűen ábrázolnak de mégsem igazak…A természet legyen egyetlen istenetek. ..Legyetek biztosak abban, hogy sohasem rút….A művészet számára minden szép, mivel átható tekintete minden lényben és minden dologban felfedezi a jellegzetességet, vagyis a belső igazságot, amely a forma alól kitűnik. És ez az igazság a szépség maga.” (Rodin)[8]
A szobrokhoz fűzött gondolataim sora még hosszasan folytatható lenne. De – Fermat szavaival élve – „nincs elég hely, hogy ide leírjam.” Ezért zárás helyett inkább csak annyit teszek hozzá az eddigiekhez: én úgy látom, Kovács Lilian művei átlépték azt a vonalat, amit lehetetlen élesen meghúzni, de amely után a Rodin által is megfogalmazott szépség, mint igazság útjára léptünk. Az útra, ami elvezet önmagunkhoz és visszajuttat minket a művészet létokához.
Kovács Lilian Németországban élő, magyar képzőművész. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának szobrászművész szakán diplomázott. Mindössze negyedéves volt, amikor egyetemi munkájával már részt vett az osztrák Keramikbiennale Kapfenberg-en. Műveit mára Európa szerte ismerik és szeretik. Szobrainak számos európai ország galériájában rendeztek kiállítást. Többek között Olaszországban, Németországban, Angliában és Ausztriában. 2018-ban a London Art Fair-en, 2019-ben és 2021-ben pedig a Firenzei Biennalén is megjelentek szobrai. Ugyanebben az éveben (2021) nemzetközi kiállítókkal mutatták be műveit Budapesten a Pintér Galéria és Aukciósházban, Salvatore Russo művészeti kurátor szervezésében. Idén pedig a bevezetőben ismertetett műve (1. kép) az Egyesült Államokba, New Yorkba utazott, ahol július 9-től, szeptember 30-ig látható a Canvas Instutite of Art-ban. Idén októberben pedig Franciaországban állítják ki műveit, ugyanis egy Párizsi kiállításra kapott meghívást. Budapesten legközelebb december 3-tól január 6-ig az Aranytíz Kultúrházban látható 3 életnagyságú torzója és 10 festménye.
Fotók: A Művész engedélyével
[1] Lásd még Andrej Tarkovszkij gondolatait, „A művész a végtelenre törekszik. A művészt az abszolút igazság foglalkoztatja, ezért néz előre, és lát többet másoknál.” Andrej Tarkovszkij: Megörökített idő, Osiris kiadó, Budapest, 2001.
[2] Lásd erről bővebben: Deutsch, David: Why are flowers beautiful, In: Deutsch, David: The beginning of Infinity, (2012),3 53–369.
[3] Részlet, Ingmar Bergman: Álomjáték című filmjéből.
[4] Kokoschka, idézi Schorske, Carl. E.: Bécsi Századvég, Helikon kiadó, 1998.
[5] Hesse, Herman: Demian, Helikon kiadó, 2021., 190–191.
[6] vö. Proust, Marcel: Eltűnt idő nyomában II. kötet., Bimbózó lányok árnyékában, Európa könyvkiadó, 1983., Budapest. 510.
[7] Erről a Mi is az a szépség? című esszében írtam részletesen., lásd: https://librarius.hu/2019/03/04/mi-is-az-a-szepseg/
[8]idézi, Harsány Zoltán: Rodin (szemtől szemben), Gondolat kiadó, 1974.